Hardy Gyula portréja a Magyar Vegyészeti Múzeumban

Európai származású kanadai barátaimtól hallottam, hogy volt a brit szigetek északi tájain egy kissé morbid – mégis nagyon emberi – szokás, még nemrégiben is. Éppencsak elhunyt barátjukat a cimborák szépen felöltöztették, és egy alkalmas karosszékben maguk közé ültetve, egy-egy pohár itallal – még az elhunyt keze ügyében is – úgy virrasztották át az éjszakát, hogy derûsen megemlékeztek az illetõ viselt dolgairól, kedvenc történeteiket felelevenítve, mintegy elbeszélgetve a távozni készülõvel.

Hardy Gyula professzor úr tíz éve halt meg, még a korán haló statisztikai átlag magyar férfiakhoz képest is korán, alig 60 évesen. Furcsa érzés végiggondolnom nekem, egyik korai tanítványának, aki közvetlen beosztott munkatársa voltam mintegy negyedszázadon át, hogy ma már én vagyok idõsebb. A halottak nem öregednek.

Amikor egyik elsõ kurzusát hallgattam a Budapesti Mûszaki Egyetemen a polimerizációs mûanyagok elõállításának reakciókinetikai alapjairól, csak harmincéves volt, de mindenki tudta, hogy õ a nagy tapasztalatú ipari szakember, Balló Rudolf professzor kijelölt utódja a Mûanyag és Gumiipari Tanszéken. Ez a tárgy – A polimerizációkinetika alapjai – s maga az elõadó is: egy fantasztikusan gyors felfutású jövõt sejtetett az eltûnõben lévõ múlttal szemben. Balló professzor a korai polikondenzációs mûanyagok szakembere volt, bakelit típusú fékbetétje valóban nagy sikert futott be – Hardy tanár úr pedig a polimerizációs láncreakciókat tanította, azoknak a mûanyagoknak a hátterében, amelyek akkor a világon még nem érték el az évi 1 M tonna termelést, és amelyekbõl a világon 2000 táján már évi 150 M tonna készül. Balló professzortól a bakelit típusú polikondenzációk több fokozatú, kényelmes, órákon át tartó reakcióit tanultuk, Hardy tanár úr pedig a villámgyors láncreakciókat tanította, amelyek a PVC, a polisztirol, a poliolefinek kialakulásához vezetnek. A forrást az az elméletileg igen erõs orosz (inkább grúz) fizikai-kémiai iskola képezte, amelyekbõl Hardy Gyula moszkvai tanulmányai során személyesen részesülhetett. Bagdaszarjan professzor – akinek könyvét a Hardy-iskola elsõként fordította magyarra – még javakorabeli volt abban az idõben.

Hardy Gyula docens 1960-ban már a BME Mûanyag és Gumiipari Tanszékének vezetõje volt, s a kor szellemének megfelelõen egyszemélyben az ehhez a szakmához tartozó egyre bõvülõ ipari kutatóbázis: a Mûanyagipari Kutató Intézet vezetõje is. Mai szemmel elképesztõ mértékû szellemi koncentrációkat képviseltek ezek az intézmények. Néhai Gillemot professzor acélorientált tanszéke a Mûegyetemen a hatvanas években közel száz fõs volt, s az általa vezetett Vasipari Kutató Intézet pedig közel ezer fõs. Hardy tanár úr mûanyag tanszéke kb. 50 fõs volt, intézete pedig csakhamar 400 fõ fölé növekedett, több 100 fõ diplomás mérnök alkalmazásával.

A magyar mûanyagipar fejlõdése abban a közel három évtizedben, amelyben Hardy Gyula e két intézményt irányította, valóban látványos volt. 1960 táján, évi 2–3000 tonnás kísérleti üzemmel indította a magyar mûanyagipar szerény próbálkozásait a kaprolaktámalapú poliamid, illetve az acetilénalapú PVC gyártásával. 1988-ban, Hardy Gyula halálának évében a magyar mûanyagipar termelése közel 700 ezer t/év volt, gyakorlatilag csak a fõbb polimerizációs mûanyagokból: polietilénbõl, polipropilénbõl és PVC-bõl. Az iparág fejlettségét az is mutatta, hogy ennek az alapanyag-mennyiségnek jelentõs részét exportáltuk, miközben sokféle különleges mûszaki mûanyagot importáltunk is, s a hazai felhasználás közel járt a termeléshez, az évi 700 ezer tonnához. Talán csak azt sajnálhatjuk, hogy közben “elfelejtettük” az azóta is fejlõdõ – bár nagyságrenddel kisebb gyártási volumenû, de technikailag változatlanul fontos – polikondenzációs gyanták gyártási technológiáit. A hazai mûanyagipar eredményeit egyébként az is jellemzi, hogy az 1990-es évtized elsõ felének világrengetõ átalakulásai során, amelyek piacainkat és a mûanyagipar alapanyagát, a kõolajat egyaránt érintették, a magyar mûanyagtermelés sem a termelékenységben, sem exportjában nem esett vissza, noha a hazai fogyasztás gyakorlatilag a felére csökkent. Azóta viszont újabb mûanyaggyárak épültek, belépett a hazai polisztirolgyártás is.

Hardy professzor úr tudatosan építette kétbázisú iskoláját. A Mûegyetemen végzett fiatal mérnökeibõl a hatvanas években szinte minden évben egyet-egyet felvett a Mûanyagipari Kutató Intézetbe, amely az alkalmazott kutatás céljait szolgálta. A rendszer maga éles kontúrvonalakat sugallt, amely elválasztotta egyfelõl az oktatást és az elméleti alapkutatásokat, másfelõl a gyakorlati, alkalmazott kutatásokat. Hardy professzor elsõ közelítésben elfogadta ezeket a határvonalakat. Nem mosta össze a tanszék és az intézet feladatait, eszközeit – és embereit sem cserélgette. A polimerkémia alaptudományi kutatásának fellegvára hamarosan a nemrég elhunyt Tüdõs professzor hatáskörébe került, s Hardy professzor ezeket a köröket sem érintette a fellazítás szándékával.

Természetesen neki is megvoltak saját alapkutatási koncepciói. Szakterületeként jelentõs eredményeket ért el a szilárd fázisban lejátszódó polimerizációs reakciók területén. E terület volt talán a legtöbbet ígérõ, leggyakrabban idézett saját szakterülete. Személyesen is ebben dolgozott legszívesebben. Sugárzással indított szilárdfázisú polimerizációt kutatott az 1960-as évek elején rövid párizsi, majd hosszabb massachusettesi tanulmányútja során. Lényegében ezekkel alapozta meg akadémiai karrierjét is, ebbõl készült nagydoktori disszertációja, akadémiai székfoglalója is.

A kor, amelyben élt, élesen elválasztott (osztály)kategóriákban mûködött. Az alkalmazott kutatóintézetnek ipari kutatás volt a feladata, az ipari miniszter alá rendelve, s csak kevés egyetemi és akadémiai kölcsönhatást tûrt el. Az iparpolitika pedig erõs hullámzásokat élt át. Nemcsak az ipar vált szét könnyûiparra, azaz textil-, papír-, nyomda-, bõr-, faiparra, amely mind természetes polimerben volt érdekelt, másfelõl nehéziparra, amelyben a vas és acél elsõrendû, stratégiai fontosságú volt. Technológiai és anyagszerkezettani szempontból ugyan indokolatlanul, de másfelõl az iparág elõnyére, a mûanyagipar ide, a nehéziparhoz soroltatott. A stratégiai fontosságot hangsúlyozandó, egy idõben még külön Vegyipari Minisztérium is mûködött azokban az években. Az iparpolitika hullámzásai azonban idõnként alapjaiban rengették meg a kutatást, ami pedig hosszú távú stratégia nélkül elképzelhetetlen. Volt olyan idõszak, amikor a fõhatóság az olefin polimerizációra állította volna akár az egész intézetet, majd jöttek olyan évek, amikor csak alkalmazástechnikai kutatást értékeltek igazán az Ipari Minisztériumban. Hardy professzor sokat harcolt a szélsõségek kiegyenlítése, a mûanyagipari kutatás kiegyensúlyozottsága érdekében. Ez a küzdelem különösen nehézzé vált onnantól fogva, amikortól – 1968 után – a MÜKI önálló vállalati gazdálkodási rendre volt kénytelen áttérni. A kísérleti termelés – az epoxigyanta gyártásban és az autóbusz-stoplámpa fröccsöntésben egyaránt – kötelezõ, mindennapi kenyeret biztosító kutatási ágazattá vált. Hardy professzor ezekben az években alighanem több örömet, pozitív élményt talált az oktatásban, mint a kutatásban.

A Mûanyag és Gumiipari Tanszék polimerkémiai kutatásai a jövendõ vegyészmérnökök okulására szépen bontakoztak. Az akrilát polimerizáció, az összetett, mûszaki célú mûanyag monomerek és oligomerek kutatása szép eredményeket hozott. Hardy professzor diákjai, korábbi doktoránsai ma is kulcspoziciókat töltenek be a magyar mûanyagipar jelentõs vállalataiban, intézményeiben.

A 80-as években azonban a tartalékok kimerültek. Hardy professzor egészsége is megrendült, de õ fáradhatatlan maradt többszörös feladataiban: az egyetemi tanszék, a kutatóintézet vezetésében, az OMFB fontos pozíciójában és akadémiai munkájában. Az MTA Kémiai Osztályának osztályelnöke volt évekig. Nem is elsõsorban ebbéli sokszoros terheinek volt köszönhetõ, hogy a mûanyagipar leggyorsabban fejlõdõ ágán, a mûanyag-feldolgozási technológiák területén sem az oktatásban, sem a kutatásban nem sikerült lépést tartani a korral. A BME Mûanyag Tanszék technológiai laboratóriuma (a Villamosszigetelõ és Mûanyaggyár területén) és a MÜKI Feldolgozástechnológiai Fõosztálya (a Bp. XIV., Gyarmat utcai telephelyen) véglegesen és indokolatlanul elavult.

S talán az õ szempontjából jobb is, hogy Hardy tanár úr nem érhette meg élete munkájának, egyik színterének, a hazai mûanyagkutatás fellegvárának összeomlását: a fénykorában közel 400 fõs Mûanyagkutató Intézetnek 30 fõs kft.-re való csökkenését. A változások elõszelét is érezve, s fõleg súlyos betegségének tudatában igen csendesen állt fel székébõl 60. születésnapján 1988 áprilisában, hogy egy szerény szobába húzódjon vissza, ahol még saját munkái számára sem volt elég hely. S az sem lehetett véletlen, hogy alig néhány hónap múlva, temetésén egyetlen méltató szó sem hangozott el – saját végakarata szerint. Csak a Mozart Requiem-kórusa dicsérhette emberségét, mérnöki arányérzékét, mélységesen õszinte életfilozófiáját.

Nehéz dolog számomra errõl az életfilozófiáról, Hardy professzor hitérõl emlékezni. A következetes, sõt harcos ateizmusban felnevelkedett és abban mindvégig kitartó ember talán haló porában is tiltakoznék még a hittel való asszociáció ellen is. Mégis úgy érzem, mint tanítványának most mégis hivatásom van vallani errõl is. Élete ugyanis egyetlen kiállás, megvallás, tanúságtétel volt valami mellett, ami egyszerre volt optimista hit a technikai haladásban, és kiállás a társadalmi fejlõdés egy bizonyos iránya mellett, amirõl azonban valószínûleg õ maga is látta – hiszen belülrõl! – hogy végül is megvalósíthatatlan. Ez azonban nem tartotta õt vissza, hanem épp ellenkezõleg, megerõsítette becsületességében, munkájának lelkiismeretességében, családszeretetében, értékítéleteinek kiegyensúlyozottságában, mérnöki adatértékelésében és vezetõként az emberekrõl hozott megítélésben egyaránt.

Budapest, 1998. október 27.