Ezúttal az ólom, a szén és a molibdén történetét vizsgálva fedezzük fel, hogyan keverték elõször össze, majd hogyan azonosították helyesen ezt a három elemet.

A molübdaina szót, amely az ólmot jelentõ molübdoszból származik, Dioszkoridész Kr. u. 40–49 körül egy ásvány, az ólom-oxid vagy lithargyrum megnevezésére használta. (A lithargyrum szintén görög eredetû: a litosz követ, az argurosz ezüstöt jelent. Az ólom-oxid az ezüsttartalmú ólomércek tisztításakor képzõdõ kõszerû maradék volt – innen származhat a neve.) Az idõsebb Plinius Kr. u. 50–59 körül a molübdainát molibdaenára latinosította, és az ólom-oxidot plumbagónak nevezte el az ólom latin nevébõl, a plumbumból kiindulva.

Jóval késõbb, 1572-ben egy Dioszkoridészrõl szóló írás francia fordítása a molübdainát plombagine-ként említi és  lithargyrumként azonosítja. Ugyanebben a században a német kémikusok, például Agricola, plumbagónak nevezték a galenitet (ásványi ólom-szulfidot) és a többi olyan anyagot, amely nyomot hagy a papíron. Így például a stibnitet (antimon-szulfidot), a molibdenitet (molibdén-diszulfidot) és a grafitot is pulmbagónak hívták. A zavart csak fokozta, hogy a lithargyrum oxidációjakor keletkezõ másik ólom-oxid, a mínium is a plumbago névre hallgatott.

Egy német tudós, Enkel, 1567-ben megkülönböztette a "termékeny" plumbagót, amely ólommá redukálható (tehát az ólomvegyületeket) a "terméketlen" fajtáktól, például a grafittól, amelyekbõl nem nyert ki ólmot. A szép nevû Ferrante Imperato 1599-ben arról értekezett, hogyan használható fel a grafit a grafio plombino, az ólomceruza készítéséhez. 1779-ben a híres svéd kémikus, Scheele kimutatta, hogy a meddõ plumbago (grafit) szén-dioxiddá alakul át az égés során, és megkülönböztette a "fekete ólmot" (a grafitot) a molibdaenától (az ólom-monoxidtól).

A fekete ólom vagy plumbago, amely általában ismert a kereskedelemben, nagyon különbözik a molibdaenától... Ezért meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a plumbago egyfajta ásványi kén vagy szén...

C.W. Scheele, A kémia alapjai, 1786

Werner és Karsten 1789-ben a "fekete ólmot" grafitnak nevezte el a görög graphosz (írás) szóból kiindulva (csak 1829-ben derült ki, hogy a grafit a szén egyik módosulata). A grafittégelyt mások plumbagotégelynek nevezték.

Az ólom és a grafit – legalábbis nyelvi szinten – még most sem válik mindig szét egymástól. Az angol "lead pencil" kifejezés szó szerint ólomceruzát, valójában grafitceruzát jelent. A latin plumbum tovább él például az angol "plumber" (vízvezeték-szerelõ) szóban – hiszen a rómaiak ólomból készítették a vízvezetékeket. A plomba (ólompecsét) és a plombál (ólmoz, ólompecséttel ellát, fogat töm) a németbõl került át a magyarba a múlt század végén.

De mi lett a molibdaena sorsa? Scheele 1788-ban felismerte, hogy a molibdenit egy új elem ásványa, ám az elemet nem õ, hanem P. J. Hjelm fedezte fel még 1782-ben és kb. 1790 óta mondják molibdénnek.

Talán érdemes eltûnõdni azon, hogy az angolok miért leadnek nevezik a 82. elemet. A "lead" angolszász eredetû, az ónémetben lod, a hollandban lood, az írben luaidhe formát öltött. Az alkimisták a plumbumot használták, és ebbõl ered az elem vegyjele is. A régi angol írásokban a plumbic és a plumbous az ólom magasabb és alacsonyabb oxidációs állapotait jelenti. (Németül az ólom Blei, franciául plomb). A magyar ólom (oln, olon, olyom) szó feltehetõen finnugor eredetû. Az óntól csak a XIX. században különült el, de egyes nyelvjárásokban még ma sem különböztetik meg a két nevet.