Sokan vannak, akik a kémia hallatán azonnal a szagokra gondolnak. Nem véletlen, hogy a régi vegyészek még az anyagok szagát és ízét is feljegyezték, és néhány vegyületet ezekrõl a tulajdonságokról neveztek el.

A bróm szó a görög bromoszból (bûzbõl) ered; a bróm szaga valóban sokkal kellemetlenebb, mint a klóré vagy a jódé. A brómot 1826-ban Balard fedezte fel és muridnak nevezte el. Az elemet a Földközi-tenger vizébõl vonta ki, s a nevet a latin muria (sós lé) kifejezésbõl származtatta. A sósavat a középkorban – szintén a muria szó alapján – muriatikus savnak nevezték. Éppen azért tértek át a muridról a bróm névre – amelyet Gay-Lussac javasolt –, hogy az elemrõl ne a sósavra asszociáljanak. A klórt és a jódot Humphry Davy – mások szerint Gay-Lussac – a színérõl nevezte el: a klór 1810-ben kapta nevét a klorosz (zöldessága), a jód 1814-ben a ioeidesz (ibolyaszínû) szavak alapján. (Scuster János 1829-es nómenklatúrájában a klór zöldlô, a bróm bûzlô, a jód iboló.) Meglepõ, hogy bár a folyékony bróm vörös, mégsem a színébõl származtatták a nevét. A fluort ásványáról, a folypátról nevezték el, amelyet már a középkorban is folyósítóanyagként használtak ércek olvasztásához; a latin fluor szó jelentése "folyás, olvadás" (angolul a folypát neve fluorspar; a XIX. sz. közepén a fluor folanyként jelent meg a magyarban). A radioaktív asztácium neve görög szóból, az asztatoszból (instabilból) ered. A bromosz szó az étel görög nevébõl, a bromából származik, s a romlott étel szagára utal. A teobromin alkaloidban nincs bróm; a vegyület "lelõhelyérõl", a kakaófáról (Theobroma cacao)  kapta a nevét – Theobroma  "az istenek eledele".

Ugyancsak a szagáról nevezték el az ózont. Christian Schonbein 1839-ben fedezte fel az oxigén egy új, háromatomos formáját. Az ózon szagát – koncentrációjától függõen – például a szegfûéhez, a szénáéhoz, a bróméhoz, a kén-dioxidéhoz hasonlítják, és Schonbein a görög ozein, szagolni igébõl alkotta meg a nevét. Az ozmium neve az oszme (bûz) szóból ered, és az OsO₄ szagára utal. (Schuster János szaganynak nevezte az elemet.)

Berill

A kakodilcsoportot, (CH₃)₂As-t  tartalmazó vegyületek kellemetlen szagot árasztanak. A csoportot a görög kakosz (rossz, undorító) szó nyomán nevezte el Berzelius (mások szerint Bunsen). A kadáverin, NH₂(CH₂)₅NH₂,neve a latin cadaver (holttest, tetem) szóból származik, mert a vegyület szaga a bomló testére emlékeztet. A hasonló összetételû putreszcin, NH₂(CH₂)₄NH₂, neve ugyancsak latin eredetû; a putrescere ige jelentése "rothadni". Aromás vegyületeknek eleinte a jó illatú, aromás anyagokat nevezték, késõbb a benzolszármazékok is "aromások" lettek. Az erõs szagú akrolein nevét a latin acer és olens (csípõs és szag) szavakból rakták össze.

Sok vegyületet az íze után neveztek el. Az oxálsav neve a görög oxisz (csípõs vagy savanyú), a pikrinsavé a pikrosz (keserû) szóból származik. Az ecetsav a latin acetum (ecet) szóra vezethetõ vissza.

A glükóz a görög gleukosz (édes bor) kifejezésbõl származik; a vegyületet Lowitz elõször szõlõból állította elõ 1792-ben, de a nevét csak 1838-ban javasolta Péligot. A cukrok nevének szokásos végzõdése ezután lett "óz". Az "édes"-t jelentõ görög glikisz/glikeroszra vezethetõ vissza az édes glicin és glicerin neve; a glikogén cukortermelõt jelent. A berilliumot régebben glucíniumnak is nevezték sóinak édes íze miatt. A kétféle megjelölést 1924-ig használták; a Chemical Society ekkor döntött a berillium javára. Az elemet a berill ásványról nevezték el.