Az üvöltõ mostohaapa
Sherlock Holmes ismét kémiai elemzést végez. A lap aljára érve az Olvasó is felderítheti a bûntényt, de Sherlock Holmes megfejtése sem marad titokban.
A fordítás Thomas G. Waddell és
Thomas R. Rybolt írása alapján készült
(Journal of Chemical Education, 1992., 69. k., 12. sz., 999–1001. o.),
a JCE engedélyével. A Journal of Chemical Education lapjait
a http://jchemed.chem.wisc.edu/
címen érheti el.
Egy
vacsora maradékai
"Hogy én magam leszek-e hõse saját élettörténetemnek, vagy valaki más tölti be ezt a tisztséget, az okvetlenül kiderül majd ebbõl a könyvbõl."*
Heves zivatar söpört végig a Baker Street 221B elõtt. 1897-et írtunk. Éjfél volt. Sherlock Holmes a székébe süppedt a pislákoló gázlámpa mellett, s épp az imént olvasott fel néhány sort egy vastag, bõrkötésû könyvbõl, amelyet az ölében tartott.
– Holmes – mondtam –, ugye, nem kérdõjelezi meg a helyét a társadalomban? Merem állítani, hogy London sokkal rosszabb város lenne maga nélkül.
– Honnan tudhatjuk, drága barátom? Honnan is tudhatnánk? – válaszolt gondolataiba merülve és egy kissé szomorúan. – De ne féljen, Watson – mondta felvidulva – ezeket a szavakat nem én mondom, hanem Charles Dickens úr, akit erõsen a figyelmébe ajánlok ezen a viharos éjszakán.
Az ajtón felhangzó kopogás belém fojtotta a választ. Az éjféli látogató hallatán izgatottan pillantottam barátomra, de Holmes úgy emelkedett fel a székébõl, mintha az ilyen látogatások a leghétköznapibbak lennének. Könyvét a lámpa mellé tette, és a bereteszelt ajtóhoz lépett. Én inkább ahhoz az íróasztalhoz ugrottam, ahol a bilincseit és a fekete revolverét tartotta.
Holmes elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. Egy vihartól megtépázott, alacsony emberke állt elõttünk. Látogatónk tizennyolc évesnek látszott. Nem viselt kalapot, haja csapzottan lógott az arcába.
– Segítsen rajtunk, Mr. Holmes – kérte csendesen –, a mostohaapám üvöltözik.
– A mostohaapáknál ez nem ritka, fiam – mondta Holmes. – De ezen a viharos éjszakán csak rendkívüli esemény kergethette ide.
– Igaza van, Mr. Holmes! A mostohaapám, Mr. Timothy Wooley, általában kedves ember, bár – hozzá kell tennem – nem valami bõkezû.
– Nem hinném, hogy ezért keresett fel egy detektívet, Mr...
– Phelps. Robin Phelpsnek hívnak, uram. Anyám tavaly ment férjhez Mr. Wolley-hoz.
A felzaklatott fiú nem tûnt veszélyesnek, ezért Holmes revolverének biztonságos közelébõl inkább a tûz mellé húzódtam.
– Üljön le, Robin, és mondja el nekünk, miért hiszi azt, hogy segíthetnénk magán – szólalt meg Holmes.
– Amint mondtam, mindenkire és mindenre üvölt, ami körülötte van. Valami nagyon nincs rendben, vagy talán megbetegedett – ezeknél a szavaknál Robin rám nézett; nyilván tisztában volt orvosi ismereteimmel.
– Kivel lakik egy fedél alatt, Robin? Írja le pontosan a helyzetet – kérte Holmes.
– A Charles Streeten lakunk, egy kis lakásban, Mr. Holmes. Én, az édesanyám és az anyai nagyanyám. Minden felbolydult, amikor anyám hozzáment Mr. Wooley-hoz, de végül békés, szivélyes hangulat alakult ki közöttünk. Mr. Wooley jól bánik velünk, de nagyon zsugori és jóval a lehetõségeink alatt élünk. A múlt hét során egyre ingerlékenyebb lett, és mára szörnyû haragra gerjedt.
– Betegségre utaló jeleket is látott a szokatlan dühkitörés mellett? – szakítottam félbe.
– Igen, doktor úr. Azt hiszem, gyomorpanaszai vannak. Egyszer láttam õt a gyomrát markolászni, egyszer pedig egy széken görnyedt össze fájdalmában.
– Kitûnõ! – kiáltott fel Holmes. – Elmesélné az étkezési szokásait?
– Amennyire tudom, Mr. Holmes. Anyám és nagyanyám fõz rá. Sok mindent szeret: a baromfit, a bort, a pudingot ... és újabban az egrest. Pedig ezt egyikünk se kedveli.
– És az üvöltés ma este érte el a tetõfokát?
– Igen, Mr. Holmes. Anyám nagyon zaklatott, nagyanyám pánikba esett. Mindannyian félünk tõle.
– Segítünk magukon, Robin. Jól tette, hogy eljött. Öltözzön, Watson és vegye magához az orvosi táskát.
Rámhunyorított, és összeszedtük magunkat, hogy Robinnal együtt visszatérjünk a Charles Streetre. Robin bérkocsija még a ház elõtt várt, így percek alatt a lakásban voltunk.
Szerény, de kényelmes környezetben találtuk magunkat. Könyvek hevertek szerte-szét, láthatóan sokat forgatták õket. Számos családi fénykép függött a falon. A konyhában egy kellemes vacsora maradékai sorakoztak, sült húsos tányérok, félig üres teás csészék és egy tál élénkzöld egres. Mrs. Wooley a sarokban sírdogált, Robin nagyanyja õrültként járkált a szobában és idõnként az ég felé lökte a karjait. Egy másik szobából a mostohaapa mérges vagy fájdalmas üvöltése hallatszott.
– Nézze meg, Watson – mondta Holmes. – Hozza ki a nappaliba, ha tudja.
A nagymama erre egy sarokba húzódott, Holmes pedig bejárta a lakást, mindent megvizsgált, amit a falakon, a földön, az asztalon és a konyhában talált. A szomszédos szobában Mr. Wooley a padlón feküdt a fájdalomtól összegörnyedve, kezét a hasára szorítva. Nagy nehezen a nappaliba vezettem és egy puha dívanyra fektettem. Látván az állapotát, Holmes meghagyta, hogy enyhítsem a kínjait és vigyázzak a család többi tagjára. Megígérte, hogy reggel visszatér, s egy tál egressel eltávozott.
Az éjszaka feszülten, de különösebb esemény nélkül telt el. Mr. Wooley kínjai egyhültek valamelyest, és a család láthatóan õszinte aggodalommal gyûlt köré. Nem sokkal hajnal után Holmes visszatért az üres tállal és egy nagy acélkanállal.
– Sok új információm van, Watson – súgta a fülembe. – Legalább öt családban fordult elõ hasonló eset a környéken.
– Ne mondja! – kiáltottam. Rögtön elszégyelltem magam a hangos kitörés miatt, és félrevontam Holmest. – Azt hittem, az egyik családtag mérgezte meg, és a sárga kristályokéhoz hasonló esettel állunk szemben.
– Igazán, Watson? – húzta fel a szemöldökét. – Érdekes következtetés...
– Mire készül most, Holmes? – Gúnyolódása kissé felbosszantott.
– Elemzésre, barátom. Megint egy kis kaland a kémiával. Már eddig is fontos kísérleteket végeztem.
Összeszedtük a holminkat és a lakást elhagyva hamarosan boltokkal teli térre értünk. Az esõ elállt; tiszta, hûvös idõ volt. A boltok mellett elhaladva Holmes elmesélte az eredményeit.
– Elõször is vettem egy keveset az egreslébõl, és felhígítottam, hogy a zöld szín eltûnjön. Aztán ammóniaoldatot adtam hozzá. Sötétkékre változott. Jegyezze meg, Watson, ez fontos. Sósavas savanyítás hatására a kék oldat csaknem elszíntelenedett. Kálium-ferrocianiddal, K4Fe(CN)6, vörös csapadék képzõdött. Egész éjjel dolgoztam.
Még egy kísérletet el kellett végeznem. A tömény egreslevet kénsavval, majd alkohollal kezeltem. Hosszas hevítés után gyümölcsillatú gõzök távoztak, ezek leginkább az ananász szagára emlékeztettek.
Ekkor Holmes megragadta a karomat és egy forgalmas kis fûszerüzletbe húzott be. A bolt végébe mentünk és egy polcon rengeteg, méregzöld egressel megtöltött edényt láttunk.
Holmes levette a legközelebbit és lefeszítette a tetejét. Beletette az üvegbe az acélkanalát és kavargatni, nyomogatni kezdte a gyümölcsszemeket. Legnagyobb meglepetésemre a kanál bronzszerû fémmé változott.
Holmes rám mosolygott: "A rejtély megoldódott.
Megtaláltuk, ki mérgezte meg Mr. Wooley-t."
Most
már Ön is kiderítheti a tettest
Egy kis gondolkodás árán a rejtély megoldható. Próbálja megválaszolni a következõ kérdéseket:
1. Mit mutatott ki Holmes vizsgálata?A következõ lapon Holmes minden kérdésre válaszol.
2. Mi volt a méreg?
3. Ki használta?
* Ottlik Géza fordítása