A Polanyiananak ez a száma, amit most kezében tart az olvasó, sok más elõdjéhez hasonlóan, hazai és külföldi Polányi-kutatók írásait közli. A tanulmányok tárgya: Polányi Mihály filozófiájának, tudományelméletének, episztemológiájának interpretálása, valamint néhány vele kapcsolatban gondolkodó (Pólya György, Lakatos Imre, J.M. Macmurray) nézeteinek összehasonlító elemzése és kritikája. 

Az elsõ tanulmányt Phil Mullins, az Amerikai Polányi Társaság periodikájának, a Tradition and Discovery-nek a felelõs szerkesztõje, a Missouri Western State College professzora, jeles Polányi-kutató írta Polanyi‘s Participative Realism címmel. Ebben Polányi „reality”, „real”, „realism” fogalmait veti alá beható elemzésnek. 

Polányi teljes mértékben tisztában volt a maga korlátaival - írja Ph. Mullins. Nem tartotta magát vérbeli filozófusnak, s úgy tûnik tudomásul vette, filozófiája - részben - a fõ áramlatokon kívül áll, s hogy õ elsõsorban az episztemológiában, a tudományelméletben és még néhány más nem kevésbé fontos területen nyújthat maradandót. És mert ezt felismerte, megadatott neki, hogy formába öntse nem egy vonatkozásban originális gondolatait és hogy szinte élete végéig nagyszámú hallgatósághoz szólhasson.

Igen figyelemreméltónak tatja Ph. Mullins mindazokat a gondolatokat, amelyekkel Polanyi az episztemológiát gazdagította. Elég hacsak arra utalunk, amit Polányi a „felfedezés”-rõl („discovery”), a felfedezésnek a megismerés folyamatában játszott szerepérõl mondott. A megismerõ (knower) azzal az elhatározással lát neki a megismerésnek, hogy neki valamit fel kell fedeznie, valamit fel kell tárnia, ami eddig rejtve volt, valamint explicitté kell tennie. Ez motiválja, ez hajtja õt. Tudja, a megismerés, a feltárás, a rájövés, azaz a felfedezés eredménye kisebb vagy nagyobb mértékben múlik rajta, azaz a megismerõn.

Reálisnak lenni - véli Polányi - azt jelenti, birtokában vagyok annak a képességnek, hogy ki tudom bontani a burkából, fel tudom fedezni azt a rejtett valamit, amit eddig nem, vagy csak részlegesen, homályosan, pontatlanul ismertem, pontosabb képet tudok adni róla. Polányi értelmezésében - írja Ph. Mullins - a megismerés egyben részt-vevés (participative) belehelyezkedés (indwelling) a megismerendõbe. Mint megismerõnek részem lesz a tudásban. Polányi mindezeket a gondolatokat több írásában fejtette ki, amelyek közül a legteljesebbnek s egyben a legkonzisztensebbnek Ph. Mullins a Személyes tudás címû monográfiát tartja.

A második tanulmány szerzõje Frank Tibor történész, az ELTE BTK Angol-Amerikai Intézet igazgatója, a Polanyiana szerkesztõbizottságának tagja, a magyar emigrációkutatás jeles képviselõje. George Pólya and the Heuristic Tradition (Fascination with Genius in Central Europe) címû írásában a Keleteurópából, jelesül a Magyarországról több hullámban kirajzott nagyszámú zseni tablóját rajzolja meg, hogy azután megállapodjon és részletesen szóljon a magyar emigráció egyik jeles alakjáról, Pólya Györgyrõl, a matematikusról, a problémamegoldó gondolkodás originális képviselõjérõl, és persze vele kapcsolatban Polányiról. A tanulmány elején Frank Tibor felteszi az elõtte is már oly sokszor megfogalmazott kérdést - amire kielégítõ válasz eddig még sohasem született - és meglehet a jövõben sem fog -, hogy t.i. mivel magyarázható a kelet-európai régió (ezen belül Magyarország) zseni „túltermelése”? Miért éppen itt, éppen ekkor és ily nagy számban torlódtak egymásra a zsenik? És mi hajtotta õket oly nagy számban az emigrációba, sokakat nyugatra? Vajon a világ legtermészetesebb dolgának kell-e tartanunk, hogy a magyar zsenik oly számosan kerestek és találtak maguknak, távol szülõhazájuktól, érvényesülési lehetõséget, s futott be nem egy közülük fényes karriert, szerzett elismerést, megbecsülést, hírnevet. 

Pólya György, aki a nagy magyar matematikus Fejér Lipót tanítványa volt, a heurisztika magyar tradícióját, a problémamegoldó gondolkodás modelljét vitte magával, hogy azután kikötve az Egyesült Államokban, széles körben hatva tegye közkinccsé a páratlan szellemi értéket. Frank Tibor részletesen kitér arra, hogy a Magyarországon meghonosodott Eötvös-tanulmányi versenyek mintájára, hogyan bontakozott ki amerikai földön a tanulmányi versenyek rendszere, felszínre hozva sok-sok addig rejtett tehetséget.

Polányi Mihály a felfedezést, a problémafelismerést és megoldást taglaló gondolataival kapcsolódik Pólyához. Idevonatkozó megállapításai szintén igen jelentõsek a heurisztika számára. Ezért nem véletlen, hogy mindkettõjüknek bõven volt mondanivalója a másik számára. Errõl igazán majd akkor gyõzõdhetünk meg, ha sor kerül a Polányi-hagyatékban õrzött levelezésük közlésére.

A harmadik tanulmány szerzõje, Palló Gábor, tudománytörténész, a Polanyiana szerkesztõbizottságának tagja, a MTA Filozófiai Intézetének helyettes vezetõje. A szerzõ Anti-Totalitarian Research programs and their Tacit Components címû tanulmányában ezúttal az 1956-os emigráció Angliában nagy karriert befutott képviselõjét, a matematikus-filozófus Lakatos Imrét mutatja be és veti össze néhány vonatkozásban a nálánál 30 évvel idõsebb, s ugyancsak Angliában menedékre talált fizikokémikus-filozófus Polányi Mihállyal.

Palló röviden utal Lakatos Imre magyarországi, kalandos fordulatokat sem nélkülözõ korszakára, majd összeveti a két magyar gondolkodó filozófiai, tudományelméleti koncepcióját, ami - tekintettel a 60-as években létrejött személyes kapcsolatukra -, bizonyára érdeklõdésre tarthat számot a magyar olvasók körében. 

Életútjuk közös vonása, hogy mindketten önként vállalták az emigrációt, mivel egyikük sem azonosult az éppen uralkodó autoriter rendszerrel. Viszont a tekintetben már lényeges különbség volt közöttük, hogy milyen filozófia állt döntésük hátterében. Hasonlóság volt közöttük a tekintetben is, hogy mindketten elvetették a marxizmust, ami Polányinál egyértelmû és életreszóló volt, Lakatos Imrénél azonban nem, nála nem egyszer tetten lehetett érni a marxista utánérzéseket.

Mindketten erõteljesen hangsúlyozták a tudományos teóriák racionális voltának fontosságát, de Polányi nem éri be ennyivel. Az õ felfogása szerint a tudomány túlléphet a tapasztalaton, s olyat is állíthat, amit a tapasztalat segítségével nem lehet közvetlenül ellenõrizni.

A két gondolkodó egymástól eltérõ, sõt jó néhány vonatkozásban egymással élesen szembenálló felfogása figyelemreméltó tanulságokat kínál, amelyek közül mi itt csak néhányat villantunk fel. Lakatos például nem osztja Polányi liberális felfogását, hasonlóképpen az igazság felfedezésének „lineáris” értelmezésére vonatkozó gondolatait sem. Elutasítja Polányinak a tudósok köztársaságára vonatkozó nézeteit, a hitre támaszkodó elkötelezettség koncepcióját, valamint a morális szempont alapján történõ ítélkezést pedig egyszerûen utópiának tartja, s ezen az alapon ugyancsak elveti. Diametrálisan ellentétes véleményt képviselnek õk ketten a demarkációs vitában (a tudomány és áltudomány között húzódó határ megvonásának kérdésében) is. Lakatos szerint Polányi túlbecsüli a kopernikuszi fordulat jelentõségét, holott - szerinte - még az is kétséges, hogy vajon Kopernikusz véghezvitt-e egyáltalán fordulatot a tudományban. 

Az eddig bemutatott tanulmányok elsõ közlések voltak. Ezeket a szerzõk kifejezetten a Polanyiana számára írták. A most következõ két írás viszont utánközlés. A Polanyiana szerkesztõbizottsága azért döntött a két tanulmány publikálása mellett, mert megítélése szerint releváns információt közölnek, és mert a folyóiratok, amelyekben elsõízben megjelentek, idehaza nem érhetõk el, illetve igen csekély a valószínûsége annak, hogy eljutnak az érdeklõdökhöz.

Robin A.Hodgkin oxfordi filozófus és pedagógus, ismert Polányi-kutató az Oxford Review of Education (Vol. 23, No. 3.) 1997. évi számában publikálta Making Space for Meaning címû tanulmányát. Ebben összeveti John Macmurraynak és Michael Polanyinak a megismerés természetére vonatkozó nézeteit.

R. A. Hodgkin mindkettõjüket személyesen is jól ismerte, s jelzi, a két gondolkodó is közel állt egymáshoz. Éveken keresztül együttmûködtek a Moot-körben és a Gifford elõadók gárdájában. Azt már igazán csak véletlennek lehet tekinteni, hogy mindketten ugyanabban az évben (1891) születtek és ugyanabban az évben (1976) hunytak el.

J. Macmurray Oxfordban szerezte diplomáját. A 30-as évektõl a filozófia és logika professzora különbözõ angliai egyetemeken. Fiatal korában marxista nézeteket vallott. Legismertebb mûvei: Philosophie and Communisma (1933), Creative Society (1935), Conditions of Freedom (1946), s amirõl az itt közölt tanulmányban gyakran lesz majd szó: Persons in Relations (1961). 

J. Macmurray azon kevés angol filozófusok egyike volt, akik a 30-as és 60-as évek között felléptek a pozitivista-redukcionista nézetekkel szemben, megkérdõjelezték a kartezianus filozófia túlértékelését, s felhívták a figyelmet az érzékeknek a megismerésben játszott szerepére, amit szerintük sok gondolkodó eddig túlságosan is lebecsült. Tudvalevõ, hogy hasonló nézeteket vallott Polányi is. A szerzõ bemutatja még Susan Langer, angol zenepedagógust és pszichológust, aki Helen Keller amerikai írónõ példáját felhasználva érvel amellett, hogy miért is indokolt jóval nagyobb súlyt helyezni az érzékeknek a megismerésben játszott szerepére. A századfordulót követõen a pedagógia elmélete és gyakorlata nem fordított kellõ figyelmet az érzékek kimûvelésére s ennek súlyos következményei lettek.

Heller Keller Adams - 1888-1968 - két éves koráig úgy fejlõdött mint ahogy általában egy egészséges gyermek fejlõdni szokott. Aztán egy súlyos betegség következtében megnémult, elvesztette látását és hallását. Serdülõ korában rádöbbent arra, hogy neki magának kell önmagán segítenie, mert ezt más helyette nem teheti meg. Emberfeletti erõvel megtanult „hallani”, „látni” és „beszélni”, megtanult környezetével kommunikálni. „élvezte” a zenét, a mûvészetet, utazott, „élményeket” gyûjtött, s végül könyvek egész sorában írta meg tapasztalatait. Ezek közül a filozófiai szakirodalom is gyakran említi Philosophy in a New Key címû munkáját, amelyben arról számol be, hogyan vette birtokba a világot (súlyosan sérült) érzékszervei segítségével.

A szerzõ - többek között - megemlíti még A. Koestler The Act of Creation címû könyvét is, aki az ún. „belsõ vízióról” írva, hasonló gondolatokat fejt ki, mint H. Keller, J. Macmurray és Polányi.

Szó esik még tanulmányában az angol neofrediánus gyermekpszichológusról és gyermekpszichiáterrõl, D Winnicott-ról, akinek nézetei több kérdésben igen közel álltak Polányiéhoz, azzal a különbséggel, hogy nála az érzéki megismerésben a játék játszotta a fõszerepet.

Visszatérve Polányira, R. Hodgkin kiemeli, hogy az õ episztemológiájában konzisztens rendszerré állnak össze a személyes tudásról, a megismerésrõl mint felfedezésrõl, a képességek fenomenológiájáról, a hallgatólagos tudásról, a nemtudatos tudásról, a fókuszált figyelemrõl, a relaxációs receptivitásról, az állati és emberi megismerés különbségérõl vallott gondolatok.

R. Hodgkin tanulmányát egy a kreativitást modelláló ábrával zárja le, s részletes jegyzetekkel és irodalomjegyzékkel teszi hitelessé mondanivalóját.

Másik utánközlésünk egy riport, amit J. C. Polányival, a Nobel-díjas kémikussal Hargittai István akadémikus, a BME professzora, a Szerkezeti Kémiai tanszék vezetõje készített 1995-ben a The Chemical Intelligencer címû periodika számára, a riportalany „fogorvosi rendelõre emlékeztetõ” fogadószobájában.

Hargittai István elõször az õt magát is behatóan érdeklõ szakmai kérdésekrõl faggatta riportalanyát, majd rátértek a személyes jellegûekre. J. C. Polanyi elmondta, hogy apja egy éven át tanította õt Manchesterben, majd Meredith Evans és Ernst Warhust professzorokhoz került, akik mindketten apja tanítványai voltak. Ph.D. dolgozatát az utóbbi vezetése mellett írta meg.

Apjának az az elhatározása, hogy a természettudományokról átvált a társadalomtudományokra, jelesül a filozófiára, az episztemológiára, a tudományelméletre, õt egyáltalán nem lepte meg, mivel éveken keresztül tanúja volt apja e tudományterületek iránti intenzív érdeklõdésének.

J.C. Polanyit lenyûgözte, hogy apjának mennyi releváns gondolata támadt pld. a tanulás, az ismeretszerzés területén, ahol pedig õ elõtte már sokan, sok mindent elmondtak, leírtak. Kezdetben a társadalomtudományok egyes képviselõi nem vették õt komolyan, volt aki outsidernek tartotta, de ez egyáltalán nem szegte kedvét apjának. Idõvel azután egyre többen lettek azok, akik elismerték teljesítményét. Polányi Mihály különösen nagy elismertségnek örvendett a teológus-filozófusok körében, akik konzekvens morális tartásáért tartották õt nagyra. Meglehet - mondja J. C. Polanyi -, hogy idõvel elfelejtik õt, de azok a gondolatok, amelyekkel az episztemológiát, a tanulás elméletét, a tudományfilozófiát gazdagította, részét fogják képezni a tudománytörténetnek.

Arra a kérdésre, hogy vajon J.C. Polanyi osztja-e apja filozófiai nézteit, úgy válaszol, hogy emberileg igen, de mint filozófus nem. De mindjárt hozzáteszi, õ nem filozófus és nem is kompetens nyilatkozni filozófiai kérdésekrõl. 

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy vajon gyermekei tudatában vannak-e, mit jelent a Polányi név, mit jelent ehhez a családhoz tartozni. Igen - hangzik a válasz. Gyermekeimben igen erõs a családi identitásérzés, jól ismerik családi hátterüket.

A riport befejezõ részében szó esik még arról, mi jellemzi Kanadában az egyetemi és akadémiai struktúrát, mennyiben lehet õket összevetni az európai tapasztalatokkal. J.C. Polanyi elmondja, hogy Kanadában a tanszékvezetõ közel sem gyakorol olyan hatást a diákjaira, mint ez Európában, ill. a kontinensen megszokott. Itt nincsenek ún. „tudományos iskolák”. Számolnak azzal, hogy az oktató befolyása mulandó, de azért remélik, hogy tanításuk pozitív visszhangra talál a diákok körében.

A riport néhány eddig még seholsem publikált fotója külön csemege az érdeklõdõk számára.

A riport szövege után közöljük még J.C. Polanyinak a Nobel-díj átvételekor 1986-ban mondott beszédét.

Vissza a tartalomjegyzékhez