Emlékbeszéd Bruckner Gyõzõ születésének századik évfordulója alkalmából
2000
tavaszán kaptam azt a megtisztelõ felkérést
a Kémiai Tudományok Osztályától, hogy
Bruckner Gyõzõ születésének századik
évfordulója alkalmából emlékbeszédet
mondjak róla. Úgy éreztem azonban, hogy a közvetlen
munkatársaknak, akik ugyanúgy hosszú éveket
vagy évtizedeket töltöttek el Bruckner Gyõzõ
mellett, szintén joguk volna megemlékezni száz éve
született fõnökünkrõl. Úgy döntöttem
ezért, hogy ezt a megtiszteltetést megosztom másokkal
is, s így adódott, hogy az ünnepi alkalomból
négyen beszélhettünk. Magam vállaltam tudományos
életútjának ismertetését, Kucsman Árpád
barátom egy negyedszázados közös kalandjukról,
Bruckner Gyõzõ nagyszabású tankönyvének
írásáról emlékezett meg, Hollósi
Miklós mint a régi Bruckner tanszék jelenlegi vezetõje
kapott harmadiknak szót, s végül Tomasz Jenõ
a Prof hallgatójaként szerzett néhány élményérõl
beszélt nekünk. Mindnyájan szívesen vállalták
a feladatot, s próbáltunk egyeztetni is, hogy beszédeinkben
ne legyen sok átfedés. Ez persze teljes mértékben
nem volt megvalósítható, hiszen számos élményünk
közös volt, s ezekre valamennyien szívesen emlékeztünk
vissza. Emlékbeszédem nyomtatásban is megjelenõ
változatába ezért az õ gondolataikat
is beillesztem.
Bruckner Gyõzõ a Budapesti Mûszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát 1925-ben, majd Szegeden, az Egyetem Fizikai-Kémiai Tanszékén Kiss Árpád professzor mellett írta meg doktori disszertációját, élete egyetlen fizikai-kémiai témájú mûvét, melyet „sub auspiciis gubernatoris” kitüntetõ fokozattal védett meg 1928-ban, éppen az én születésem esztendejében. Fizikai-kémiai karrier azonban nem lett belõle. A Szerves és Gyógyszerészi Kémiai Intézetben Széki Tibor mellett kapott díjtalan gyakornoki állást, s Széki segítségével a Berlin-Charlottenburgi mûegyetemen, Schönberg mellett tölthetett egy esztendõt a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként, olyan szellemi óriások körében, mint Planck, Einstein, Laue és Nernst. Nem kétséges, hogy a Schönberg intézet pezsgõ tudományos élete szabta meg további életútját, s visszaérkezve Szegedre, szívvel lélekkel, s hatalmas ambicióval és energiával kapcsolódott bele az akkor újjá épülõ Szerves Kémiai Tanszék megszervezésének, berendezésének nagy munkájába.
A fiatal doktor 1929 õszén Grazba utazott Fritz Pregl intézetébe, a szerves mikroanalízis módszerének elsajátítása céljából. Pregl biokémiai kutatásai közben nagy mennyiségekbõl kiindulva nagyon kevés, ismeretlen szerkezetû szerves anyaghoz jutott, melynek elemi összetételét az akkori módszerekkel nem tudta meghatározni. Évtizedes szisztematikus munkával finomította az elveiben ismert égetési eljárást és sikerült azt végül néhány mg anyaggal is megvalósítania. Munkáját segítette a Kuhlmannal együtt konstruált mikromérleg, mellyel mikrogrammos pontossággal tudta mérni az elégetendõ anyagot, s annak megkötött égéstermékeit. Bruckner mindössze egy hónapot töltött Grazban, de a feljegyzések szerint éjt nappallá téve dolgozhatott, mert e hónap alatt legalább tízféle mikroanalitikai módszert sajátított el, többek közt a szén, hidrogén, nitrogén, kén, acetil, metoxilcsoport meghatározásokat. Pregl Bruckner számára kitûnõ bizonyítványt állított ki az elsajátított módszerek felsorolásával.
A metoxil meghatározást idehaza még Bruckner is továbbfejlesztette, cikket is írt belõle, az öreg „lengetõs” Kuhlmannt pedig Szegeden és Pesten még sokáig használták a mikroanalitikusok, mielõtt a korszerûbb légfékes mérlegek divatba jöttek volna. Egy ilyen mérleg ma is az ELTE Kémiai Tanszékcsoport házi múzeumának féltett kincse, s a lágymányosi épület aulájának egyik üvegszekrényében látható.
Bruckner prof saját elbeszélése szerint, egy mikro-égetõ berendezést Szegeden összeállítva be is mutatta frissen szerzett tudását fõnökének, Széki Tibornak. Széki átadott neki egy olyan mintát, melyet õ elõzõleg a régi módszerrel fáradságos módon megelemzett, s amikor Bruckner alig egy óra mulva már vitte hozzá a parallel égetés eredményét, alig akart hinni a szemének, mert az bizony teljesen megegyezett az általa kapott adatokkal. Az elbeszélés szerint Széki elõ sem vette többé a régi apparátust, s a szerves mikroanalitika a szegedi laboratóriumból megindult országhódító útjára. Bízvást mondhatjuk, hogy innen származik minden magyar mikroanalitikai iskola, s az analitikusok jó része közvetve vagy közvetlenül Bruckner tanítványának mondhatja magát.
Kezdeti szerves kémiai tudományos munkásságát a Széki intézet, vagy talán maga Széki professzor hagyományai határozták meg. Széki Tibort ugyanis mindig érdekelték a természetes anyagok, s Bruckner azokba a munkálatokba kapcsolódott bele, melyek az Asarum europaeum (kapotnyak) illóolajának, az azaron-olajnak komponenseivel, azok izolálásával, szerkezetvizsgálatával és kémiai reakcióival foglalkoztak. Székirõl tudni kell, hogy õ maga nagyon jó preparatív szerves kémikus volt, de nem sokat törõdött a kémiai reakciók mechanizmusával, a reakciók hajtóerejével, s teljes mértékben az empiriára támaszkodott. Magam is Székinél tanultam a szerves kémiát 1947-48-ban, s jól emlékszem egy szaklaboratóriumi beszámolómra, amit akkor persze nem szaklaboratóriumnak hívtak, az „önálló búvárkodás” volt „szaktanári engedéllyel”. Ez az irodalmi beszámoló az akkor még ujdonságnak számító karbonium kationról szólt, s Széki, figyelmesen végighallgatva csak annyit mondott: szép bizony ez az organikus kémia, csak azokat a fránya elektronokat ne találták volna ki!
Az azaronolaj komponenseinek azonosítása során Bruckner és Széki elkészítették az azaron, metilizoeugenol és az izoszafrol pszeudonitrozitjait, Wallach megfigyelése nyomán, aki az olefinek nitrózus gázokkal való reakciójával vicinális nitrozo-nitro vegyületeket nyert. A propenil oldalláncú fenoléterekbõl keletkezõ pszeudonitrozit nitrozo-csoportja ecetsavanhidriddel, csepp kénsavval katalizálva acetoxi-csoportra cserélõdik. Az igazán jelentõs felfedezés azonban csak ezután jött. Bruckner ezt az acetoxi-nitro vegyületet elektrolitikusan redukálva nemcsak a várt acetoxi-amino vegyülethez jutott, hanem a reakcióelegy meglugosításakor az N-acetil vegyületet is izolálni tudta, azaz az acetil-csoport a hidroxilról az amino-csoportra vándorolt. Ez a folyamat reverzibilis volt, savanyításkor az amidból ismét észter lett. Az így nyert anyagok jelentõségére mutat, hogy ezek közvetlen rokonai a b-fenil-etil-aminoknak, ahova pl. az adrenalin és a noradrenalin is tartozik.
Itt a kémiával idõben kicsit elõreszaladtunk, mert a reverzibilis acilvándorlás már Bruckner önálló felismerése volt. Széki Tibort ugyanis 1935-ben meghívták a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, a szegedi intézetet pedig Kiss Árpád professzor vette át, akirõl, mint a szerves kémia elõadójáról az akkori diákoknak nem sok jó emléke maradt. Kiss Árpád mellett így Bruckner teljesen önállóan dolgozott, s ez maradt a helyzet akkor is amikor az intézet vezetését Szent-Györgyi Albert vette át. Szent-Györgyi Albert hamarosan megbízta Brucknert a szerves kémia fõkollégium elõadásával, s egyidejûleg teljes önállóságot biztosított számára kutatómunkája témájának és munkatársainak kiválasztásában. Ráadásul Szent-Györgyit hathatósan támogatta a Rockefeller alapítvány, s így korszerû felszerelés állt rendelkezésükre. Szent-Györgyi meleg támogatásával lett Bruckner egyetemi tanár 1940-ben, s ipari kapcsolataik révén vegyszerben sem volt hiány.
Az acilvándorlás-téma továbbfejlesztése során az N-acetil-vegyületet sikerült foszforoxikloriddal izokinolinná ciklizálni. Ez részben igazolta is az acilvándorlást, másrészt pedig olyan új izokinolin szintézist jelentett, mely az addigieket messze túlszárnyaló elõnyökkel rendelkezett. Az új reakció a Bruckner-féle izokinolin-szintézis néven vonult be a szakirodalomba.
A szegedi évekbõl még két fontos téma érdemel említést, mivel ezeknek jelentõsége túlnõtt az országhatáron. Az egyik az a megfigyelés volt, hogy a Diels-Alder szintézisnél vicinális dienként viselkedhetik egy propenil-oldalláncú fenoléter is, ahol a második kettõskötést az aromás rendszer szolgáltatja.
A filodién maleinsavanhidriddel kiváltott cikloaddició felfedezését követõen a témát alaposan körüljárva, s közben sikeres vitába keveredve külföldi iskolákkal is, Bruckner mintegy tíz dolgozatban számolt be az elért eredményekrõl. 1947-ben Euler intézetét látogatva ezekért az eredményekért nyerte el a Svéd Kémiai Egyesület ötévenként adományozott Scheele-érmét is. Addigi tudományos és oktatómunkája eredményeként lett 1946-ban az Akadémia levelezõ tagja, kapott elõször Kossuth díjat 1949-ben, majd ugyanebben az évben az Akadémia rendes tagjává is választották.
A másik, valóban korszakalkotónak mondható eredmény a természetes poliglutaminsav felfedezése volt 1937-ben. Ki gondolta volna akkor, hogy az önmagában is igen jelentõs híradás egy egész tudományág magyarországi születésnapjának számít, s a poliglutaminsavak háború utáni szerkezetigazolása és szintézise óta Bruckner Gyõzõt tartjuk a magyar peptidkémai iskola megalapítójának.
A mikrobiológus Ivánovics György és a szerves kémikus Bruckner Gyõzõ 1937-ben publikálták a természetes poliglutaminsav izolálását a virulens lépfene bacillus tokanyagából és a Bacillus subtilis táptalajából. Nemsokára kiderült, hogy ez az anyag parciális antigénjelleggel (hapten) rendelkezik, s ez felelõs a két bacillusfaj szerológiai rokonságáért. A vegyület addig ismeretlen sajátságokkal rendelkezett, polipeptid volt, de nem adta a szokásos biuret-reakciót, hidrolíziskor egyetlen aminosavat, a glutaminsavat szolgáltatta, vagyis u.n. monoton polipeptid volt, a lépfene-bacillus tokanyagából izolált peptidbõl nyert glutaminsav D-konfigurációjú volt, tehát ellentétes a fehérjékben található glutaminsavval, ilyet a természetben Brucknerék fedeztek fel elõször. A vegyület molekulasúlya 7000 körül volt, de lehet, hogy intakt állapotban még nagyobb, az izolálás és az analitika (Van Slyke amino-végcsoport meghatározás) körülményei közt ugyanis a parciális lebomlás lehetõsége nem volt kizárható.
Az ezzel kapcsolatos kísérlet Szegeden akkor félbeszakadt, de amikor Brucknert 1949-ben Budapestre hívták a nyugdíjazott Széki Tibor helyére, a Pázmányon is beköszöntött a peptid-korszak. Erre elsõsorban az adott okot, hogy idõközben angol iskolák is foglalkozni kezdtek ezzel a természetes anyaggal, s az evidenciákat (biuret-reakció hiánya, immunológiai viselkedés) figyelmen kívül hagyva váltig az a-poliglutaminsav jelleg mellett álltak ki. Bruckner Budapesten, megnövekedett személyi állományával megerõsítve, a tõle megszokott szisztematikus és a klasszikus szerves kémia módszereivel felfegyverzett úton szabatos lebontásos vizsgálatokkal igazolta a g-kötésû struktúrát.
Talán képletek nélkül is könnyen belátható, hogy egy csupa g-glutamil-kötésekbõl álló polipeptid minden egysége egy a-karboxil-csoportot, minden a-glutamil-kötésû egység pedig egy g-karboxil-csoportot tartalmaz szabadon, reakcióképes állapotban. Ezeken Hofmann- vagy Curtius-lebontást alkalmazva, majd az így átalakított polimert savasan elhidrolizálva minden a-kötésû glutaminsav-egységbõl a,g-diamino-vajsav, minden g-kötésûbõl pedig b-formilpropionsav keletkezik.
Nos, a természetes poliglutaminsavból ily módon nyert formilpropionsavat nitrofenilhidrazonja formájában kristályosan izolálni lehetett, a diaminovajsav pedig nyomokban sem keletkezett. Magam – kezdeti nagy bánatomra – 1950 õszén kapcsolódtam be a szerkezetvizsgáló munkába, s eközben fedeztük fel az intramolekuláris transzpeptidáció jelenségét, melybõl életem elsõ, s mindjárt Bruckner Gyõzõvel közös publikációmat írtam – illetve írt meg helyettem a Fõnök.
A szerkezetvizsgálatot a teljes szintézis követte. Nem egyszer, és nem kétszer végezte el Bruckner munkatársaival a g-poliglutaminsav szintézisét: ahogy a szintetikus peptidkémia módszerei fejlõdtek, minden módszertani javítást kipróbált a polimer felépítésére, hogy a legkisebb lehetõségét is eloszlassa az egységes g-kötésû rendszerrel szemben felmerült kételyeknek. A szerves tanszéken 1950 és 1965 között mindenki a poliglutaminsav bûvöletében vált peptidkémikussá. Jobbára a poliglutaminsav sikereknek tudható be Bruckner Gyõzõ második Kossuth díja 1955-ben.
1959-ben kezdõdött a nagy kaland, az adrenokortikotróp hormon szintézise. Addigra az ELTE-n mûködõ peptidkutatók mellett két másik csoport is mutogatni kezdte oroszlánkörmeit, a Gyógyszeripari Kutatóintézetben Bajusz Sándor mellett, s a Kõbányai Gyógyszerárúgyárban pedig Kisfaludy Lajos irányításával. A három nagytekintélyû vezetõ, Bruckner Gyõzõ, Pillich Lajos és Vargha László idõszerûnek találta, hogy a három csoport erõit összefogva egy nagyszabású peptidszintetikus munkát kezdeményezzen, mely egyidejûleg volt hivatott megteremteni a magyar peptidkémia nemzetközi elismertségét, s produkálni egy, a gyógyászatban régen nélkülözött peptidhormont, melyet csak igen hátrányos tulajdonságok mellett sikerült addig természetes forrásból izolálni.
Bruckner Gyõzõnek természetesen nem kellett már manuálisan is résztvennie a szintetikus munkában, nem kellett elmerülnie a peptidkémia napról napra növekvõ módszertani tengerében, azt már csinálták a körülötte felnõvõ fiatalok. Az õ feladata a három kutatócsoport munkájának összehangolása volt, figyelemmel kísérte a szintetikus munka elõrehaladását, a rendszeres megbeszélések alkalmával megosztotta hatalmas experimentális tapasztalatát a kísérleti munkát végzõ kutatókkal, közkinccsé tette elméleti kémiai ismereteit, sztereokémiai szemléletmódját. Igen sokat tett nemzetközi kapcsolatainak kihasználásával a biológiai mérések szervezése, kísérleti minták megszerzése érdekében. Ma is õrzöm e megbeszélések néhány emlékeztetõjét, s a szintézissel kapcsolatos külföldi levelezést.
A kezdeti célkitûzés a 39 aminosavból álló polipeptid elsõ 28 aminosavját tartalmazó oktakozapeptid szintézise volt, mivel ez az irodalom szerint már a teljes biológiai hatást hordozza. A három csoport közt szétosztottuk a szintetikus feladatot, az N-terminális nonapeptid az Egyetemen készült, a közbülsõ dodekapeptid a Kutatóintézetben, a C-terminális heptapeptid pedig a Gyárban.
E peptidek a megfelelõ védõcsoportokkal ellátva nem egészen másfél év alatt elkészültek, s szintézisükrõl a három csoportvezetõ 1961-ben a moszkvai peptidszimpóziumon már be is számolt. Szabadalmi okokból az elsõ publikációk csak 1962-ben jelenhettek meg, egyben ezek voltak az egyetlenek, melyekben Bruckner Gyõzõ neve a szerzõk közt szerepelt. A fragmensek összekapcsolását a Szerves Kémiai Tanszéken végeztük el. A huszonnyolcas peptid szintézisét késõbb más védõcsoport kombinációval és fragmens-felosztással megismételtük, hogy az eljárás ipari méretekben is alkalmazható legyen. Késõbb aztán, hogy ha lúd legyen kövér, elkészült a 39 aminosavat tartalmazó humán ACTH is, sõt, azt is kétszer kellett szintetizálni, mert az irodalomban megadott elsõ szekvencia tévesnek bizonyult. Talán az ACTH szintézis sikereinek volt köszönhetõ, hogy 1967-ben Bruckner Gyõzõt a nagynevû Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina is tagjai sorába választotta.
Bruckner Gyõzõ ebben az idõben már teljes erõvel híressé vált tankönyvén dolgozott. Amikor õt 1949-ben Budapestre helyezték, a „Kis Gróh” szerves kémiai kötete volt az egyetlen magyarnyelvû írásos anyag, amelynek alapján tanulni és vizsgázni lehetett, hiszen a stencilezett Széki jegyzet a maga gótikus benzolgyûrûivel bizony teljesen alkalmatlan volt a kornak megfelelõ szinvonalú és pedagógiai mûgonddal felépített Bruckner-elõadások követéséhez.
Az 1950 õszén megkezdett munkáról senki sem gondolta volna akkor, hogy élete utolsó órájáig elkíséri, hiszen az átdolgozott hatodik kötet már Bruckner Gyõzõ halála után került ki a nyomdából.
Szó volt már arról, hogy Széki Tibor kísérletes szerves kémiáját Bruckner Gyõzõvel egy oknyomozó, elméleti megalapozottságú, sztereokémiai szemléletû organikus kémia váltotta fel. Tankönyvének írásakor is ez a tudományos szemlélet irányította, munkatársai segítségével felkutatta a szakirodalomban található korszerû tudományos eredményeket, s olyan olvasmányos formába öntötte azokat, hogy a szerves kémiával éppen csak ismerkedõ hallgató is könnyen eligazodjék közöttük, számára is minden érthetõ és követhetõ legyen, ugyanakkor a gyakorlott kutató is megtalálja benne azt, amit e tankönyv nélkül csak fáradságos irodalmazással gyüjthetne össze. Ezt a munkát elvégezte helyette a szerzõ, aki az évtizedek folyamán többszázezer sort vetett papírra, s míves gonddal rajzolta meg képleteit, mint ahogy azt elõadásai során is szokta, a széles fekete táblát teleírva az egyik végétõl a másikig. Mûvésze volt a gondos fogalmazásnak publikációi írásakor is, s erre tanította munkatársait is, mondogatva: „addig csiszold a mondatot, amíg az vissza nem mosolyog rád”.
Nem tudom elkerülni, hogy Bruckner Gyõzõ tudományos karrierjének rövid felvázolása után ne kalandozzam el a szubjektív, személyes élmények birodalmába is. Kezdem az elején.
Talán feltûnt valakinek, hogy a poliglutaminsavval végzett kísérletek bemutatása elején tettem egy zárójeles megjegyzést, mely szerint nem voltam túl lelkes, hogy a hõn imádott kristályos, színes, illatos anyagok helyett az általam igencsak lenézett (mert nem ismert) peptidekkel kell foglalkoznom.De nem volt mese, meg hát a kezdõ gyakornoknak sem igen lehettek akkor még ellenérvei, részt kellett venni a szerkezetvizsgálatban és a szintézisben is. Nem volt rossz választás, hamarosan annyira beleszerettem a témába, hogy ötven éven át el sem hagytam azt, a peptidkémia a szó szoros értelmében nyugdíjas témának bizonyult. Bruckner Gyõzõnek nem csak ezt az indítást köszönhetem, hanem késõbbi önzetlen támogatását is. Csak egy példa: amikor 1958-ban az elsõ, prágai peptidszimpóziumra meghívást kapott, az asztalomra tette a meghívólevelet ezekkel a szavakkal: Mezuskám, menj el te, nekem ott most nincs semmi mondanivalóm. Az elõadás szövegét azonban, ékes német nyelven õ írta meg, s én csak felolvastam az intramolekuláris transzpeptidációról tett megfigyeléseink történetét.
Alagsori magányomból az ötvenes évek derekán költöztem át a Prof-laborba, a Prof közvetlen közelébe. Két év múlva már a Prof-labor költözött velem, át a C épületbe, ez a labor volt az otthonom közel negyedszázadon át. A Prof dolgozószobája közvetlenül az íróasztalom mellett nyílt, s a hátam mögött volt a híres teázó sarok, ahol minden délben és délután egybegyûlt a közvetlen munkatársak kis csapata egy kis társadalmi életre. Prof ezt a szokást még a Szent-Györgyi intézetbõl hozta magával. Az én kötelességem volt a teapénz begyûjtése, felhajtani a városban a kockás papírzacskóba csomagolt grúz-teát, összetrombitálni a késlekedõ hivatalosakat a tanszék legtávolabbi zugából, s a végén kitessékelni azokat, akik még maradni akartak egy kis fecsegésre. Profé volt mindig az utolsó korty a kannából, a „Benetzungsrückstand”, a nedvesítési maradék, az általa legkedveltebb fanyar, keserû, cukor nélküli befejezés.
Élményeim közé tartoznak azok a peptid-szimpóziumok, melyekre a Prof is elkísérte a magyar delegációt. Elõadást azokon soha nem tartott, a szerzõk közt nem szerepelt, magának csak azokat a beszámolókat tartotta fenn, melyekben a hazai kémiai társadalommal ismertette a magyar peptidkémia eredményeit. Az elsõ ilyen közös szinpóziumunk a moszkvai találkozó volt 1961-ben, ahol elõször számoltunk be az ACTH fragmensek szintézisérõl. A szimpóziumot összekötöttük egy leningrádi látogatással is. Két évre rá Athénban jártunk, s a szimpózium után a Bruckner házaspárral együtt gyönyörködtünk az Égei tenger szigeteiben, s csodáltuk meg Mükéne komor romjait.
Athén után Budapest következett, ahol a 7. Európai Peptidszimpózium szervezõmunkájában a Prof is hathatósan vett részt, õ bonyolította le a külföldi levelezés zömét, s vállalta a rangidõs és korelnök házigazda szerepét. Késõbb együtt látogattuk Páris, Bécs és Reinhardsbrunn szimpóziumait is.
Nemcsak a szimpóziumi utazásokra emlékezem vissza szívesen, felejthetetlenek a híres tanszéki kirándulások is. Prof ifjúkorából, Késmárkról hozta magával a hegyek szeretetét, kirándulásaink célpontja is a Mátra, Börzsöny, Bükk s egy ízben a Magas Tátra volt. Néha ragyogó szép idõben, máskor húsvétkor is dühöngõ hózáporban, a Tátrában bõrig elázva gyalogoltunk az erdei ösvényeken, vidáman énekelve, hogy „megyen a hegyen a turista”. Prof gondos apaként, melegszívû jó barátként fogta össze tanszéki nagycsaládját. Gyakran voltunk vendégségben Brucknerék budai lakásában, s a vidám beszélgetés, finom vacsora után észre sem vettük, hogy elrepült az idõ, csak amikor éjfélt ütött a zengõhangú ingaóra, szólalt meg a Fõnök, térdére csapva: Hát már mentek? Miért is maradnátok?
Tisztelt ünneplõ Közönség! A vidám pillanatokra való visszaemlékezésnek végére értem. A Prof szelíd, de gazdag jellemének pillanatfelvételeként hadd elemezzek itt egy nekem írt néhány soros ajánlást az egyik akadémiai beszámoló különlenyomatának címoldaláról: Medzihradszky Kálmán professzornak (hogy megadja a tiszteletet), az én kedves Kamó barátomnak (mert hát a barátság azért fontosabb) szeretettel nyújtom át (az ajánlás egyszerû mondanivalója) B.Gy. (hiszen most nem õ a fõszereplõ), nyugdíjas ex-föncsi (egy kis humor, egy kis keserûség az élet mulandósága felett).
Nem lenne teljes a kép, ha nem esne arról is szó, hogy a Prof élete bõvelkedett megpróbáltatásokban is, s emberi nagysága éppen ezek elviselésében nyilvánult meg. Az évek felette is elszálltak, legyengült testének gondot okozott cipõfûzõje megkötése vagy ajtajának kulcsra zárása is. Szellemileg azonban mindvégig friss maradt, szakmailag mindvégig vitakész. Gondjai mellett is megértõ volt mások gondjaival szemben, segítségére bízvást számíthattunk. Nagyon szeretett bennünket s mi nagyon szerettük õt. Példát adott emberi magatartásból, s ha bennünk ma ez a tulajdonság fellelhetõ, az nagy mértékben az õ példamutatásából származik. Köszönet illeti ezért haló poraiban is.