Müller tanár úr ötven év messzeségéből
Tisztelt Kémiai Osztály, Tisztelt hallgatóság, Hölgyeim és uraim!Különös érzés Müller Sándorról emlékbeszédet mondani. Különös, mert jó tíz évvel vagyok öregebb, mint ő, amikor elment közülünk, és a mi viszonyunkban mindig ő volt az idős tanár, a beérkezett tudós, én pedig a fiatal asszisztens, a kezdő kutató. Szerencsére az előttem szóló már összefoglalta Müller Sándor pályafutását. Így megengedhető, hogy én szabadabban szóljak, és egy hajdanvolt ifjú kémikus személyes élményeiről, gondolatairól számoljak be, remélve, hogy az egyediekből az általánosra is következtetni lehet.
Az én verzióm 1945. szeptemberében kezdődik, amikor felvettek az Eötvös Collegiumba, és megkezdhettem tanulmányaimat a Budapesti Tudományegyetemen. Müller Sándor akkoriban már 42 éves volt. A kollégium tagjai számon tartották hírneves elődeiket, így hát én is érdeklődtem, volt-e kémikus a régi kollégisták között. Gimnáziumi tanárom, Vermes Miklós világosított fel arról, hogy Zemplén Géza, Müller Sándor és Szabó Zoltán a kollégium tagjai voltak, sőt azt is elmondta, hogy Müller Sándornak volt egy igen találó kollégiumi gúnyneve, és egy hosszúlábú madár nevét említette, amelyet sajnos már nem vagyok képes emlékezetemből felidézni. Talán flamingó, vagy marabu, nem tudom. Szomorú az, hogy már nincs is senki, akitől ezt megkérdezhetném. Arra azért emlékszem, hogy később az egyetemen mindenki Epusnak hívta, de a név eredete itt is homályba vész.
Hadd szóljak néhány szót a hírneves Eötvös Collégiumról, amelyet 1895-ben alapítottak, és amelyet 1950-ben a pártállam úgy ítélt halálra, hogy máig sem tudott feltámadni. A Collegiumot – amelynek ‘21-től Müller Sándor is tagja volt a természetrajz-kémia szakon – a maga korában joggal nevezték a magyar szellemi élet fellegvárának. Eredeti célkitűzése tudós képzettségű középiskolai tanárok nevelése volt, de tagjainak nagyobb része vezető pozícióba jutott.a tudományos, egyetemi és irodalmi szférában. A kollégium leginkább egy aszkétikus, de vidám tudósjelölt-novíciuskolostorhoz volt hasonlítható. Tagjainak egyöntetű célkitűzése volt a minél magasabbfokú tudás megszerzése, mégpedig a kritika teljes szabadságának szűrőjén keresztül. Mindez egy bizonyos fokú elkülönüléshez, jogos alapokon nyugvó arisztokratikus, mai szóval élve elitista magatartáshoz vezetett. A kollégistákat külső jegyeikről is fel lehetett ismerni: egymás magázása, tanárurazása, gúnyoros-cinikus, de mindig színvonalas, tekintélyt nem ismerő szópárbajok, polgárpukkasztó antisznobság, akkoriban szokatlan szabadszájúság.
Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert ezeket a stílusjegyeket későbbi ismeretségünk során Müller Sándorban mind felismerni véltem.
Szerves kémiai tudásomat a ‘45/‘46-os tanévben Gróh Gyula fél-szemeszteres szerves kémiai kurzusa alapozta meg. Erre a másodévben ráépült Széki Tibor két-féléves nagy óraszámú főkollégiuma, amely a korabeli német rendszerező és leíró stílushoz igazodott, ebben elméletről nemigen volt szó. Harmadéves korunkban ezért nagy várakozással tekintettünk Széki intézeti tanárának, Müller Sándornak előadásai elé, amelyet ‘47 őszén “A kémiai kapcsolat elmélete”, ‘48 őszén pedig “Az elektronelmélet alkalmazása a szerves kémiában” címmel hirdetett meg.
Tudtuk, hogy angliai tapasztalataira támaszkodva az angolszász iskolának azzal a szerves kémiai felfogásával fog bennünket megismertetni, amely elméleti alapokon nyugszik, és amelyet Ingold, Robinson és Pauling neve fémjelez. Azt azonban nem latolgattuk, hogy Müller “Elméleti organikus kémia” címmel már ‘36/‘37-től kezdve tartott speciális kollégiumot a pesti egyetemen, és dolgozataiban ‘32 óta használt elektronképleteket. Arra se nagyon gondoltunk, hogy éppen Müller az, akinek révén a magyar egyetemi oktatásban polgárjogot nyer az elméleti szerves kémia. Kétségtelen tény, hogy ‘49 tavaszán ez a tárgy az ELTE Természettudományi Karán már nem speciális kollégium volt, hanem kötelező előadás. Mindez megtette hatását a Szerves Kémiai Tanszék belső életére is, a német iskola lépésről-lépésre háttérbe szorult, helyet adva az angolszász iskolának, és az oktatásban Karrer tankönyve mellé került Fieser tankönyve is.
A fél életét laboratóriumban töltő, és az iparral is szoros kapcsolatban levő Müller Sándor a tanításban az elmélet mellett nem hanyagolta el a kísérleti és műszaki kémiát sem. Speciális előadásokat tartott a szénhidrátok kémiájáról, a szerves kémia kísérleti módszertanáról, és a mérnöki továbbképzés keretében a lakkipari műgyantákról.
Ha tárgyilagosak akarunk lenni, meg kell állapítanunk, hogy Müller Sándor nem volt valami jó előadó. Előadásai nem voltak példásak, bár szándékuk és tartalmuk szerint kétségtelenül korszerűek. Nem sokat készült az előadásokra, túlságosan bízott rögtönzési képességében. Ezzel együttvéve nagyon szerettük a Müller-órákat. Élveztük modernségét, humorát, játékos kedvű beszédstílusát, elnéztük a hiányosságokat. Viszont mindaz, amit leírt, szinte tökéletes volt. Úttörő elméleti szerves kémiai kurzusának 52-oldalas anyaga ‘48-ban szerencsére nyomtatásban is megjelent a Magyar Kémikusok Lapja hasábjain, “Az atomkapcsolat a szerves kémiában” címmel. Az erről készült különlenyomatok annak idején nagy kincsnek számítottak.
Hadd tegyek ismét egy személyes kitérőt. Számomra felejthetetlen és Müller Sándorra oly jellemző az a kollokvium, amelyet ‘49. februárjában tettem le nála az elektronelmélet alkalmazása tárgyköréből. Szokása szerint a hírneves 6-os laborban fogadott, és még a laboratóriumi asztalnál dolgozott, amikor feltette a kérdést: “Beszéljen a nitrogénvegyületekről”. Tudni kell, hogy a tanár úr vesszőparipája volt az a tétel, hogy nincs ötvegyértékű nitrogén, mert az oktettelv szerint a nitrogént csak négy elektronpár veheti körül.. Meg kell jegyezni, hogy ez a negyvenes évek végén még távolról sem számított trivialitásnak. Mindezt tudva volt bátorságom provokatív módon ezzel a mondattal indítani a vizsgát. “Ismeretes, hogy a nitrogén vegyületeiben három- és ötvegyértékű”. Erre Müller tanár úr kezében megállt az üvegbot, amellyel addig egy kémcső falát dörzsölgette, és csak ennyit mondott. “Nocsak”. Részemről persze rögtön jött a második jól előkészített mondat: “De az ötödik vegyértéket nem kötő elektronpárként kell elképzelnünk, hanem ionviszonyként”. Müller Sándor, a volt kollégista vette a lapot, és elmosolyodva megjegyezte: “No azért, apuskám”.
Az 1949-es esztendő drámai változásokat hozott a pesti egyetem Szerves és Gyógyszerészeti Kémiai Intézetének életében. Ősszel nyugdíjazták az Intézet alapítóját, az akkor 70 éves Széki Tibort, és katedrájára Bruckner Győző Kossuth-díjas szegedi professzort, az Akadémia rendes tagját hívták meg. Mindezt manapság is abszolút jogosnak és természetesnek érezzük, mint ahogy azt is, hogy az intézet akkoriban átépült, megnagyobbodott, személyi állománya alaposan kibővült.
Felmerülhet a kérdés, vajon mit szólt mindehhez Müller Sándor. Idézzük fel emlékezetünkben, hogy a pesti egyetemen a szerves kémiát sajátságos módon csak ‘34-ben kezdtek el tanítani főkollégiumi szinten, a frissen odakerült Széki Tibor jóvoltából..Széki nem sokkal ezután, ‘38-ban meghívta tanszékére Müller Sándort, aki kezdetben adjunktus, ‘40-től magántanár, ‘43-tól nyilvános rendkívüli tanár volt. Lényegében véve ő vezette az intézeti kutatásokat. ‘38-tól a negyvenes évek végéig irányításával 27 doktori dolgozat készült el. Eredményes kutatóként így Müller Sándort az Akadémia ‘46-ban levelező taggá választotta. Elismeréséhez nyilván hozzájárultak érdemei az elméleti szerves kémia hazai meghonosítása terén is.
Ilyen körülmények között Müller Sándor jogosan aspirálhatott volna a pesti egyetem szerves kémiai katedrájára. Hogy mindez megfordult-e a fejében, nem tudjuk, legalábbis én nem. Nincs tudomásom arról sem, hogy pályázatot adott volna be. Érdemes itt emlékeztetni arra, hogy ‘41-ben a kolozsvári egyetem szerves kémiai katedráját azért nem nyerhette el, mert római katolikus volt, és akkor oda az “egyensúly kedvéért” protestáns professzort kerestek. Nyolc évvel később, ‘49-ben talán felmérte azt, hogy a korszellemmel ellentétes politikai nézetei és habitusa, családi kapcsolata a gyáriparhoz nem is adnak neki kellő esélyt egy tanszékvezető professzori állás elnyerésére. Írásbeli dokumentumokból tudjuk, hogy Széki Tibor – bár elismerte többek között Müller Sándor érdemeit is – egyértelműen Bruckner Győzőt ajánlotta utódául. Mi, az akkori kezdő fiatalok csak a végredményt láttuk, ‘49 szeptemberében Szegedről egy új professzor jön, Müller Sándor pedig intézeti tanárként marad a 6-os laborban és környékén. A kölcsönös toleranciának és nagyvonalúságnak köszönhetően, a tanszéken kialakult kétprofesszoros rendszer szerencsére nem okozott személyi problémákat. A teamvezető Bruckner és Müller professzorok között ugyanis mindvégig igen szívélyes és kollégiális kapcsolat állt fenn, ami számomra máig ható példa. Az Eötvös Collegium régi szokásait követve, mások előtt is viccesen magázták és tanárurazták egymást, és mivel Bruckner Győző volt a tanszékvezető, ő időnként a főtanárúr megszólításban részesült. Az ötvenes évekre jellemző adalék egyébként, hogy Müller Sándort csak ‘54-ben nevezték ki az elméleti szerves kémia professzorává, Bruckner Győző többszöri felterjesztésére és sürgetésére.
Ezekben a daliás időkben kerültem a tanszékre. Már hallgató koromban imponált Müller tanár úr közvetlensége, a tudósi nagyképűség teljes hiánya, szarkasztikus és játékos humora. Láttam azt is, hogy milyen jó kapcsolata van munkatársaival, disszertánsaival, akiket a laboratóriumi asztaltól és oda nyíló kis szobájából vezényelt, ahol késő estig mindig megtalálható volt. Mindezért kértem, hogy Müller tanár úrnál végezhessek kísérleti munkát, bár oktatási feladataim Bruckner Győző mellé állítottak. Ez a szerencsés kettősség számomra a továbbiakban meghatározó jelentőségű volt. Kísérleti téren bekapcsolódhattam a Müller-team kutatásaiba, amelynek tárgyköre akkoriban a propenil-oldalláncú fenoléterek dimerizációs mechanizmusa volt, ide értve az elektronszerkezeti és sztereokémiai vonatkozásokat is. Fegyvertárunk kezdetben a lebontásra és a szintézisre korlátozódott, ami megfelelt az akkori lehetőségeknek. Reprodukálhattam korábbi elődök kísérleteit a nagy tisztelettel övezett disszertáció-gyüjtemény receptjei alapján, de kaptam új feladatokat is. Ezeknek hátterét és kivitelezési lehetőségeit a tanár úr mindig türelemmel és alaposan felvázolta. Évközben nagy volt a hajtás. A főnök mindig mindent személyesen irányított és ellenőrzött. Nem fukarkodott a dícsérettel, ha valami sikerült, de megállni nem lehetett. Egy kísérlet befejezését nem akadályozhatta meg a keverőmotor leállása, mert ilyenkor úgymond “az ember pörgeti kézzel”. Egy sikeres kísérlet után az asztalomon találtam egy kis cédulát az alábbi rajzos szöveggel: “Itt az egész babérág, de most aztán uccu”. Máskor meg úgy gondoltam, mielőtt elkezdem a megbeszélt műveletet, pingpongozok egy kicsit az alagsorban. Mire visszajöttem, a tanár úr már kiadta ugyanezt a feladatot másnak, alig győztem magamat exkuzálni. Ugyanakkor a nyári pihenést, amit ő rendszerint Almádin töltött, nagyon komolyan vette. Egy forró augusztusi napon elrontottam egy kísérletet, és erről egy boldogtalan levél keretében értesítést küldtem Almádiba. Letolás helyett váratlanul egy táviratot kaptam: “Stréber munkán nincsen áldás” szöveggel. A tanár úr elkötelezettsége a kísérleti munka iránt valamennyiünket magával ragadott. Úgy gyönyörködött anyagaiban, mint mások a virágokban. Elragadtatással beszélt és írt a laza rozettákat alkotó tűkről, a tömöttebb kristályrózsákról, az azonosítást lehetővé tevő gránátvörös vagy püspöklila színreakciókról.
Müller Sándor mellett ismerkedhettem meg a publikációs technikával. A tanár úr munkatársaitól csak a pontos recepteket kérte be, a szöveget ő fogalmazta, csiszolgatta, az elméleti részek kidolgozásába nemigen vonta be munkatársait. A korabeli szokásoknak megfelelően minden cikkben ő volt az első szerző, hiszen ő volt birtokában az egész elméleti fegyvertárnak, ő ismerte pontosan a téma szövevényeit, és emellett tökéletesen tudott németül és angolul.
Tanúja és érintettje voltam annak, hogy Müller Sándor a negyvenes évek végén folyóiratot váltott és a német “Berichte” helyett az amerikai “Journal of Organic Chemistry”-ben kezdett publikálni. Az angol nyelv tömörsége és az itt megkövetelt elméleti szerves kémiai aspektus jobban megfelelt neki. Dolgozatai tökéletesek voltak felépítésben, lényeglátásban, logikában. Publikációs stílusát tanítani lehetne, ötvén év előtti tudományos dolgozatai ma is elevenszerűek, modernül hatnak. Mivel a tanszéken ő tudott a legjobban angolul, gyakran kérték, hogy írja meg a németnyelvű cikkek angol összefoglalóit, ezeknek tömörségében azután gyönyörködni lehetett. Nem árt ezúttal is hangsúlyozni, hogy ő volt az első Magyarországon, aki kísérleteit már ‘32-től kezdve az atomkapcsolat elektronelmélete alapján értelmezte.
Különös módon keveredett Müller Sándorban a volt kollégistákra jellemző elitista magatartás a mély demokratizmussal. Valóban nem tisztelte túlságosan azokat a magasrangú kollégáit, akiket szakmailag konzervatívnak, az új iránt érzéketlennek tartott Ugyanakkor a legnagyobb készséggel és természetes egyszerűséggel konzultált érdeklódő fiatalokkal, akiknek idöt és fáradságot nem kímélve magyarázta el elképzeléseit munkájáról, a szerves kémia újszerű problémáiról.
A tanár úrnak érdekes véleménye volt a hozzá kerülő hallgatók szerves kémiai előtanulmányairól. Szerinte untig elég, ha valaki a “kis Gróh” könyvet tudja, a többit, amire szüksége van, majd úgyis felszedi útközben. Ez messzemenően nem egyezett a háború utáni korszak egyetemi törekvésével, amely a szerves kémia nívós és korszerű alapozását tűzte ki célul. Bruckner Győző meghívásával ez a cél az ELTÉ-n meg is valósult. Müller Sándornak szembesülnie kellett az alapozó oktatás megváltozásával, annál is inkább, mivel az új tananyagot magába foglaló Bruckner-tankönyv egyik felkért, szerintem leghatékonyabb lektora lett. Ezt a munkát nagy kedvvel és figyelemmel végezte, számos tréfás szellemi párbajra adva alkalmat. Bizonyára örült annak, hogy Bruckner Győző megfogadja tanácsait, és kellő súlyt helyez az új elméletek kidomborítására, amivel egyébként az író ki is vívta Zemplén Géza rosszalását. Müller Sándor talán annak is örült, hogy egy ilyen széles körű alapozó főkollégium megtartása nem az ő kötelessége, így idejét kutatásainak szentelheti. De a sorsát senki se kerülheti el. Amikor Müller Sándor ‘57 és ‘65 között másodállásban a Veszprémi Vegyipari Egyetem szerves kémiai tanszékének vezetője lett, neki is kellett főkollégiumot tartania.
Alighanem az elméleti szerves kémia hazai elfogadása és a Bruckner-tankönyvek sikere együttesen inspirálták a tankönyv-ellenes Müller Sándort arra, hogy maga is belevágjon egy elméleti szerves kémiai tankönyv írásába. Ehhez megfelelő munkatársat talált Messmer András személyében. Úgy tűnt, hogy kitűnő páros alakult, hiszen Müller Sándor a szerves kémikusokhoz közel álló, szemléletességet előtérbe helyező oldalról kívánta megközelíteni a tárgyat., Messmer András pedig – matematikai és fizikai ismeretei birtokában – a kvantummechanika exakt oldaláról. Sajnos azonban e kétféle közelítésmód a közös munka során nem tudott eredményt hozó kompromisszumra jutni. A végnélküli átírások megegyezés híján eredménytelenek voltak, a mű végül is nem készült el. Ami kettőjük munkájából fennmaradt, egy ‘63-ban megjelent Acta Chimica cikk, amely a konjugált elektronszerkezetű vegyületek képletének újszerű írásmódjárával foglalkozik.
Nem lenne teljes a kép Müller Sándorról, ha nem szólnánk néhány szót az elragadó társasági emberről, a hölgyek kedvencéről. Volt a tanár úrnak az Epus mellett egy másik beceneve is: a Titán, de ezt inkább csak a disszertáns-hölgyek és hallgatónők használták, akik rajongtak.az igen jóképű férfiért. Müller tanár úr mély demokratizmusát jelzi, hogy mindenkivel egyformán szót értett, legyen az altiszt vagy az Akadémia elnöke. Egyesek szerint még egy melléje állított zsákkal is el tudott volna beszélgetni. Játékos kedvű, humoros stílusán valóban senki kedvéért sem változtatott. Nem voltak előtte tabu témák, legyen szó politikáról, pártról, egyházról, akadémiáról, egyetemről vagy bármi másről. Voltak is ebből karriert-gátló kellemetlenségei. A felsőbb pártpolitikai hatalmasságok nem nézték jó szemmel, amikor egy magas rangú koreai küldöttség tagjairól nagy nyilvánosság előtt úgy nyilatkozott, hogy “nini, megjöttek a kis kínaiak”. Az ötvenes évek elején egyszer-kétszer sikerült rábeszélni őt arra, hogy vegyen részt a május elsejei kivonuláson. El is jött, de ott úgy viselkedett mint egy vásott gyerek, mindenből viccet csinált, nem maradt idő a fenkölt mozgalmi gondolatokra. Fényképalbumában fiatalkori arcképe alá eretnek módon egyszerűen ezt írta: “Őszentségem”.
Mindig öröm volt közelében lenni. Életem nagy ajándéka, hogy hosszú időn keresztül Müller Sándor és Bruckner Győző egymást sokszor átfedő holdudvarába tartozhattam.
<Kucsman Árpád
professor emeritus