Móra László
FABINYI RUDOLF
(18491920)
Mai
emlékülésünkön a kolozsvári egyetem
80 éve elhunyt kiváló kémiaprofesszorára,
Fabinyi
Rudolfra emlékezünk. Úgy véljük, nem
lenne méltó a Magyar Tudományos Akadémiához
és a Magyar Kémikusok Egyesületéhez, ha engedné
a feledés homályába süllyedni az Akadémia
nagy tudósának és az MKE elsõ, alapító
elnökének emlékét, szellemi hagyatékát.
Az évfordulókon szokásos visszatekintés azonban
akkor tanulságos igazán, ha nemcsak összefoglalja a
múlt egy-egy kiválóságának munkásságát,
alkotásait, hanem azt keresi, ebbõl mit lehetne ma is hasznosítani.
Fabinyi sokrétû munkáiban is számos elõremutató gondolat, ötlet és példa található, melyet mutatis mutandis napjainkban is felhasználhatunk. Így volt ez például a tüzelõanyag-cellák esetében, melyet Fabinyi a fizikus Farkas Gyulával már 1887-ben elõállított, de csak az ûrrakéták idejében, új felhasználási területük megnyílásakor fedezték fel újra. Elõadásunk idõtartama nem teszi lehetõvé, hogy valamennyi hasonló eredményét ismertessük, helyette csupán pillanatképekben villantjuk fel élete és munkássága fõbb állomásait a levonható tanulságok vázolásával.
Fabinyi Rudolf a felvidéki Jolsván született 1849. május 30-án. A Gömör-Szepesi Érchegység e kies városkájához fûzõdik gyermekkora. Középiskolai tanulmányait a közeli Rozsnyó és Igló evangélikus gimnáziumaiban végezte, ahol a reáliák mellett német és szlovák nyelvet is tanítottak. Az érettségi után a pesti Tudományegyetemre iratkozott be, melynek bölcsészettudományi karán kémia-fizika szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, bölcsészetdoktorrá avatták, majd pár év múlva Than Károly ajánlásával a szerves kémia magántanárának habilitálták.
Pályafutását 1871-ben, a József Mûegyetem általános vegytani tanszékén kezdte, mint Nendtvich Károly professzor tanársegéde. Az akkoriban ideiglenesen a pesti Kálvin-tér szomszédságában bérelt un. Nágel-házban szorongó intézet szerény fizetésével, nemigen vonzotta a fiatal szakembereket. A helyzetet a Mûegyetem Tanácsa a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz 1872-ben írt kérelmében így jellemezte: "Magyarországon egyetemi tanársegédi állásra számos tehetséges ifjú csak azon okból nem vállalkozik, mivel a szorosan vett gyakorlati életpályákon aránytalanul jobb anyagi jutalmazásban részesül." Ezekkel a 130 évvel ezelõtti gondokkal, sajnos ma újból találkozunk, amikor a multinacionális vállalatoknál szakembereink az egyetemi oktatók fizetésének többszörösét megkeresik.
Szerencsére mindig voltak és vannak elhivatottak, kik a tudományos pályát többre becsülik, mint az anyagi érvényesülést. Közéjük tartozott az ifjú Fabinyi, aki rövidesen állami ösztöndíjjal külföldre ment és két évig Wislicenus mellett Würzburgban, majd Baeyer müncheni laboratóriumában és Heidelbergben, Bunsennél dolgozott. Az 1878. év tavaszán is Párizsban, a Sorbonne egyetem szerves kémia tanszékén, Wurtz professzor mellett érte a hír, hogy haláleset folytán megüresedett a néhány évvel ezelõtt (1872) alakult kolozsvári egyetem vegytani katedrája. Bár külföldön szép karrier várt a több nyugati nyelvet beszélõ tehetséges kémikusra, Fabinyi tudását a magyar szakemberképzés, az otthoni természettudományos felsõoktatás javára kívánta kamatoztatni. Azóta is sokan mentek ki tanulni, és azután külföldön is maradtak. A csúcstechnológiákhoz értõ hazai szakemberképzésünkhöz pedig ma talán nagyobb szükségünk van nyugati tapasztalatokkal bíró egyetemi oktatókra, mint volt Fabinyi korában.
Õ azonban hazatért, megpályázta a katedrát, és 17 jelentkezõ közül az egyetem javaslatára a király 1878. június 30-án Fabinyi Rudolfot nevezte ki a kolozsvári Tudományegyetem mely 1881-ben vette fel a "M. kir. Ferencz József Tudományegyetem" elnevezést , elméleti és gyakorlati vegytan tanszék professzorának. E beosztásban négy évtizeden át az erdélyrészi tanár-, orvos- és gyógyszerészhallgatók generációit nevelte. Vezetésével a tanszék rövidesen új épületet (18811883) kapott, melynek korszerû berendezéséhez Fabinyi külföldi tapasztalataival aktív segítséget nyújtott. Intézetében 1887-ben vegykísérleti állomás is létesült, ahol irányítása mellett közegészségügyi, ipari és mûszaki vizsgálatokat végeztek, melyekkel tevõlegesen hozzájárultak Kolozsvár és az erdélyrészek víz- és közmûhálózatának kifejlesztéséhez.
Mint tanszékvezetõ professzor kezdettõl fogva felismerte a tudományos haladáshoz szükséges tájékozottság és új ismeretek, mai nyelven az információ jelentõségét. Ezért saját költségén megindította a Vegytani Lapok-at, amely 1882-tõl 1889-ig élt, és amelyet az elsõ magyar nyelvû kémiai szakfolyóiratként tart számon a sajtótörténet. Fabinyi folyóiratában az intézetében folyó kutatások mellett ismertette a kémia külföldön elért legújabb eredményeit. Az éves kötetek közleményeiben az eligazodást gondosan szerkesztett név- és tárgymutató segítette. A mutatók összeállításánál korabelieket megelõzve a címbõl kiemelt releváns tárgyszavak, kifejezések sorrendbe szedésével lényegileg manuálisan ugyanazt a módszert alkalmazta, amellyel a mai szakfolyóiratok számítógépes indexei is készülnek.
Fabinyi professzor kiváló pedagógus volt; az oktatásról vallott ars poeticáját tanári mûködése 25 éves jubileumán (1903) így összegezte: "A chemia tanításának nálam vezérelvül szolgál az, hogy a hallgatóság a chemiai ismeretekbe a történelmi fejlõdés alapján és amennyiben csak lehetséges, szemléleti úton vezettessék be." Vagyis a múlt fejlõdésén alapuló, önálló természettudományos gondolkozás kifejlesztésére törekedett hallgatóinál. Az anyag megválasztásánál a klasszikus pedagógia "multum, sed non multa" (kevesebbet, de alaposan) elvét valósította meg azzal, hogy a látszólag kevéssel is sokat mondott. Felfogása szerint a legfontosabb az oktató és a hallgató közötti közvetlen, élõ kapcsolat, mert a tankönyv nem pótolhatja az élõ szó erejét. Ezért tankönyvet sem írt, mert azon professzorok sorába tartozott, kik hallgatóikat az elõadások intenzív figyelésére, jegyzetelésre, majd a megadott irodalom alapján önálló felkészülésre nevelték. (Elõadásainak anyagát egyébként ismerjük, mert annak szövegét beosztottja, Ruzitska Béla lejegyezte és kétszer is kiadta 1895-ben és 1906-ban.)
Az oktatás és kutatás kapcsolatáról nemcsak osztotta, hanem meg is valósította nagy kortársának, Eötvös Lorándnak felfogását, miszerint fõdolog, hogy tudósok tanítsanak. Tudós pedig nem az, aki sokat tud, hanem aki saját tudományágának területén valamely részben kutatni tud, és ezáltal tudományát elõbbre viszi. Csak így lehetnek eredeti gondolatai, tapasztalatai, melyeket megoszt tanítványaival. Fabinyi sokoldalú kutatómunkát fejtett ki munkatársaival és disszertánsaival az analitikai kémia, a szervetlen kémia, a fizikai-kémia, és a kémiai technológia terén.
Hazánkban az elsõk között ismerte fel például az elektromosság szerepét a kémiai kutatásokban. Már 1879-ben vizsgálta az egyenáram hatását különbözõ fémekre, továbbá a nagyfeszültségû áramnak hatását gázelegyek abszorpciójára. Megállapította azt is, hogy a nagyfeszültségû elektromosság lassú kiegyenlítõdése a széngázakban szintetikus folyamatokat is létesít (1884). Kísérlete részleteit Beck Mihály akadémikus majd száz év múlva, a Magyar Tudomány 1977. évfolyamában azzal a megjegyzéssel adta közre, hogy "Fabinyi egyike az elsõknek, ha nem a legelsõ, aki mai szóhasználattal prebiotikus körülmények között vizsgálta a szerves vegyületek képzõdésének lehetõségét csendes elektromos kisülések hatására."
Ugyanis Fabinyi kedvenc kutatási területe a szerves kémia volt. Az 1880-as években ezért jelentõs kísérleteket folytatott azaronnal és származékaival. E vizsgálataiban a kolozsvári Múzeumkertben található "Asarum Europeum" nevû növénybõl a vízgõzzel lepárlás útján elõállított azaron, és az ebbõl oxidálással kapott azaronaldahid (trimetoxibenzaldahid), valamint származékainak szerkezetét derítette fel. Az azaronok kémiájának kutatását Széki Tiborral az 1900-as évek elsõ évtizedeiben is folytatta. A téma idõszerûségét mutatja, hogy a szerves kémia késõbbi kiválósága, Bruckner Gyõzõ is az 1930-as években többször is foglalkozott az azaron pszeudonitrosit és átalakulási termékeivel, valamint az azaronsav anhidrid képzõdésével, igazolva Fabinyi ezirányú elképzeléseit.
A múlt század 90-es éveiben Fabinyi vizsgálatai új festékanyagok felfedezéséhez vezettek. Elõállításukra új eljárást dolgozott ki, melynek lényege, hogyha szalicil-aldehidet ketonokkal, különösen acetonnal, koncentrált kénsav vagy koncentrált nátriumhidrát, vagy mindkettõ segélyével kondenzáljuk, oly terméket ad, melybõl igen szép, vízben oldható, pác nélküli festékanyagokat állíthatunk elõ. A festékanyagot mely a meggyfa gyümölcsének (Cerasus acida) színére, szagára és ízére emlékeztet, Fabinyi Ceracidin-nek nevezte el. Az "Új festékanyagok és eljárás elõállításukra" címû találmánya 1898-ban magyar, osztrák és német szabadalmi oltalomban részesült. Eljárásának mai értékelésére W.A. Haendiges 1968-ban tett azon megállapítását idézzük, miszerint "1898-ban Fabinyi a szalicil-aldehid kondenzációját vizsgálta különbözõ ketonokkal kénsav ill. tömény lúg jelenlétében A savanyú közegben lejátszódó reakciót ma is Fabinyi-féle szalicil-aldehid reakció néven ismeri a szakirodalom. Ezt használják izoleucin fotometriás meghatározására, a lúgos reakciót pedig általában aminosavak meghatározására írta a neves amerikai kémikus Fabinyinek a múlt században elért kimagasló eredményérõl. Fabinyi egyik legfõbb sikere tehát a ceracidin néven szabadalmazott benzopirillium só, és az ebbõl származtatható növényi festõ- és színezék-anyag elõállítása volt. A növényi színanyagok vizsgálatáért 1915-ben Willstätter müncheni professzor, késõbb pedig Robinson angol kémikus is 1947-ben Nobel-díjban részesült. Fabinyi tehát jóval elõttük felismerte a növényi színanyagok fontosságát, és eredményesen foglalkozott a témával, mellyel hasonlókért a jobb felszereltséggel bíró és szerencsésebb körülmények között dolgozó külföldi kutatók a legrangosabb tudományos kitüntetésig jutottak.
Mint a fentiekbõl látható, kutatásainak gerincét a szerves kémia alkotta, ezért vált a fiatal kolozsvári Ferenc József tudományegyetem vegytani intézete Szabadváry Ferenc szavait idézve "a szerves kémiai kutatás hazai bölcsõjévé."
De Fabinyi igyekezett szaktudását az ipar területén is hasznosítani. Erre vallanak szabadalmai a kémiai technológia terén; közöttük például eljárása a fának száraz desztillálására (1899), vagy legutolsó munkája, "Eljárás vasércek szinítésére szénhidrogén gázokkal", melyet Guman Jenõ kolozsvári bányamérnökkel 1918-ban nyújtottak be szabadalmaztatásra. Élete utolsó éveiben az Erdélyen talált sármási földgáz, a csaknem vegyileg tiszta, természetes metángáz gyakorlati értékesítésével is sokat foglalkozott. E tanulmányai azonban sajnos nem kerültek publikálásra. Utóda, Széki Tibor professzor szerint: "A sármási földgáz gyakorlati értékesítése végett számtalan kísérletsorozatot végzett, melyeket a kohászat terén oly hasznos lehetett volna értékesítenie, már nem tudta a maga számára biztosítani. Sajnálatos véletlen folytán az, idegen kezekbe került, s annak visszaszerzése végett a román uralom alá került Erdélyben nem lehetett eljárást indítani."
Az igazán sikeres kutató megérzi, hogy mi a fontos, fejlõdõképes probléma szaktudományában. Ilyen kutató volt Fabinyi Rudolf, kinek munkatársaival, elsõsorban Széki Tiborral végzett kutatásaira szinte mai napig hivatkoznak. Büszkék lehetünk, hogy a világ szakirodalmát legteljesebben referáló amerikai citációs index (Science Citation Index, Philadelphia) 1945 és 1997 között megjelent éves köteteiben 81 Fabinyi közleményre utalnak azok a külföldi szerzõk, kik munkájuknál felhasználták, továbbfejlesztették eredményeit. Például az azaronok kondenzációs termékeire vonatkozó munkáira a japán Kitahara, X. a Heterocycle 1993-i évfolyamában utal.
Pedig Fabinyi és munkatársai a XIX. század végén és a XX. század elsõ évtizedeiben még igen nehéz körülmények között, a mai mûszeres berendezésekhez viszonyítva, szegényes, nem egyszer a maguk által konstruált készülékekkel dolgozva érték el eredményeiket. Ilyennel csak mély hivatástudattal bíró kutatók dicskedhetnek. Jutalmuk pedig Fabinyi szavaival: "Kell-e nagyobbszerû eredmény, bírhat-e földi lény magasabbal azon öntudatnál, hogy öröktõl létezõ teremtõ erõnek egy részét birtoklásba vette, mellyel az anyag törvényeit meghatározza és segélyökkel a mikrokozmoszban naprendszereket megváltoztatni és új világokat megalkotni képes." E költõi szárnyalású gondolatokkal fejezte ki, hogy a természet titkait kutató tudós mit érez, amikor egy-egy fáradságos, hosszú évekig tartó kutató munkáját siker koronázza.
E nagy, bensõ örömhöz képest másodlagosak a külsõ elismerések; például, hogy tudományos érdemeiért a Magyar Tudományos Akadémia 1891-ben levelezõ, majd 1915-ben rendes tagjának választotta. Székfoglalóját is az Akadémia jelen épületében 1893-ban "Stereochemiai tanulmányok" címen tartotta, és ebben az azaril-aldoxim kísérleteinél észlelt sztereoizomériát ismertette. Ezzel is megelõzte hazai kortársait, kik még évtizedeken át a szerves vegyületek szerkezetét síkban, két dimenzióban tisztázták.
Kiterjedt kutatói és rendszeres pedagógiai tevékenysége mellett energiájából a közösség szolgálatára is tellett. Aktív közéleti munkát végzett mint az egyetem rektora (1900-1901), valamint az egyetem matematikai és természettudományi karának kilenc éven át választott dékánja, illetve prodékánja. E tisztségekben mondott beszédei eseményszámba mentek. Nemzetközileg is kulturtörténeti jelentõségû például a krakkói Jagello Egyetem jubiláris ünnepségén (1900) tartott üdvözlõ köszöntõje. Fabinyi rektor ugyanis a többi ország küldötteinek latin dikcióitól eltérõen, a magyar-lengyel hagyományos barátság jegyében, a testvéregyetemet anyanyelvén üdvözölte és a lengyel köszöntõjével óriási sikert aratott. Számos elõadást tartott a kolozsvári társadalmi és szakmai egyesületekben, elsõsorban az Erdélyi Múzeum-Egylet orvos-természettudományi szakosztályának ismeretterjesztõ estélyein. Felfogása szerint ugyanis minden tudósnak vállalnia kell szaktudománya népszerûsítését, az újabb tudományos eredmények megismertetését a nagyközönséggel.
A természettudományos mûveltség terjesztése érdekében tartott elõadásain, melyeket például a víz összetételérõl, a szerves vegyületek szintézisérõl, vagy az égés elméletérõl tartott, kitért szaktudományának a társadalomtudományokra gyakorolt hatására is. Az 1889-ben a kémiáról szóló elõadásában például vázolta a természettudomány és a hit kapcsolatát. Ebbõl idézzük néhány gondolatát, amely ma is idõszerû kérdés, mivel napjainkban újra, egyre többen fedezik fel, hogy a tudomány és a hit, koránt sincs olyan ellentmondásban, miként azt a marxi ideológia sulykolta az emberekbe. Ime néhány mondat Fabinyi eszmevilágából: "A legegyszerûbb tüneményeknél ott áll az óriási kérdõjel: Miért? Hogy az oxygén a hydrogénnel vízzé egyesül, mert ennyi meg ennyi nagyságú vonzás nyer az egyesülés által kielégítést, ennyi meg ennyi helyzeti erõ szabadul fel, azt tudjuk, de meg van-e ezzel ezen tünemény teljesen magyarázva? Tudjuk-e annak okát adni, hogy miért nyilvánít az oxygén ilyen erélyt a hydrogén irányában, miért mást egy más elem irányában?" A kérdésre Fabinyi így adja meg a választ: "Az emberi szellem hatalma véges, korláthoz kötött. Azon a korláton túl megszûnik a tudás, fölváltja a hit. De nem egy ábrándos, puszta sejtelem a végokról hanem a lélek legbensõbb szükségébõl kiinduló, szilárd, megingathatatlan meggyõzõdés: Van Isten a természetben Így lesz a természettudomány, mely az anyagi világ tüneményeivel foglalkozik, megteremtõje az elõ hitnek, és visszaadja a kétkedõ léleknek a féltudás vakmerõ elbizottsága által megtámadott és megingatott békét és bizalmat. Ápoljuk a természettudományt, mert a megnyugvás boldogító szellemét árasztja magából, a bizalmat a sorsunkhoz, a lélek igazi szabadságát."
A tudós kémikus így ad magyarázatot az örök "miért?" kérdésére, amit a kortárs költõ, Babits Mihály mint megválaszolhatatlant vet fel az "Esti kérdés" címû versében: "Vagy vedd példának a piciny fûszálat: miért nõ a fû, hogyha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nõ?"
A realista, bölcs életszemléletének köszönhetõen Fabinyit a patinás kolozsvári Unió szabadkõmûves-páholy is vezetõ fõmesterének választotta. Elnökségének 15 éve alatt (1903-1918) a páholy tagjai kiemelkedõ humanitárius munkát végeztek, tiszteletben tartották a vallásszabadságot, politikával nem foglalkoztak és nem váltak ideológiai irányzatok, pártok zsoldosaivá. Fabinyi vezetése az Országos Levéltárban õrzött dokumentumok tanúbizonysága szerint az Unió-páholy virágkorát jelentette és jótékonyan hatott Kolozsvár társadalmi és gazdasági életére.
Szervezõképességének, vezetõi rátermettségének híre országosan elterjedt, és arra indították a szakembereket, hogy a Budapesten 1907-ben megalakuló Magyar Kémikusok Egyesülete elsõ elnökének Fabinyi Rudolf kolozsvári kémiaprofesszort válassza. Irányításával az Egyesület szépen fejlõdött; 1909-ben javaslatára elindította a Magyar Chemikusok Lapja címû folyóiratot, szerkesztésénél felhasználták Fabinyinak az egykori Vegytani Lapoknál szerzett tapasztalatait. A fejlõdést sajnos a rövidesen bekövetkezett elsõ világháború megakasztotta.
Utoljára, de nem utolsósorban megemlékezünk Fabinyiról, mint családapáról. Tudományos és közéleti munkássága mellett magánélete is példamutatónak bizonyult; miután elsõ felesége meghalt újból megnõsült, és a két szeretõ hitvesétõl 11 gyermekük született, akikbõl derék magyarokat, jó szakembereket (igazgató, fõorvos, kohóigazgató-vegyészmérnök, közjegyzõ, katonatiszt, tanítónõ, stb.) neveltek. A pártállam négy évtizedes idõszakában elkezdõdött és sajnos napjainkban is folytatódó népességcsökkenés idején csodálattal és nagy tisztelettel tekinthetünk a tizenegy gyermeket vállaló professzor-családapára, és a keresztyén világnézetét tükrözõ életvitelére. A szerencsés életút mindamellett tragikusan végzõdött; a román megszállás miatt 1919 õszén az egyetem tanári karának többségével Fabinyi professzor is Budapestre menekült. Itt a tél folyamán kitört spanyol influenza járvány áldozataként, 1920. március 7-én, fõorvos fia hûvösvölgyi intézetében, családi körben elhunyt. A gyászban egyetlen vigasz, így már nem érhette meg az 1920. június 4-i trianoni diktátumot.
Fabinyi professzor egykori munkatársai, tanítványai már meghaltak, és a tanítványok tanítványai közül is kevesen lehetnek az élõk sorában. Az újabb nemzedékek így nem ismerhetik munkásságát. Korunk sajátos tünete, hogy a múlt tudománya, egy-egy kiemelkedõ tudós életmûve hátterébe szorul, nemegyszer csendes lenézésben, közönyben részesül. Pedig a jelen tudománya a múlt életrevalónak bizonyult, továbbfejlesztett tényezõibõl áll, és a mai elméletek, ismeretek sem véglegesek, ezek is csak a jövõ igazságainak elsõbb fejlõdési fokát jelenthetik. A múltat tehát nem végképp eltörölni, megtagadni kell, hanem feldolgozni és okulni belõle.
Nemes tradició, hogy az alma materek, legkiválóbb professzoraik emlékezetének szobruk felállításával, emléktáblák elhelyezésével adóznak egykori mûködésük színhelyén. Kolozsváron ezt a román uralom nem tette lehetõvé. Nagy öröm számomra, hogy legalább az 1999-ben megjelent "Fabinyi Rudolf élete és kora (18491920)" címû monográfiám eljuthatott kincses Kolozsvárra, abba a városba, ahol Fabinyi 40 éven át élt, álmodott és alkotott. Mert Fabinyi Rudolf professzor is bátran elmondhatná a klasszikus költõvel Horatiusszal: "Exegi monumentum aere perennius", ércnél maradandóbb emléke megmarad, míg magyar kémikusok élnek a történelmi hazában.