Elôzô rész

Jacques Maritain is rámutat már említett esszéjében erre: a jelhasználat létfeltétele, hogy az érzékileg észlelhetô jelekben, a tárgy-jelekben már ott van, pontosabban szólva belelátjuk jelentésüket. "Melyik eleme az a jelentettnek, amely a jelhez kapcsolódik, és megjelenik benne, noha magától a jeltôl, annak saját entitásától különbözik? Azt válaszolom: nem más ez, mint maga a jelentett, egy másik létmódban (in alio esse)."[14] - idézi Maritain Poinsot Traktátusát.

Egy idea születése tulajdonképpen a jelben jelenlévô jelentéstartalom felfedezése, állítja Maritain. Így az intellektuális élet, a tudatos gondolkodás elôfeltétele a jelekben rejtôzô jelentéstartalom felismerése, ami egybeesik a jeleknek mint ilyeneknek - tehát jeleknek - a felfedezésével. Akkor lépjük át a szignalizáció és a szignifikáció közti határvonalat, amikor nemcsak használjuk a jeleket, de fel is ismerjük, hogy jeleket használunk.[15] Az elsô megértett jel után a többi felismerése már nem ütközik nehézségekbe, kiépül az a mechanizmus, amelynek során a természetes érzéki jeleket mentális jelekké alakítjuk, míg a kivülrôl kapott mesterséges jeleket természetesként sajátítjuk el. A jel felismerése tehát az intellektuális, és tágabb értelemben véve a kultúrális élet alapja és feltétele. A társadalmi értelemben vett jelhasználat szintén a jelek felismerésén alapul, noha egyúttal arra is szükség van, hogy természetesként, külsô, tárgy-jelként fogjuk fel társadalmilag beágyazott kultúrális jeleinket ahhoz, hogy valóban betölthessék szerepüket. Ehhez arra van szükség, hogy az eredetileg megegyezésen alapuló jelek lesüllyedjenek a megszokáson alapulóak közé, természetesként funkcionáljanak az ôket használó közösség számára. Az a közösség azonban, amely miközben természetesként használja megegyezésen alapuló jeleit, nincs mégis - hallgatólagosan - tudatában ezek mesterséges eredetének, hasonlóan viselkedik ahhoz az állatcsordához, amelyik saját jelzéseit a természetes jelzésektôl elválaszthatlan egységben, reflektálatlanul használja.

Maritain az istenszobrok jelentéstartalmának elemzése révén mutatja meg a kulturális jelek többértelmûségének, egyszerre természetes és mesterséges, megegyezésen alapuló voltának jelenségét. Az istenszoborban nem maga az isten ölt formát, de mindazok a kozmikus és pszichikus erôk, mindazok a szenvedélyek és vonzalmak, amelyek megformálódnak benne, mindazok az ideák, amelyeket az alkotó és kortársai elgondoltak róla - jelen vannak a szoborban, nem fizikai értelemben, hanem egy másik létmódban.

A szobor azonban nem kizárólag az intellektus, az értelem számára közvetít jelentést, hanem a képzelet számára is. Maritain a skolasztika hagyományát továbbépítve logikai jeleknek nevezi az intellektusnak szánt, míg mágikus jeleknek a képzeletnek szánt jeleket, függetlenül attól, hogy tárgy-jelekrôl vagy mentális jelekrôl van szó. Ennek segítségével különíti el a primitív gondolkodás (a törzsi társadalmak) valamint a vallás és a mûvészet jelhasználatát a modern, logikai jelértelmezésnek attól a módjától, amelyrôl Wittgenstein kapcsán szóltunk. Maritain elôtt nem kétséges, hogy az értelemnek szóló ábrázoló jelek mellett legalább ilyen alapvetô a képzeletnek szóló expresszív jelek szerepe is a megismerésben. Az istenszobor esetében, ha vallásos közegben értelmezik, mágikus és egyúttal praktikus jellel, pontosabban szimbólummal van dolgunk. A szimbólum Maritain szerint az az érzéki jel, amely ábrázolás, tehát formai hasonlóság vagy más analógia révén képben jeleníti meg a tárgyát, tehát azt a dolgot, amit ábrázol. A szimbólum: jel-kép. Ezért az ilyen értelemben vett szimbólumhasználat nem annyira a logikai, mint inkább a mûvészi, a vallásos, vagy a mágikus jelhasználatra jellemzô. Ugyanakkor az így felfogott szimbólumok mindig instrumentális jelek, tárgy-jelek: érzékelhetôeknek kell lenniük, szemben a logikai szimbólumokkal, amelyek pusztán mentális jelek: a jel és a jelentett közti logikai viszony ábrázolatai. Az istenszobor mint szimbólum megintcsak az értelmezés többirányúságának példája: ember által készített, s ugyanakkor szent mivolta húzza meg azt a határt, amelynek egyik oldalán a mesterséges, másik oldalán természetes jelként értelmezhetjük. A szobor egyfelôl isten megtestesülése, jelenléte közöttünk egy másik létmódban, s mint ilyen természetes jel, másfelôl ember által készitett tárgy, szimbólum, tehát mesterséges alkotás, artefaktum. Ha természetes jelként értelmezzük, akkor vallási tárgynak tekintjük, ha mesterségesnek, akkor mûvészinek tartjuk. A vallási tárgyban ugyanis isten jelenik meg, fejezôdik ki, míg a mûvésziben az alkotó fejezi ki magát. A vallási tárgy ezért - Maritain utolsó, megvilágító erejû megkülönböztetését használva - direkt jel, egy rajta kívül álló tárgyat jelöl, míg a mûvészi jel, fordított jel, amely miközben megjeleníti tárgyát, a megfordított jelentés révén megjeleníti azt is, aki a jelet használja.

Polányi Mihály éppen a fenti értelemben különbözteti meg az integráció két esetét,[16] amely a hallgatólagos tudáson alapulva a jelentés két, alapvetôen különbözô módját képviseli. Polányi integrációnak nevezi azt a következtetési módot, amelyet a hallgatólagos tudás esetében alkalmazunk. Elmélete szerint tudásunk mindig tartalmaz olyan elemeket, amelyekrôl nem vagyunk képesek - vagy egyáltalán nem, vagy az adott kontextusban - számot adni. A hallgatólagos tudás területéhez tartoznak tudásunknak az észleleten, érzékleten keresztül szerzett részei, másfelôl pedig a gyakorlatban elsajátított tudás, az úszás vagy a biciklizés megtanulásán át a röntgenképek értelmezéséig. A megismerésnek ez a módja részben biológiailag determinált, az állatok is hasonló módon tanulnak. Az embernél ezenfelül megfigyelhetô, hogy a társadalomban megszerzett tudás elemei leszállnak, lesüllyednek a hallgatólagos tudás területére. Ezen azt érti, hogy noha az irást, olvasást, vagy éppen a röntgenképek értelmezését explicit módon, szabályok megtanulása révén sajátítjuk el, de nem lennénk képesek hatékonyan alkalmazni tudásunkat, ha nem hallgatólagosan mûködtetnénk, tehát anélkül, hogy figyelmünket magukra a mûveletekre irányítanánk.[17] Polányi elmélete szerint, még az explicit következtetési eljárások is csak a hallgatólagos tudás közremûködésével vihetôk végbe. Tisztán explicit, formalizált szabályok szerint csak a gép mûködik, a komputerben zajló mûveleteknek azonban az ember ad jelentést. Polányi úgy definiálja a tudás e két formáját, hogy hallgatólagos az a tudás, amelyet úgy használunk, hogy közben nem tudunk számot adni róla, míg ezzel szemben tudásunknak az a területe explicit, amelyet képesek vagyunk formalizálni, nyelvi vagy más eszközök segítségével leírni.

Polányi szerint a jelentésadás nem mechanikusan, szabályok által maradéktalanul leírhatóan, hanem az észleleti tudás modellje szerint, az alakértelmezés útján megy végbe. Nemcsak az érzéki úton nyert információkat, hanem a nyelvieket is úgy dolgozzuk fel, hogy értelmes egészeket, alakokat képezünk az általunk felismert, relevánsnak tartott tényekbôl. A jelentésadás: alakértelmezés, és ez igaz az egyszerû észlelettôl a tudományos felfedezésig a megismerés minden szintjén. Ezen a ponton köti össze Polányi a megismerés általános modelljét a jelentésadással, a megismerés általános formájaként írva le a jelek felismerését és értelmezését.

Kétfajta tudatosságot különböztethetünk meg, s ezen alapul az integráció, a jelentésadás. Ha például egy szöget verünk be a falba, akkor nem a kezünkben lévô kalapácsra figyelünk, hanem arra a hatásra, amit ütéseink a szögön elôidéznek. Természetesen figyelünk a kalapácsra is, de másként mint arra, amire figyelmünket közvetlenül irányítjuk, vagyis a tevékenységre. A kezünkben lévô eszközre csak a véghezvitt tevékenység vonatkozásában figyelünk, ahogy Polányi mondja, járulékosan, míg magára a tevékenységre fokálisan, összpontosítva. A kétfajta tudatosság - a járulékos és a fokális - mindig egymást kiegészítve van jelen a megismerésben és a gyakorlati tevékenységben. A háttérben álló, járulékos elemek felôl figyelünk a fókuszban állóakra. Ha visszaemlékezünk Vigotszkij leírására a jelhasználat pszichológiai eredetérôl, akkor azt mondhatjuk, hogy Polányi ugyanazt a felismerést teszi, amit Vigotszkij: mindig az eszköz-inger felôl figyelünk a tárgy-ingerre. Ebben keresendô a kétféle tudatosság pszichológiai alapja, s egyúttal a jelhasználat eredete is. Polányi minden megismerési aktust az értelmezô aktív integrációs tevékenységének tart, a háttérben álló és a fokális elemek közös értelemegésszé integrálásának. Az értelemegésszé integrálás pedig jelentésadás. A jelentésadás a hallgatólagos megismerés szemantikai aspektusa, tehát a megismerés és a jelentésadás Polányi szerint elválaszthatatlanok egymástól: ugyanannak a tevékenységnek a különbözô oldalairól van szó.

A jelentésadás, az integráció két alapvetô esetét Polányi a direkt és a fordított jel Maritain-féle megkülönböztetéséhez hasonlóan írja le. Az általa indikációnak nevezett elsô típusba, a jelentésadás azon esetei tartoznak, amikor a járulékos tényezôk a fokális tárgy felé mutatnak, azokat jelölik, míg maguk transzparensek, tehát szerepük arra korlátozódik, hogy figyelmünket bizonyos vonatkozásban a fókusztárgy felé irányítsák. A járulékos tényezôk ilyenkor jelek, - egy rajtuk kívül álló tárgyat jelölnek - s ez a tárgy, a fokális tárgy pedig a jelentésük. A szimbolizációnál ezzel szemben a járulékos tényezôk nem transzparensek, nem csupán a fokális tárgy felé mutatnak, hanem önmagukban is jelentôségük van az értelemegész kialakításában. A szimbolizáció esetében a járulékos tényezôk helyén többnyire az értelmezô saját érzelmei, tapasztalatai állnak a külsô tárgyhoz, a fokális tárgyhoz való viszonyukban.[18] Míg az indikáció esetében világosan elkülönül a jel és az általa hordozott értelem, addig a szimbolizációnál olyan szoros egybeforrást tapasztalunk, hogy a szimbolikus tárgy jelentésében már megkülönböztethetetlen, hogy mi tartozik az értelmezôhöz, és mi a tárgyhoz, amit értelmez. A jelentésadás a szimbolizációnál a járulékos és a fokális tényezôk teljes egybeforrását eredményezi. Az indikációnál a jel és a jelentés - az eszköz- és a tárgy-inger -megkülönböztethetôsége úgy magyarázható, hogy direkt jelrôl van szó, tehát a járulékos tényezô, amikor a fokális tárgy felé mutat, akkor ezt a tárgyat megismerhetôvé teszi az intellektus számára. Az eszköz-inger, ami a tárgyra mutat, csak annyiban jelentôs, amennyiben betölti rámutató funkcióját, lehet ez szó vagy kép (illusztráció vagy dokumentumfotó), vagy egyszerûen csak egy bizonyos tárgy felé mutató ujj. Ezzel szemben a szimbolizáció esetében az, aminek révén az utalást tesszük fontosabb, mint az, amire utalunk. Megfordul a viszony: miközben az eszköz-inger funkcióját tekintve továbbra is eszköz, mégis tárgy-ingerré válik, mivel jelentôsebb számunkra annál, mint amire irányul. Ezért nevezhetô Maritain felosztása szerint: fordított jelnek. Mivel az eszköz-inger funkcióját saját érzéseink, tapasztalatunk tölti be, ezért szinte lehetetlen magunkról leválasztanunk, s tôlünk független, önálló jelként szemlélnünk. A jelentésadás folyamatában pedig ezeket átvisszük a tárgyingerre, amely ennélfogva szétválaszthatatlanul egybekapcsolódik saját érzéseinkkel, értelmezésünkkel, megállapíthatatlanná téve a különbséget, a tárgy és az általunk adott értelmezés között.

Polányi az indikációt és a szimbolizációt megkülönbözteti olyan szempontból is, hogy a létrejött értelemegészek természetes vagy mesterséges jelentést hordoznak-e. A szimbolizáció esetében a jelentés mindig mesterséges, vagyis az ember hozza létre, míg az indikáció bizonyos eseteiben, szerinte, természetes jelentéssel találkozunk. Az észlelés, vagy bizonyos gyakorlati cselekvések esetében a jelentés független létrehozójától, tehát természetes, állítja Polányi. Ez a függetlenség természetesen csak viszonylagos lehet, hiszen éppen Polányi mutatja ki az alaklélektani kutatásokra támaszkodva, hogy a legegyszerûbb észleleti tevékenység, és a felfedezés, a megismerés struktúráját tekintve nem különbözik egymástól. Ez pedig úgy magyarázható, hogy az észlelés nem egyszerûen mechanikus, genetikailag determinált, biológiai folyamat, hiszen az értelmezô eddigi tudása, tapasztalata mindig aktív szerepet játszik az alakészlelésben.[19] Ez pedig annyit jelent, hogy a megismerô tevékenység kiterjed az általában racionalitás elôttinek ismert területekre is. Nemcsak az intellektus, hanem az érzékek révén is alkotunk ideákat. Az intellektus legprimitívebb, de nélkülözhetetlen eszközei a megismerésben a fül és a szem által létrehozott elvonatkoztatások, alakok - állítja Langer. A különbség úgy írható le az érzékek, illetve az intellektus absztrakciói között, hogy míg az elôbbiek által alkotott elvonatkoztatások megjelenítôek, addig az utóbbiak által létrehozottak diszkurzívak. Az érzékek révén prezentációs - képi, illetve ábrázoló - szimbólumokat alkotunk, az intellektus révén pedig diszkurzívakat.

Langer két különbözô tipusba sorolja a képi, illetve a nyelvi alapú szemiózist. Polányi viszont, éppen azért, mert már az érzékek is absztrahálnak, alakokat hoznak létre, egyetlen csoportba sorolja a képi, észleleti és a nyelvi, diszkurziv jelhasználatot. Azonban Polányinál is alapvetô tétel, hogy a nyelvinek mindig elôfeltétele az észleleti megismerés. Polányi azt mondja, hogy a hallgatólagos megismerés modellje az észlelés, a már ismertetett alaklélektani értelemben, ezért minden megismerés vagy hallgatólagos, vagy a hallgatólagos tudásban gyökerezik. Az explicit, s ezen belül a nyelvi jelek használatának az elôfeltétele szintén az észleleti, hallgatólagos megismerésen alapuló integráció. Langer terminológiájával: a prezentációs szimbólumokra épülnek rá a diszkurzív szimbólumok. A jelek, illetve szimbólumok, ha tárgy-jelek, vagyis az instrumentális jelek osztályába sorolhatók Poinsot kategóriái szerint, akkor eredendôen érzéki mivoltukból következôen képi, ábrázoló karakterûek. Ezekre épülve alkotjuk meg a mentális, diszkurzív jeleket. Hasonló sorrendet állapított meg Maritain is: a természetes érzéki jelek közremûködése szükséges a konvencionális érzéki, majd mentális jelek kialakításához, az intellektus tevékenységéhez.

Polányi felosztásában azonban egy csoportba kerülnek egyfelôl a képi, észleleti, másfelôl a verbális, nyelvi integráció esetei: a sztereo-képek észlelése vagy egy tárgynak a nevével történô leírása egyaránt az indikáció körébe tartozik. A szimbolizáció esetei között szintén felsorolja az érzéki, a tárgy-jeleken alapuló integrációt: például a zászló esete is ilyen. De a szimbolizáció körébe tartozik szerinte a mûvészi befogadás is: a szobrok, a festmények vagy a szindarabok, a versek jelentésének értelmezése. Míg a szobrok, festmények esetében a szimbolizációs integráció érzéki, tárgy-jelekbôl építi fel a jelentést, a versek esetében mentális, nyelvi jeleken alapul ez a folyamat. Az indikáció és a szimbolizáció elkülönítése a jelhasználatban gyökerezik. Ha külsô tárgyat ismerünk meg - tehát ha direkt jelet használunk -, akkor indikációs jelentésadásról van szó, ha pedig az értelmezô megjelenítése is szerepet játszik a jelentésben - a fordított jel esetében - akkor szimbolizációról beszélhetünk. Mindkét integráció esetében elôfordulhatnak mind instrumentális, tárgy-jelek, mind mentális, formális természetûek.

Polányi elmélete a kétfajta tudatosságról, amelynek révén az integráció végbemegy és jelentést adunk fokális figyelmünk tárgyainak, adja meg a magyarázatot arra a kérdésre, amit a tanulmány elején felvetettünk, tudniillik, hogy miképpen kapcsolódik össze a szemiózisban az explicit és a hallgatólagos tudás. Most már látjuk, hogy ez a járulékos és a fokális tudatosság révén, a jelentésadás tudati aktusán belül, az integrációban megy végbe. Amikor Polányi arról beszél, hogy az integráció során kétféle tudatosság mûködik, - a járulékos és a fokális, - akkor ebben a folyamatban a járulékos elemek a hallgatólagos összetevô szerepét játsszák, - hiszen miközben használjuk, nem tudunk róluk számot adni - míg a fokális tárgy, mivel a figyelem rá összpontosul, az explicit tudás komponense lesz, vagyis formális eszközökkel is leírható. [20] Ennek értelmében a jelek szerepe a megismerésben az, hogy összekapcsolják a tudás hallgatólagos és explicit területét, mégpedig úgy, hogy az értelemegész létrehozásakor a figyelem centrumába, fókuszába integrálják tudatunk járulékos elemeit, vagyis azon összetevôit, amelyekrôl önmagukban nem tudunk számot adni. Igy nemcsak az explicit tudás elemei süllyednek le a hallgatólagos tudásba, hanem ugyanakkor a járulékos elemek az integrációban a felszinre emelkednek a tudatos figyelem által ellenôrzött területekre. Természetesen a jelentésadás különbözô eseteiben ez más-más módon történik. Az indikációban a járulékos tényezô, amely a jel szerepét tölti be, transzparens marad, tehát úgy ismerjük meg általa a fokális tárgyat, hogy közben rá nem figyelünk. A szimbolizáció esetében viszont az a helyzet, hogy a járulékos tényezôk értelemegésszé integrálását, a fokális tárggyal való összekapcsolódását figyeljük, s ilyen módon felszinre hozzuk, megmutatjuk azt, ami addig a hallgatólagos tudásban rejtôzött.

A megismerés antropológiai alapja szempontjából a jelek egymásra épülésének hasonló a szerkezete Polányinál, mint Maritain, vagy Langer rendszerében: a megismerés számára az érzéki, prezentációs, illetve a tárgy- vagy instrumentális jelek az elsôdlegesek, s ezekre épülnek a diszkurzív megismerés mentális, tiszta jelei. Polányi elmélete a jelek függô létének felfogására épül, s ebben messzemenôen hasonlít Poinsot késôskolasztikus, realista teóriájára, noha konkrét történeti kapcsolat nem mutatható ki köztük. Mivel a jeleket és a szimbólumokat Polányi az értelmezô által adott jelentés függvényében sorolja az egyik vagy a másik kategóriába, ezért nem is a jeleket, hanem a jelentésadási módokat térképezi fel. A jelek, nem nevek, hanem mentális eszközök, amelyek révén relációkat létesítünk tudatunk elemei és a külvilág tárgyai között. Ez párhuzamba vonható a skolasztikus gondolkodó azon megfigyelésével, amelyet Maritain is idéz, hogy a jelekben megjelenik a jelentett dolog, a jelentés, noha egy másik létmódban. Polányi elmélete, - a történeti kapcsolat hiánya ellenére - egyfajta megoldást kinál a Poinsot felvetette, majd Maritain által továbbfejtegetett problémára, nevezetesen az érzéki és a mentális jelek egymásra épülésére a szemiózisban, s ebbôl kiindulva a jelek lesüllyedésére, mint a megszokáson alapuló jelhasználat kulcskérdésére. Ez a magyarázat a kétféle tudatosság elgondolásában gyökerezik: ha tudniilik a járulékos tényezôk az eszköz szerepét töltik be a fokális tárgyra vonatkoztatva, akkor ez leírja azt a folyamatot, amelyben az egyik tárgy a másik jelévé válik, tehát vigotszkiji terminológiával az eszköz-inger és a tárgy-inger szétválását. Másfelôl pedig a kétféle tudatosság révén számot adhatunk arról, miért tekintjük a létrejövô jelentést egyszer mesterségesnek, máskor pedig természetesnek. A jelentés mesterséges minôsítése egyenesen arányos azzal, hogy milyen mértékig vagyunk tudatában annak, hogy a jelentést mi hoztuk létre. Ezért sorolja Polányi az észlelés során létrejövô integrációt a természetes jelentés körébe, noha tudatában van az intellektus aktív megismerô tevékenységének az észlelés folyamatában. Mivel azonban ilyen jellegû megismerésünkrôl nem tudunk számot adni, csak eredményével vagyunk tisztában, ezért tûnik úgy számunkra, hogy a jelentés a külvilágból érkezik, az általunk megismert tárgy sajátja, természetes. Ha a megismerési folyamat hallgatólagos, és csupán a jelentés kerül az explicit tudás hatókörébe, akkor az így létrejött jelentést természetesnek fogjuk tartani. Ha azonban a megismerési aktus explicit szabályok révén leírható, követhetô, akkor a létrejött jelentésrôl tudni fogjuk, hogy mi hoztuk létre, tehát mesterséges. A mesterséges jel,- legyen az logikai szimbólum, vagy mûvészi alkotás, - mégsem úgy jelentkezik a rajta nyugvó megismerési folyamatban, mintha csupán a megegyezés terméke lenne, hanem szokáson alapulóként funkcionál, s ezért természetes jellé válik, noha eredetileg nem az volt. Az explicit tudás területéhez tartozó mesterséges jelek is hallgatólagosan mûködnek, quasi-természetesként, ha eszköz-ingerként szerepelnek egy tárgy-ingerhez viszonyítva. A jelhasználat alapfeltétele hogy a mesterséges jelek süllyedjenek le, természetes jelként funkcionáló, megszokáson alapuló jelekké, tudjuk a Poinsottól. Erre a folyamatra nyújt magyarázatot Polányi, amikor arról beszél, hogy ami az egyik integrációs folyamatban fokális tárgy volt, járulékos tényezôvé válhat egy következôben, tehát lesüllyedhet egy olyan területre, ahol már nem tudunk róla számot adni, noha ott van és mûködik. A megismerés során ezek a folyamatok egymásra épülhetnek, s így az elôzetesen a figyelem centrumában álló tárgy járulékos szerepet kap a következô esetben: a tudás rétegei az elmében létrejövô jelentés lesüllyedése révén kapcsolódnak össze. Ebben a folyamatban a jelek mindig újraértelmezôdnek, ahogyan a jelentésadás során más és más funkciókat töltenek be.

A skolasztikától Polányiig természetesen hosszú út vezet: s ez az út csak az értelmezô számára létezik. Távol áll tôlünk az a feltételezés, hogy a középkori univerzália vita fényében kidolgozott szuppozició-teória, Vigotszkij pszichológiai nézetei, Jacques Maritain neotomista filozófiája vagy Polányi Mihály poszt-kritikai tudáselmélete történetileg egy tôrôl fakadna, de erre nincs is szükség. Egymás mellé állításukkal az volt a célunk, hogy felvázoljuk a "filozófia jelelméleti fordulatának" egy olyan, egymástól függetlenül kibontakozott, de mégis egy irányba mutató elméleti áramlatát, amely a wittgensteini, carnapi felfogással szembeállitható lehetôségét képviseli a jelekrôl való gondolkodásnak, s világosan körvonalazható, közös tételek alapján áll. Ez a megközelitési mód jóformán teljesen ismeretlen a modern gondolkodás számára. Ennek az elsüllyedt elméleti iránynak számos különbsége mellett, jellegzetes közös tételei vannak, s ezekre próbáltuk felhívni az olvasó figyelmét.

A legfontosabbak közülük az alábbiak:

1. A jelek funkciója nem csupán a kommunikáció, az ismeretközlés, hanem a jelek kulcsszerepet játszanak az emberi megismerésben.

2. A jelek a megismerés eszközei, ezért osztályozásuk során nem indulhatunk ki a jelek önmagában vett tulajdonságaiból, hanem használatukban kell megragadni ôket.

3. Az elme számára az egyik tárgy a másik jelévé válhat.

4. A jelek nem tükrözik a valóságot.

5. A jelek által hozzuk létre elménk tárgyait.

6. A jelek elme-függô létezôk.

7. A képzelet és az érzékek által létrehozott jelek szerepe a megismerésben ugyanolyan jelentôs mint az intellektus jeleié.

8. Az emberi és az állati jelhasználat eltérése elsôsorban a mesterséges jelek mesterséges mivoltának felismerésében gyökerezik.

9. A társadalmi, kultúrális jelhasználat feltétele az érzéki, természetes tárgy-jelek felismerése, s erre épül a mentális jelek használatának képessége.

10. Az emberi jelhasználat során az elme hallgatólagos, képzeleti, észleleti területe összekapcsolódik az intellektuális mûveletekkel, tehát az explicit tudás területével.

11. A természetes és a mesterséges jelek szembenállása nem állandó: a természetes jelekrôl adott kontextusban felismerhetôvé válik, hogy mesterségesek, míg fordítva az eredetileg mesterséges jelek lesüllyednek a hallgatólagos tudás területére, és így természetessé válnak.

Jegyzetek

14. Jacques Maritain, id. mû. 193. p.

15. Maritain is idézi a jól ismert példát, Helen Keller esetét, aki noha vaknak és süketnek született, mégis sikerült megtanítani beszélni, s ezzel bevezetni az emberi kultúra világába. Ehhez arra volt szükség, hogy ösztönös jelhasználatát, amely a közvetlenül érzékelhetô, természetes jeleken alapult, összekapcsolják a mesterséges jelekkel. Normális esetben erre egyáltalán nincs szükség: a gyermek a nyelv jeleit mint természetes jeleket, pontosabban mint az ôt körülvevô világ megszokáson alapuló jeleit sajátítja el, majd késôbb, amikor már jól tudja használni ôket döbben rá ezek megegyezésen alapuló eredetére, tehát mesterséges mivoltukra. A nyelvhasználat kezdetben a gyermeknél egyszerüen szignalizáció, s ebbôl fejlôdik ki késôbb a szignifikáció. Egészen más a helyzet akkor, ha a jelek természetesként való elsajátításának fiziológiai akadályai vannak: ilyenkor a természetes érzéki jelekbôl csak úgy fejleszthetôk ki a konvencionális érzéki jelek (tehát a nyelv is) hogy gyakorlásukkal egyidôben tudatosításukra is sor kerül. Ez a tudatosítás azonban elképzelhetetlen lenne a már létezô érzéki jelhasználat nélkül. Ha nincs egyetlen mûködô érzékszerv sem, a jelhasználat nem tanítható meg. Helen Keller esetében a tapintás volt az a csatorna, amelyen keresztül összekapcsolódhattak a természetes érzéki jelek a konvencionálisakkal, s elôsegithették az elsô mentális jel, a szó jelentésének megértését.

16. Michael Polanyi and Harry Prosch: Meaning, The University of Chicago Press, 1975. 4. fej.

17. Az a biciklista, aki jármûvére figyel az út helyett, elesik, aki úgy olvas, hogy a betûkre figyel a szöveg értelme helyett, valójában nem érti, hogy mit olvas, tehát nincs az olvasás képességének birtokában.

18. Polányi a zászló példáját hozza az indikáció és a szimbolizáció közötti különbség érzékeltetésére: ha a zászlót jelként értelmezzük, akkor nem több, mint szines rongydarab egy rúdon, ami egy országot jelöl. Az indikáció esetében nem különbözik, ha az ország nevét, vagy zászlóját rendeljük az országhoz: mindkettô segítségével jelölünk. Egészen más eset, ha a zászló szimbolizálja az országot. Ilyenkor mintegy megfordul a viszony, nem a zászlót rendeljük az országhoz, hanem az országot a zászlóhoz. A zászló ilyenkor az ország, adott esetben a haza által képviselt összes érzelmi értéket, emléket, tapasztalatot megtestesíti: mindazt, amit az ország az értelmezônek jelent, átviszi a zászlóba, a tárgyban integrálja. Ha a zászlót elégetik, az éppen olyan szimbolikus cselekedet, amely az értelemátvitelen alapul, mintha ünnepélyes keretek között felhúzzák. Egyik esetben sem mondjuk, hogy csupán egy színes rongydarabról van szó.

19. "Érzékeink tevékenysége "mentális", mégpedig nemcsak olyankor, amikor kapcsolatban állnak az aggyal, hanem már kezdetben is....A "látás" nem passzív folyamat, amelynek során jelentés nélküli benyomásokat gyûjtünk az ôket majd megszervezô elme számára, amely ezekbôl az alaktalan tényekbôl formákat konstruálna saját céljaira. A "látás" már önmagában is formálási folyamat; a látható világ megértése a szemben kezdôdik." - írja Susanne K. Langer: Philosophy in a New Key, id. mû. 90.p.

20. Ez alól a törvényszerüség alól csak olyan irányban képzelhetô el kivétel, hogy azokban az esetekben, mikor az egész folyamat a tudatküszöb szintje alatt zajlik, tehát szubliminális, akkor a fokális tárgy sem kerül az explicit tudás hatókörébe, hanem szintén hallgatólagos megismerés hatókörében marad. Ilyenkor azonban nemcsak a megismerési folyamat, de eredménye is rejtve marad elôttünk, ezért nevezzük szubliminálisnak. Az esetek többségében azonban nem így van, hiszen ez megkérdôjelezné a kétfajta tudatosság elméletét. A szubliminális integráció esetében ugyanaz a fajta, járulékos tudatosság irányul az integráció mindkét összetevôjére, éppen ezért nem tudunk nemcsak a folyamatról, a jelentésadásról, hanem egyáltalán a végbement tudati aktusról számot adni.