Mérgezés a nappaliban
Az
ajándék
A
diagnózis
– Mi közük ezeknek az égõ ágaknak, ennek a záptojásszagnak és ennek a fiúnak Mr. Holmes-hoz? – kérdezte az õrmester. – A fiú mérgezte meg?
– Nem, õrmester – válaszoltam, majd felkaptam a teáskannát a két csészével együtt és a tûzbe hajítottam.
– Megõrült, Dr. Watson? – sikította Mrs. Hudson.
A fiú ijedten Phelps õrmesterre nézett. Az intett, hogy elmehet.
– Mi a baj, doktor úr? – kérdezte az õrmester.
– Ólommérgezés. Attól volt a hasmenés, a székrekedés, a gyomorfájás, az izomfájdalom. Attól van a sötét csík a szájban az íny és a fogak találkozásánál, attól olyan gyenge a kinyújtott kar, hogy a kezet sem tudja megtartani.
– És mi lesz Mr. Holmes-szal? – kérdezte Mrs. Hudson.
– Ha nem jut a szervezetébe több ólom, meggyógyul. Az elõbb azt súgta, hogy a teáskannából és a csészékbõl származott az ólom.
– Ki tette ezt vele? – kérdezte Phelps.
– Én. Majdnem megöltem a legjobb barátomat.
Egy hét múlva a kandallónál üldögéltünk. Holmes lassan kapott erõre, de már jó hangulatban volt.
– Ne rágja magát, Watson. Én ugyanolyan hibás vagyok, amiért teáztam és Mrs. Hudson, amiért elkészítette a teát. És minél betegebb lettem, annál többet ittam. A citrom pedig hozzájárult, hogy még több ólom kerüljön ki az edénybõl. Sokkal hamarabb rá kellett volna jönnöm, de a betegség miatt nem tudtam rendesen gondolkozni. Ez még a fájdalomnál is rosszabb volt.
– Az ólommérgezés tüneteit ugyan felismertem, de nem értem, milyen kísérletet végeztetett el azzal a fiúval.
– Sósavat kellett összekevernie vas-szulfiddal. Ilyenkor hidrogén-szulfid képzõdik, ennek a mérgezõ gáznak van záptojásszaga. A csövön át a gáz egy Erlenmeyer-lombokba buborékolt. A fiú ebbe öntötte elõzõleg a teáskannában forralt ecetet. A meleg és a sav csalogatta ki az ólmot a kannából.
– Mutassa az egyenletet – kértem.
– Tessék – írta fel gyorsan egy papírra.
– Az ólomból hidrogén-szulfid hatására fekete csapadék, ólom-szulfid keletkezik. Ha az oldatban nincsenek ólomionok, fekete csapadék sem képzõdik. Ez a tudományos magyarázat! A maga diagnózisa alátámasztotta a feltevésemet.
– Van még egy bizonyíték – mondtam. – A szájban ugyanolyan reakciók nyomán keletkezik a fekete vonal, mint a lombikban a csapadék. A szájban az ételmorzsák elbomlásakor vagy a gyomorban az emésztés során egy kevés hidrogén-szulfid keletkezik, és ez reagálhat az ínyünkön felgyülemlett ólommal.
– Kitûnõ, Watson! Ólom-szulfid csapódik ki az ínyünkön.
– Eleinte gyanakodtam az ágakra is, de amikor felfedeztem az ólommérgezés tüneteit, ez a lehetõség kiment a fejembõl. De hogy kerül ide ólom?
– Lehetett volna más olyan fém is, amelynek a szulfidja nem oldódik a savakban. Ilyen például a réz. De a porcelán vöröses és fehér színébõl ólomra következettem. Másrészt a tünetek is ólommérgezésre utaltak. Az üvegben, kerámiában használhatnak oldódó ólomsókat. Az ólomkristályban például ólom-szilikát van. Ez nem okoz gondot. Akkor van baj, ha a mázba kevernek ólomsókat. Már írtam is egy indiai cégnek, hogy figyelmeztessem õket a veszélyre. Az ágak azonban használtak, az atkák eltûntek a lakásból. Meg is köszönöm O'Malley-nek és a bátyámnak, hogy felhívták a figyelmemet a Thymus vulgarisra. Nem gondolja, hogy csodálatos dolog a kémia, Watson?
Mielõtt válaszolhattam volna, Mrs. Hudson lépett
be a szobába. A tálcán a délutáni tea
illatozott.