Párhuzamos életrajzok

Mannheim Károly és Polányi Mihály életpályája mindössze két év különbséggel (1891, 1893) a Közép-keleteurópai régióból, a századforduló Magyarországáról indult el. A századforduló idején már az európai színvonalú szellemiséget befogadó és kisugárzó fôváros, Budapest, és alma materük, a két patinás fôvárosi középiskola, a Kölcsey illetve a "Minta"-gimnázium, majd ezt követôen a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti és Természettudományi kara ad nekik - mint ezt késôbb maguk is gyakran említették - életre szóló tudást, emberi tartást, etikus nevelést.

Mindketten fogékonyak és nyitottak a haladó eszmék iránt. Nem véletlen, hogy egyikük a Galilei Körben, a másik a Vasárnapi Körben találja meg helyét a század tízes éveiben. A pályakezdô Mannheim a pluralizmus, a tolerancia, a magasabbrendû ideák szellemében alakítja ki ujkantianus filozófiáját, amit elsô munkája, a Lélek és kultúra[2] is bizonyít. Polányi Mihály korai írásaiban, A békeszerzôkhöz[3] és Az új szkepticizmus[4] címûekben már úgy mutatkozik be, mint aki a polgári humanizmusnak, az emberi szabadságjogoknak végleg elkötelezte magát.

Mindketten rajonganak Dosztojevszkijért, a modern mûvészetért, és nagy reményekkel készülnek hivatásukra. Aztán egyszercsak közbeszól a világháború, s az ígéretesnek induló pályák íve megtörik. Mannheim élete katonai szolgálatra való alkalmatlansága miatt egy ideig még a megszokott mederben folyik; Polányi mint katonaorvos hónapokat tölt Zomborban.

1919 sorsfordulót jelent mindkettôjük életében. A proletárforradalomhoz nem csatlakoznak, s a berendezkedô Horthy-rendszert is elutasítják. Önként választják az emigrációt. Kezdetben még nem sejtik, hogy távozásuk egy életre szól. Mindketten a Weimari Köztársaságba mennek, ahol könnyû érvényesülés nem vár a menekültekre, de a tehetségeseket felkarolják. Karrierjük pár éven belül felfelé ível.

Polányi Mihály mint egyetemi hallgató Karlsruhe-ban fizikokémiai stúdiumokat folytat. Rövidesen megnyílik elôtte a német tudományos kutatás fellegvárának, a Kaiser Wilhelm Institut Berlin-Dahlemben mûködô fiziko-kémiai laboratóriumának a kapuja. Pár éven belül elismert kutatásvezetô lesz, a szakma jelentôs alakja. Mannheim Károly valamivel hosszabb várakozási idô után startol a 20-as évek második felében. Miután a Das konservative Denken[5] címû dolgozatával habilitál, kinevezik a Heidelbergi egyetemre. A szociológia egy sajátos, akkoriban egészen új diszciplínájának, a tudásszociológiának lesz rangos mûvelôje.

Mivel mindketten ambicionálják, hogy ne csak a tudományos életben legyen hallgatóságuk, rövidesen egy-egy vitakörnek ill. baráti társaságnak lesznek elôadói, sôt központi alakjai. Mannheim a Max Weber-körben, Polányi pedig egy fôleg természettudósokból álló szemináriumban vonja magára az érdeklôdôk figyelmét. Az elôbbiben a központi téma a szociológia egy-egy izgalmas kérdése, az utóbbiban a közgazdasági és politikai problémák újszerû megközelítése az, ami foglalkoztatja a résztvevôket.

Témánk szempontjából a továbbiakban bennünket elsôsorban az foglalkoztat, hogyan alakul Mannheim politikai filozófiája? Milyen problémák foglalkoztatják ôt a 20-as évek második felétôl? Hogyan tükrözik a 20-as évek végétôl a 40-es évek közepéig megjelent elméleti munkái azokat a változásokat, amelyekkel szembetalálja magát a gazdasági válság idején elôbb Németországban, majd Angliában.

Az utak elválnak...

Mivel magyarázható, hogy a nem egy tekintetben azonos érdeklôdésû és beállítottságú, azonos származású és közel azonos világnézetû két gondolkodó útjai elválnak, s hogy ôk ketten több vonatkozásban is különbözô, sôt néhány igen fontos elvi kérdésben egymással diametriálisan szembenálló világfelfogást követnek? Ennek leglátványosabb kifejezése, hogy míg Polányi Mihály egész életén keresztül következetesen ragaszkodik majd a polgári liberális társadalom értékeihez, Mannheim Károly ezen értékeknek részben hátat fordítva, idônként egy totalitárius rendszer ideológiájával kacérkodik.

Kövessük nyomon, hogyan alakul Mannheim politikai filozófiája a következô két évtizedben, hogyan tükrözik nézetei az ôt ért eszmei hatásokat, s azok hogyan öltenek formát a nevével összekapcsolt "Planungsideologie"-ben. Milyen szemüvegen keresztül nézte Mannheim a világot, jelesül a polgári világot, hogy megmentésére gondolva éppenhogy a totalitárius rendszerek ideológiájával szorosan egybefonódott össztársadalmi tervezést ajánlotta mint egyetlen gyógyírt a polgári társadalom bajaira?

Eszmetörténet szociológia tervezéspolitika: a következô években e hármasság jegyében alakul Mannheim társadalomfelfogása. Mannheim német egyetemi körökben A konzervatív gondolkodás címû habilitációs dolgozatával vált ismertté. Eszmetörténeti munkája - amelyben az európai konzervatív típusú gondolkodás több mint félévszázados fejlôdését tekintette át - arról tanúskodott, hogy személyében a filozófiai gondolkodásnak egy kiváló teoretikusa van jelen mostantól fogva a német tudományos életben, akire, mert kétségtelenül eredeti gondolkodó, érdemes odafigyelni.

Mannheim-kutatók gyakran teszik fel a kérdést: Miért nem maradt hû Mannheim a filozófiához, vagy/és az elméleti szociológiához? Miért kalandozott el olyan irányba, ahol nem volt megfelelô eruduciója? Miért engedett a kurrens, idônként divatos (inkább politikai, mintsem filozófiai) problémák nyomásának?

A 20-as évek második felében ilyen jellegû "kihívásra" reflektálva írja meg híres-hírhedt, és azóta is sokat és sokak által vitatott ambivalens értékû könyvét, az Ideologie und Utopie-t. (A könyv méltatása, a benne felvetett eszmei kérdések kritikája ennek a tanulmánynak nem képezi a tárgyát.)

1928-ban a Zürichben megrendezett VI. Német Szociológiai Kongresszuson Mannheim tartotta a fôreferátumot, amelynek témája a szellemi életben kifejezésre jutó verseny volt (Die Konkurrenz[6]). Elôadásában arról értekezik, hogy a verseny át- meg átszövi a polgári társadalmat, a laissez-faire-nek ez a legfôbb mozgató ereje. A gazdaságban érvényesülô versenyrôl már sokan és sokat írtak - ezt különben is a gazdasági szakemberek feladatának véli Mannheim -, de igen keveset, vagy majdnem semmit arról, hogyan érvényesül a verseny a szellemi életben, a tudományokban, a mûvészetben, a pedagógiában (s különösen az oktatásban).

Mannheim a verseny természetét és funkcióját az interpretáció vonatkozásában vizsgálja. Innen nézve a versenynek négy lehetséges formáját különbözteti meg. Ezek: a konszenzus, a monopolhelyzet, az izoláció és a koncentráció.

Konszenzus akkor jön létre, ha az egymástól különbözô interpretáció hívei találnak olyan közös eszmei motívumot (alapelvet, álláspontot), amelyben, ha kompromisszumok árán is, de megegyezhetnek. Monopolhelyzet akkor áll fenn, ha egy társadalmi csoport, bizonyos társadalmi erô jogot formál arra, hogy kizárólag a saját interpretációját tartsa egyedül igaznak, üdvözítônek, s ugyanakkor kétségbe vonja más interpretációk legitim voltát.

Az izoláció annak a kifejezôdése, hogy egyidejûleg egymás mellett létezô interpretációk képviselôi képtelenek a konszenzusra, s inkább a neutrális magatartást, az egymástól való távoltartás stratégiáját követik.

A koncentráció általában az a ritka pillanat, amikor a társadalom különbözô erôi (rendszerint háborús, forradalmi vagy egyéb rendkívüli alkalmakkor) felfüggesztik a maguk külön interpretációját, hogy eleget tegyenek valamilyen általános követelménynek. (Ilyen helyzet áll elô bizonyos "túlélési stratégiák" követése esetén.)

A valóságban természetesen nincsenek tiszta helyzetek, az interpretációk említett alakzatai egy idôben és egyszerre is létezhetnek és léteznek is - szögezi le Mannheim. Világunk igen sokszínû: elvek, doktrínák, szellemi áramlatok küzdenek egymással, s mindegyik igyekszik a szerinte legideálisabb helyzetet biztosító értelmezést (interpretációt) érvényre juttatni. Hogy ez milyen mértékben sikerül, az jórészt attól függ, hogy melyik interpretációnak van meg a legkedvezôbb lehetôsége az érvényesülésre.

Ebbôl a szempontból három ideáltipikus gondolkodás és magatartás uralja korunkat Mannheim szerint: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus. A konzervativ izmus erôsen kötôdik az irracionalizmushoz, gyakran szemben áll a modernizálódással, és makacsul ragaszkodik a hagyományokhoz. A liberalizmus, azaz az individualizmus filozófiája elônyben részesíti a racionalizmust, elutasítja az irracionalizmust, és nyitott a modernizmus irányába. A szocializmus, más szóval a kollektivizmus ugyancsak elutasítja az irracionalizmust, de annak nem mindegyik fajtáját. A saját ideológiájához szívósan ragaszkodik, ami pedig át- meg át van szôve irracionális elemekkel. E mellett túl nagy jelentôséget tulajdonít a gazdasági (a materiális) értékeknek - állítja Mannheim.

A gondolkodási típusoknak a versenyhez való viszonyát viszgálva a következôket állapítja meg: a konzervativizmus az interpretációk monopolisztikus formáját részesíti elônyben. A szocializmus az interpretációk koncentrációjára törekszik, de úgy, hogy közben igyekszik a különbözô interpretációkat a maga ellenôrzése alá vonni, ami viszont egy ellentmondást hordoz, mivel a koncentráció kizárja a versenyt. A liberalizmus konszenzusra törekszik, vagyis kész elismerni, hogy egyidejûleg többféle interpretációnak is van létjogosultsága, melyek egymást jól kiegészíthetik.

A siker mint egyensúlyteremtô

Mannheim a verseny szerepét vizsgálva jut el egy másik társadalmi jelenség, a siker[7] (der Erfolg) elemzéséhez. A verseny során egyesek elônyös helyzetbe kerülnek, azaz sikert érnek el, mások vesztesként kerülnek ki belôle, kudarcot vallanak. Mi predesztinál egyes csoportokat és egyéneket arra, hogy sikereket érjenek el, míg másokat arra, hogy próbálkozásuk kudarcot valljon? Mannheimnél itt lép be a gazdaság; ennek eddig nem tulajdonított jelentôséget. A gazdaság révén válik a siker az ambició elsôdleges céljává - feltételezve természetesen, hogy a társadalom tagjai relatíve szabadon versenyezhetnek egymással.

A laissez-faire korszakban az egyén önként és szabadon lép be a versenybe, mert a verseny biztosítja a legideálisabban - legalábbis elméletileg - a versenyzôk azonos esélyeit. A társadalmi egyensúly a verseny közvetítésével automatikusan, spontán módon teremtôdik meg; kívülrôl (felülrôl) való beavatkozásra nincs szükség.

A laissez-faire-t követôen azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. Az automatizmus elve ebben a fejlôdési szakaszban már nem mûködik, ezért - véli Mannheim - szükségessé válik a beavatkozás, éspedig kívülrôl. A "tervezés" és "szervezés" lesznek azok a kulcsszavak, amelyek mostantól fogva többé már nem hiányoznak Mannheim társadalomelméleti munkáiból: ezek fejezik ki az új helyzetet.

Mannheim angliai emigrációja 1933-ban jóval többnek bizonyult egyszerû fizikai helyzetváltoztatásnál. A nemzetiszocialista Németországot maga mögött hagyva döbben rá arra, hogy milyen törékeny a demokrácia, hogy az a miliô, amiben eddig élt, mennyire csírájában hordozta a fasizálódás lehetôségét, és hogy milyen óriási különbség van polgári és polgári társadalom között. Angliában nyomát sem találta annak a diktatórikus szellemnek, ami oly gyorsan rátelepedett a Weimari Köztársaságra és megfojtotta azt. Mannheim felfedezte, hogy Angliában mennyire természetes a különbözô vélemények és érdekek egymás melletti létezése, sôt konszenzusa. Úgy ítéli meg, Anglia megfelelô kísérleti terep annak kipróbálására, hogyan egyeztethetô össze hosszabb távon a szabadság és a demokrácia a laissez-faire utáni kapitalizmus mûködésében.

Mannheim aggasztónak tartja, hogy a liberális társadalomszervezési módszerek még nem érték el azt a fokot, hogy képesek lennének a megnövekedett és komplex jellegûvé vált polgári társadalom igényét kielégíteni. Mert mi is lenne ez az igény? Mindenekelôtt az, hogy egyensúlyba kerüljenek a racionális és irracionális erôk.

Ha ugyanis a tömegek az elôtt jutnak uralomra, még mielôtt megtanulnák kezelni az irracionális erôket, úgy elôállhat az a helyzet - így Mannheim -, hogy a tömegek, benyomulva a demokráciába, belülrôl bomlasztják fel azt. A tömegdemokrácia rosszul mûködô szelektív apparátusa szabad utat ad az irracionális tényezôknek. Mi lehet ilyen esetben a megoldás? Egy mindent átfogó racionalizálás, ami viszont nem lehet más, mint a társadalmi tervezés! Egy mindent átfogó tervezés. Korunk ezért úgy tekinthetô, mint átmenet a nem tervezett társadalomtól a tervezett társadalomhoz.

Mannheim életének majd két évtizedét (1933-1947) az átfogó tervezési koncepció kidolgozása töltötte ki. Pedagógiai reformtervei is lényegében ennek képezik szerves részét. A továbbiakban felvázoljuk ennek a koncepciónak néhány fôbb vonását, hogy aztán szembesíthessük azt néhány polgári liberális gondolkodó kritikai véleményével.

A tervezés kora

Mannheim az angliai beutazási engedélyre várva néhány hónapot Hollandiában tölt, itt írja meg és adja ki német nyelven Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus[8] címû mindmáig sokat vitatott könyvét, amely tervezéselméletének elsô átfogó igényû formába öntése. (A könyv több kiadást ért meg angolul, egyidejûleg jelent meg Angliában és az Egyesült Államokban a 40-es években).[9]

A címben szereplô kulcsszó, az Umbau, a tervezés szinonimája. Mannheim ezzel arra utal, hogy ô nem valamilyen részleges, periférikus tervezésre gondol, nem csupán a társadalom egyik vagy másik területének reformjára, hanem a teljes, átfogó, mindenre kiterjedô átalakításra, egy olyan tervezési stratégiára, amely felöleli a gazdaságot, a politikát, a kultúrát, a nevelést/oktatást, a tudományt, bizonyos mértékben még a privát szférát is. Nem elég a betegséget diagnosztizálni - figyelmeztet bennünket Mannheim -, szükség van korunkban egy hatékony terápiára is, ami pedig nem más, mint maga a tervezés, pontosabban "a jövô tervezése", "a jövôért való tervezés".

Mannheim mûrôl-mûre haladva szélesíti és mélyíti el a témát. Az 1935-ben Hollandiában napvilágot látott Mensch mégcsak az elsô kísérlet, amiben bôven találunk ki nem kristályosodott tervezési elképzeléseket, hogy azután az évekkel késôbb kéziratban hátrahagyott, s majd csak a tanítványok által megszerkesztett - posztumusz - mûvében közreadja monografikus igénnyel megírt komplex tervezéselméletét.

Mannheim az átfogó jellegû társadalmi tervezés szükségességét - többek között - azzal indokolja, hogy a laissez-faire utáni korszakban lényeges változások mentek végbe az elitben, s ezekre már nem lehet a régi módon és eszközökkel reagálni.

Mi valójában ezeknek a változásoknak a lényege?

1. Jelentôs mértékben megnô az elitbe belépôk száma és egyidejûleg az elit-csoportok száma is. E növekedéssel párhuzamosan látványosan csökken az elitnek a társadalomra gyakorolt befolyása, hatása.

2. A korábban zárt jellegû elitcsoportok felbomlottak, s ezekbe a felhígult és fellazult csoportokba nagy számban nyomultak be az elitbôl korábban kívülrekedtek.

3. Megváltozott az elitcsoportok belsô összetétele, s így szociális bázisa is.

4. Megváltozott az elitcsoportokhoz való tartozás szelekciós mechanizmusa.

Finomabb szociológiai elemzés segítségével kimutatható, hogy az elit korunkban eltömegesedett, felhígult, s ezért alkalmatlanná vált a tôle korábban elvárt szerepre. Mannheim ezt a jelenséget a "negatív demokratizálás" folyamatának nevezi. Arról van ugyanis szó, hogy az elitbe beáramló új tömegek nincsenek megfelelôen felkészítve arra, hogy a liberális demokrácia normáit szem elôtt tartva lássanak el megfelelô szerepet a gazdaságban, a politikában, a kultúrában s a tudományban. A társadalom szinte valamennyi területén olyan jelenségeknek és folyamatoknak leszünk a tanúi és megélôi, amelyek már nem tarthatók kézben a kívánt mértékben.

A tömegembereket még nem sikerült a liberális társadalom számára eddig rendelkezésre álló intézmények segítségével integrálni. Az integráció itt egy fontos kulcsszó: a "beilleszteni", "beolvasztani", "hozzáidomítani" szinonimája lesz. Ha ugyanis az ellentétes folyamat, a dezintegráció felerôsödik, a társadalom kontrollálhatatlanná, irányíthatatlanná válik, bekövetkezik a leépülés, az összeomlás, a szétesés folyamata.

Ez a nem kívánt folyamat csakis abban az esetben tartóztatható fel, illetve forditható meg és terelhetô kedvezô irányba, ha a társadalom megtalálja ennek leghatékonyabb ellenszerét. Ez pedig nem más, mint az átfogó jellegû társadalmi tervezés.

Mielôtt átadnánk a szót Mannheim kritikusainak, vessünk még egy rövid pillantást utolsó - posztumusz - mûvére, amelyet azzal az igénnyel írt Mannheim, hogy az mintegy "kézikönyvül" szolgáljon a leendô tervezôknek: társadalomfilozófusoknak, szociológusoknak, politológusoknak, pedagógiai és tömegkommunikációs szakembereknek.

A Freedom, Power and Democratic Planning[10] fô gondolata a harmadik út keresése. A harmadik út, a középút, amely nyílegyenesen vezet a demokráciához. Ez a "tervezett demokrácia" útja, mely túl van a laissez-faire-n, túl van a totalitarizmuson, annak mind fasiszta, mind kommunista formáján. A harmadik út eredménye tehát egy olyan társadalom lenne, amely szabályozott, de mégis demokratikus. Ez a társadalom nemcsak szabályozott, de kontrollált is: a demokrácia védelme érdekében alkalmazza a kontrollt. A kontroll kiterjed a gazdaságra, a politikára, az intézményekre, a társadalmi struktúrára, a nevelésre, az oktatásra, a közvélemény befolyásolására.

A kontrollt demokratikus garanciák mellett gyakorolják. Mindenekelôtt átfogó jellegû tervekre van szükség - szögezi le Mannheim -, olyan tervekre, amelyek jóformán mindent lefednek. De azért marad némi szabad játéktér is, ahol a tervet csak korlátozással alkalmazzák.

Itt lép be Mannheimnél a koordináció és az integráció. Ismét két fontos tényezô, amelyek jelzik, hogy a tervezés keresztülvitele nem is olyan lehetetlen, "csak" azt kell elérni, hogy egy közös elv és mechanizmus jöjjön mûködésbe, amikor megvalósítandó célokat tûzünk magunk elé. (A kivitelezés eszköze - Mannheim szerint - a "principia media". Ennek a terminus technicusnak a kifejtésére itt nem vállalkozhatunk, mert az túllépné dolgozatunk kereteit.)

Mannheim részletesen tárgyalja még a hatalom és az állam, az állam és a társadalom, az állam és az intézményei közötti viszonyt. A jövôben látni vél egy olyan demokratikus társadalmat, amelyben állam és társadalom egybeesik (!), ahol a társadalom és intézményei fölött - demokratikus módon - megszervezhetô a felülrôl (kívülrôl) jövô ellenôrzés, de közben a személyiség jogai nem szenvednek csorbát, és a demokrácia vívmányai nem kerülnek veszélybe.

A továbbiakban már nem követhetjük Mannheim gondolatmenetét (ugyanis az a veszély fenyegetne, hogy elvesznénk a részletekben), csupán utalunk arra, hogy e sorok írója néhány évvel ezelôtt (a magyar "médiaháború" kezdetén) bemutatta Mannheim néhány ma is aktuális gondolatát.[11]

Egyetértôleg idéztük azokat a passzusokat, ahol Mannheim figyelmezteti a demokrácia híveit: "Öngyilkosság lenne, ha tétlenül szemlélnék az antidemokratikus propaganda terjesztését....", hasonlóképpen azt a propagandát, amely "az erôszakot veti latba a nézetkülönbségek legyôzése érdekében..." Mannheim példaszerûnek tartotta a BBC parlamentáris ellenôrzését, a demokratikus szellem érvényesülésének garanciáit.

Ugyanott felhívtuk a figyelmet arra is, hogy Mannheim, aki korábban "megsemmisítô" bírálatnak vetette alá az utópiákat, maga is beleesett az utópia "bûnébe". Feltételezte például, hogy a nézetkülönbségek szintézis útján közös nevezôre hozhatók, de legalábbis közelíthetôk egymáshoz. Mannheim nem látott különösebb veszélyt abban, hogy cselekvési szabadságunkat kívülrôl (is) ellenôrzik..

Mannheim a kritika kereszttüzében

Mannheimet a legkülönbözôbb teoretikusok bírálták. Tervezéselméletét túlságosan aufkleristának tartották. Némelyek még ennél is tovább mentek, és rámutattak arra, hogy Mannheim alkalmanként még a totalitárius rendszerek társadalomfelfogásával is kacérkodott. Nem arról van természetesen szó - állítják kritikusai -, hogy teljesen behódolt volna ezeknek a torz eszméknek, vagy hogy osztotta volna ezek végsô konzekvenciáit, de kétségtelen tény, hogy nem mindig ismerte fel a bennük rejlô veszélyt. E társadalmaknak a tervezés terén elért látszat-sikereit valódi sikereknek tartotta, s nem vette a fáradságot, hogy a dolgok mögé nézzen, hogy ne a felszínen maradjon, hanem a dolgok mélyére hatolva vegye észre a társadalmi tervezés buktatóit, s végsô soron antihumánus konzekvenciáit.

Mindenekelôtt Karl R. Poppert említjük meg, aki erôteljesen hangsúlyozta kritikájában, hogy Mannheimnek nem sikerült teljesen kivonnia magát a totalitárius eszmék hatása alól. Nem maguk az eszmék voltak szimpatikusak számára; azokat nyilvánvalóan elutasította, mint tôle idegeneket. Ami rá igazán hatással volt, az ezen ideológiák manipulációs rendszerének átütô ereje. Azt hitte, hogy a demokráciában is alkalmazhatók a befolyásolás totalitárius eszközei. Popper A historicizmus nyomorúsága[12] címû könyvében kimutatja, hogy Mannheim tervezéskoncepciója nem elôzménynélküli: Platontól, Comte-tól, Saint Simontól eredeztethetô. Tôlük és más gondolkodóktól (Rousseau, Marx) éppen azokat a "manipulációs technikákat" irigyelte el, amelyek az állam túlhatalmát is megengedik, ha valamilyen "üdvös gondolatnak" a tömegekbe való bevitelérôl van szó. Popper közvetlen hatást vélt felfedezni Hilferding, Sombart és Mannheim Planungsideologie-je között.

Friedrich Hayek Út a szolgasághoz[13] címû könyvében azok közé a polgári gondolkodók közé sorolja Mannheimet, akik mintegy "második természetként" mûködô szabályozó és ellenôrzô rendszert emelnének a társadalom fölé, abban reménykedve, hogy így a mûködési zavarok kiküszöbölhetôk. Hayek szerint az általános válság, a fasizmus idôleges gyôzelme és a szovjetek látszatsikere megszédítette Mannheimet. Elsô felbuzdulásában feltételezhette azt, hogy egy marxista ihletettségû társadalmi tervezés, vagy egy "rendet teremtô" nemzetiszocializmus egyaránt kínál olyan megoldásokat egy demokratikus rendszernek, amelyeket át lehetne venni anélkül, hogy ne vennék át vele együtt azt az ideológiát, amely éppenhogy halálos ellensége a polgári demokráciának.

Hayek képtelennek és tarthatatlannak tartotta Mannheim érveit, miszerint egy demokratikus társadalomban felülrôl, kívülrôl is szabályozható a verseny és a piac, és hogy versenyrôl lehet-e még egyáltalán beszélni ott, ahol majd a teljes állami ellenôrzés érvényesül. Azt meg kimondottan naivnak tartja Hayek, hogy Mannheim feltételezi, egy demokratikus társadalomban elérhetô egy "többségi megegyezés".

Hayek élesen támadja Mannheimet azért is, hogy "a demokrácia minden vívmányát feláldozná a hamisan értelmezett biztonság oltárán". Franklin Benjamin gondolatát állítja szembe Mannheiméval, aki szerint nem érdemelnek meg szabadságot, meg biztonságot azok, akik lényegi szabadságukat feladnák egy kevés átmeneti biztonságért.

Komoly visszautasításra talált Mannheim tervezéskoncepciója Polányi Mihálynál is, s talán éppen akkor, amikor sokévi távolságtartás után egy idôre közel hozta ôket a közös érdeklôdés, a tudományos-szerkesztôi munka és a társadalmi aktivitás. A 30-as évek végétôl Mannheim vezetô szerkesztôje a patinás Routledge and Kegan Paul kiadónak (London), és ebben a minôségben szerkeszti Polányi kiadásra tervezett munkáit. Ez az együttmûködés gyümölcsözô lehetett volna (és volt is egy rövid ideig), ha nem válik viszonylag hamar nyilvánvalóvá, hogy Polányi számára a "botránykô" éppen a mannheimi tervezéskoncepció, amelyet mint a tudományos kutatás szabadságáért következetesen harcoló gondolkodó utasított el. Együttmûködésük másik terepe volt (és hosszú távon még lehetett volna) a Moot-kör, az angol elit értelmiségnek egy magas fokú erkölcsiség nevében mûködô vitamûhelye, amelyben Polányi éppen az ellenkezôjét képviselte annak, mint amit ott Mannheim ekkortájt elôadott. Polányi J. Bernallal és a szovjet tudományfilozófusok egy bizonyos csoportjával szemben már korábban is hangot adott annak a véleményének, hogy elfogadhatatlannak tartja a tudomány tervezését[14], hiszen - mint vallotta - a tudománynak, a tudományos kutatásnak lételeme a szabadság. A tudomány mûködését semmilyen címen nem lehet és nem célszerû korlátozni - írja Polányi. A tudósok függetlensége alfája és omegája a tudomány szabad fejlôdésének. A kutatási eredményeket - mutat rá Polányi - a tudósok önkéntes együttmûködése révén, az egyes eredmények egymáshoz kapcsolódása révén érik el, és semmi esetre sem a tervezés által. A tervezés éppenhogy bénítólag hat a tudományra, a tudományos kutatásra, a tudomány fejlôdésére. A tudományra úgy tekint Polányi, mint egy többsejtû organizmusra, amelynek haladása a független tudósok egyedi erôfeszítéseinek eredményeként jön létre. Az embrionális fejlôdés folyamán az organizmus minden sejtje folytatja a maga életét, hogy azután növekedését a szomszédaihoz igazítsa. Az igazodás eredményeként jön létre a tudomány mint harmonikus rendszer. Polányi A központi irányítás hatóköre[15] címû írásban még egyértelmûbben érvel Mannheim tervezéskoncepciója ellen. Polányi ekkor már megjárta a Szovjetuniót, s nemcsak elméletben ismerte az ottani tervek tragikus következményeit, de saját szemével is meggyôzôdhetett arról, miért lehetetlen a központi tervezés (a gazdaságé éppúgy, mint a tudományé).

Polányi hivatkozott a maga tapasztalatain kívül L. von Mises 20-as évekbeli és késôbbi tanulmányaira,[16] aki szerint "a piac hiányában a termelés tényezôit nem lehet ésszerûen elosztani", és hogy a NEP bevezetésével sem tudták elkerülni a tragédiát, a gazdaság csôdjét, az éhséget, az összeomlást.

Polányi nem nevezi meg ellenfelét, de nyilvánvalóan Mannheimnek címezi ellenérveit, amikor kifejti, hogy a szocialista tervgazdálkodást erôszakkal vezették be, s amikor kiderült hogy a tervek következtében gazdasági katasztrófák keletkeztek, a központi tervezés elvét és gyakorlatát még akkor sem adták fel. A szovjet tervezôket és angol híveiket még ez sem ábrándította ki. Ezek után már csak egy mágikus rituálé gyakorlatát követték, és igazán még az sem zavarta ôket, hogy a várt eredmények továbbra is elmaradtak. Az érvek hiányát hittel pótolták. A tervre esküvôk - így Mannheim is - továbbra is makacsul kitartottak álláspontjuk mellett -, szögezi le Polányi.

Polányi kezdetben még nem adta fel a reményt. Úgy vélte, talán mégiscsak sikerül meggyôzni Mannheimet tervkoncepciójának tarthatatlanságáról. Errôl tanúskodik egy 1944. április 19-én[17] Mannheimhez írt Polányi levél is. Polányi ebben még a korábbiaknál is keményebben fogalmaz. Így akarja értésére adni Mannheimnek: rossz úton jár, forduljon vissza, amíg nem késô. Így ír:

Nem értek egyet azzal a szóhasználatoddal, hogy `tervezés a jövôért'. Amíg nálunk a törvény lehetôvé teszi a korlátolt felelôsségû társaságokat, vagy garantálja az általános választójogot, a Bill of Rights-t, addig ezek a `tervezés a jövôért' aktusai lesznek. Nem kell új neveket adni a régi intézményeknek. Meg kell próbálni megtalálni azokat a régi neveket és koncepciókat, amelyek lefedik a modern törekvéseket. ... Én visszautasítom a történelem minden olyanfajta társadalmi analízisét, amely a társadalmi feltételeket többnek tekinti, mint lehetôségeknek a gondolkodás számára. Te hajlamos vagy azt hinni, hogy a gondolkodás nem csupán szabályozott, hanem az adott társadalmi és technikai feltételek által egyértelmûen meg is határozott. Ezt a nézetet én visszautasítom.

Meglehet, a vita kettôjük között még folytatódott. Mi azonban nem tudunk róla. Talán a most megélénkült kutatás felszínre hozhat olyan további Mannheim/Polányi leveleket is, vagy egyéb dokumentumokat, amelyekbôl megtudhatjuk, hogyan fogadta Mannheim ezt a kemény kritikát.

Talán még Polányinál is keményebben fogalmazott Jászi Oszkár[18], akinek Mannheim fiatal korától kezdve nagy tisztelôje volt, s akinek - mint vallotta - "hibáztatása éppoly fontos volt, mint dicsérete". Jászi, mint tervezéskoncepciójának egyik recenzense, a kettôjük között kifejezésre jutó nézetbeli különbség alapján figyelmezteti Mannheimet: gondolja meg, hová vezet az az út, amire most rálépett. Bár "mindketten ugyanabban az erkölcsi talajban gyökerezünk - mutat rá Jászi, az eltérések idôközben oly élesek lettek, hogy teljes mértékben elhomályosítják a valaha azonos vagy egymáshoz közelálló felfogásukat.

A lényegesebb különbséget kettôjük között Jászi a következôkben látja:[19]

1. Mannheim "mindig megmaradt par excellence elméleti embernek", míg ô maga "a tett irányába volt beállítva". Jászi hosszú és keserves tapasztalatok alapján jutott arra a meggyôzôdésre, hogy nem tud hinni Mannheim pragmatista programjában, "az állam százpercentes átszervezésében". Még a legönkényesebb diktatúra mellett is lehetetlen, keresztülvihetetlen Mannheim elképzelése, hát még a Mannheim által feltételezett etikai és liberális értékfeltételezések mellett.

2. Jászi másik ellenérve: Mannheim filozófiája kinullázza az egyéniséget, puszta determinációval okozottá fokozza le azt. Jászi ezzel szemben mind az egyénben, mind a társadalmi fejlôdésben még mindig nagy lehetôséget lát.

3. Mannheim magát a változást és az alkalmazkodást értékeli nagyra az emberi természetben. Jászi Mannheimmel szemben abban bízik, hogy az emberi természetnek van egy "változatlan rétege is", amellyel szemben semmiféle politika nem számíthat tartós sikerre. De nem elhanyagolhatók az egyéb kérdésekben kifejezésre jutó nézeteltéréseik sem: Jászi nagyra értékeli a természetjogot, Mannheim pedig elutasítja, Jászi a naiv természettudományt és az empirizmust kárhoztatja azért, hogy a természetjog elutasításával lerontották kétezer év legnemesebb szellemeinek gondolatvárát, s ezzel utat nyitottak a kultúra pusztulása elôtt. És végül éles válaszfal húzódik kettôjük között - így Jászi - a behaviorista és a freudista nézetek megítélésében, valamint a polgári és a proletár pacifizmus bírálatában is.

Jászi kemény, de ôszinte kritikájára Mannheim kitérôen reagált. A kesztyût egyszerûen nem vette fel. Ô a különbséget nem látta olyan élesnek mint Jászi, mivel - mint írta - "mindketten bal-liberálisok vagyunk". Mannheim ezzel félreérthetetlenül jelét adta annak, hogy kitart a maga álláspontja mellett, s a liberális értékeket csakis a "tömegtársadalmi tervezési technika" segítségével tartja megmenthetônek.

Jászi pár évvel késôbb összehasonlító elemzést ír Mannheim angol nyelven kiadott Man and Society in an Age of Reconstruction címû mûvérôl és Polányi The Contempt of Freedomjáról.[20] Tervérôl így ír Polányinak: "Amikor elolvastam Mannheim új könyvét a tervezésrôl, elszörnyûlködtem az egész szemléletmód embertelenségén, noha Mannheim folyton demokratikus tervgazdálkodásról beszél, az ember érzi a gondolkodási struktúra azonosságát a nácizmuséval és a bolsevizmuséval". Kíméletlenül kemény szavak. Hogy vajon Polányi teljes mértékben osztotta-e ôket, nem tudjuk, de nagy valószínûséggel feltételezhetjük, hogy igen.

Polányi tovább érvei a központi tervezés ellen így hangzottak: a tervezés logikája odavezet, hogy a csúcson egyetlen embernek kell állni, s az ô ellenôrzô képességén áll vagy bukik, hogy képes-e koordinálni a bonyolult és szerteágazó folyamokat. Polányi szerint ezt keresztülvinni lehetetlen, de ha netán keresztül is vinné valaki, a cselekvés hatásfoka igen alacsony lenne. Polányi hivatkozik még arra, hogy a rend két fajtája - a spontán és a korporatív rend - kölcsönösen kizárják egymást. Vitathatatlan a spontán rend fölénye a korporatív renddel szemben. Egy másik írásában[21] Polányi rámutat arra, hogy a korporatív rend, azaz a tervezés egy kikényszerített rendje képtelennek bizonyul arra, hogy betöltse ugyanazt a funkciót, mint amire a dinamikus rend képes.

Dinamikus renddel akkor van dolgunk, ha az emberek szabadon, saját belátásuk szerint független emberként cselekszenek, viták és eszmecserék keretében tisztázzák hogyan is igazodjanak egymáshoz. A liberális szabadságfelfogás - szögezi le Polányi - csakis a dinamikus rend keretében érvényesülhet. Ezért a filozófiai liberalizmus hívei szemben állnak a társadalom központi tervezésével, és ennyiben a szocializmussal is. A filozófiai liberalizmus hívei elleneznek minden olyan doktrinát, amely át akarja vállalni a teljes felelôsséget az állampolgártól. Az ilyen doktrina szükségszerûen egy diktatórikus rendszert feltételez.

A 40-es évek elején a Moot körben több ízben is megvitatták Mannheim tervezéskoncepcióját[22], mint a válságban lévô polgári társadalom megújítására, s így megmentésére alkalmas eszközt. Bizonyos, hogy Polányi nem tartozott a koncepció hívei közé, amit a már idézett 1944. április 19-én írt levele is bizonyít.

A vélemények igen megoszlottak: voltak, akik Mannheim éleslátását, bámulatos jövôérzékét dícsérték, viszont veszélyesnek tartották a társadalmi tervezés kísérletét, mondván, a Mannheim által választott "harmadik út" végsô soron ugyanoda vezet, ahová a totalitárius rendszerek akarnak eljutni.

Epilógus

Van-e köze az indulásnál kapott szellemi útravalónak, az akkor formálódó filozófiai világnézetnek, a korai érdeklôdésnek, a pszichikai beállítottságnak, a politikai attitûdnek és még egy sor személyes adottságnak ahhoz, hogy két gondolkodó - mindkettô "bal-liberális" (Jászi Oszkár már idézett kifejezése) - a demokrácia és a polgári szabadságjogok megítélése tekintetében életük vége felé egymástól eltérô, egymással szembenálló, egymást tagadó filozófiai-világnézeti álláspontnál köt ki? Lehetséges-e, hogy egyikük túlságosan is foglya maradt egy Kelet-európai örökségnek, amely jelentôs hatást gyakorolt a középosztálybeli lateiner értelmiség egy részére, éspedig olyan irányban, hogy az vonzalmat érezzen a szocialisztikus-kollektivista társadalmi tervezés iránt, míg ugyanennek az értelmiségnek egy másik része (zömében természettudós) modern européer lett a szó igazi társadalom tu do mányi értelmében?

E sorok írója ezt a kérdést egy a nyugat- és kelet-európai demokráciák azonos és eltérô vonásait vitató konferencián tette fel[23], és azóta is gondolkodik azon, a kérdésre "igennel" válaszoljon-e, vagy annak adjon igazat, aki a kérdésre nemmel felel? Másszóval: van-e a polgári liberális demokráciának egy olyan alakzata, típusa, amely elsôsorban Kelet-Európára illik rá? A választ mi a magunk részérôl rábízzuk az idôre...

1. Magyar liberalizmus. Modern ideológiák (1993). Vál. Tôkéczki László. Századvég Kiadó, Budapest.

2. Az angolszász liberalizmus klasszikusai. I. II. (1991) Szerk.: Ludassy Mária. Atlantisz Kiadó, Budapest.

3. Jászi Oszkár (1989): Liberális szocializmus. In: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. Századvég füzetek. I.: 193.

4. Faragó Béla (1988): Magyar liberalizmus. Századvég füzetek 6-7.

5. Gerô András (1992): Szabadelvûség és konzervativizmus a Monarchia Ma gyar országának legitimációs szerkezetében. In: Társadalmi Szemle, 8-9: 121-134

6. Isaiah Berlin (1990): Négy esszé a szabadságról. Európa Könyvkiadó, Budapest.

7. von Mises, Ludwig (1951): Planning for Freedom. Libertarian Press, South Holland, Illionois, USA

8. von Mises, Ludwig (1985): Liberalism in the Classical Tradition. Cobden Press, San Francisco, California

9. Polányi Mihály filozófiai írásai. I. II. Atlantisz Kiadó, Budapest, (1992)

10. Mannheim Károlyra vonatkozóan lásd: Bibliográfiája (1981) Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár. Budapest.

Notes

1. A szöveg a CEU/RSS 1991-92. évi pályázata keretében készült zárótanulmány rövidített változata.

2. Mannheim Károly (1918): Lélek és kultúra. Benkô Gyula Könyvkereskedése, Budapest.

3. Polányi Mihály (1917): A békeszerzôkhöz. Nézetek az európai háború és béke feltételeirôl. In: Huszadik Század 1917/2: 165-176.

4. Polányi Mihály (1919): Új szkepticizmus. In: Szabadgondolat, 1919. február: 53-56.

5. Mannheim, Karl (1927): Das konservative Denken. Soziologische Beiträge zum Werden des politisch-historischen Denkens in Deutschland. In: Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, Bd. 57. pp. 68-142, pp. 470-495.

6. Mannheim, Karl (1928): Die Bedeutung der Konkurrenz im Gebiete des Geistigen. In: Verhandlungen des sechsten deutschen Soziologentages vom 17. bis 19, September, Zürich. Tübingen, J.C.B. Mohr, pp. 35-83

7. Mannheim, Karl (1930): Über das Wesen und die Bedeutung des wirtschaftlichen Erfolgstrebens. Ein Beitrag zur Wirtschaftssoziologie. In: Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik: 449-512

8. Mannheim, Karl (1935): Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus. A. W. Sijthoff's Uitgeversmaatschappij

9. Mannheim, Karl (1940): Man and Society in an Age of Reconstruction: Studies in Modern Social Structure. London, Routledge and Kegan Paul

10. Mannheim, Karl (1950): Freedom, Power and Democratic Planning. Eds. Ernest K. Bramsted and Hans Gerth. London, Routledge and Kegan Paul

11. Gábor Éva (1991): A politika megújítása? Mannheim Károly írása elé. In: Café Bábel No2: 69-71.

12. Popper, K.R. (1989): A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó, Budapest

13. Hayek, F.A. (1991): Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest

14. Polányi Mihály (1945): The Planning of Science. In: The Political Quarterly, 16. Oct-Dec: 316-328. Magyarul: A tudomány tervezése. In: Polányi Mihály filozófiai írásai II. Atlantisz Kiadó, Budapest: 9-15.

15. Polányi Mihály (1951): The Span of Central Direction, In: The Logic of Liberty. Chicago, The University of Chicago Press. Magyarul (1992) A központi irányítás hatóköre. In: Polányi Mihály filozófiai írásai II. Atlantisz Kiadó, Budapest.

16. von Mieses, Ludwig (1924): The Theory of Money and Credit, New Haven, University Press.
és (1931): Die Ursachen der Wirtschaftskriese.

17. Polanyi, Michael's letter to Karl Mannheim. (April, 19. 1944.) University of Chicago, Regenstein Library, Special Collections: (Box:15), (Folder:3).

18. Jaszi, Oscar (1936): Karl Mannheim: Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus. Leiden, 1935. A.V. Sijthoff's Uitgeversmaatschappij. In: The American Political Sciences Review, 30. 1. February, pp. 168-170 .

19. Jászi Oszkár levele Mannheim Károlyhoz 1936. 12. 19. In: Jászi Oszkár válogatott levelei. Magvetô Kiadó, Budapest, 1992. pp. 391-394.

20. The Contempt of Freedom: The Russian Experiment and After. By Michael Polanyi. London: Watts and Comp. 1940. In: The American Science Review, June, 1941.

21. Polanyi, Michael (1941): A liberális szabadságfelfogás (Kézirat). Chicago, Joseph Regenstein Library, Special Collection, Polanyi Papers (Box 26, Folder 8), Magyarul közli: Újlaki Gabriella. In: Cáfé Bábel, 1991/1: 81-83.

22. Gábor Éva (1976): Válság és tervezés. Korunk polgári társadalomtervezése elméletének elôfutára: Karl Mannheim. In: BME Tájékoztató. IV. évf. 2. sz.: 226-241.

23. Michael Polanyi's concept of democracy. Paper presented by Éva Gábor. Democracy 2500. Conference, 29-31. March 1993. Manchester.

Vissza a tartalomjegyzékhez