Nem, azt igazán nem mondhatja senki, hogy Thomas Young ne aratott volna élete során sikert és bámulatot. Elôször bizonyára közvetlen környezete csodálta a kisgyereket, aki kétéves korában már olvasott, négyéves korára már kétszer végigolvasta a Bibliát (gazdag és jámbor kvéker szülôk gyermeke), aki egyedül tervezett és épített távcsöveket és franciául, olaszul, héberül, perzsául és arabul tanult meg tizennégy éves koráig.

Tizennyolc évesen London legjobb irodalmi köreiben forgott már, orvos nagybátyja tanácsára mégis medicinát kezdett tanulni. Húszéves korában elôadást tartott a Royal Society-ben (az angol tudományos akadémián) a szem alkalmazkodóképességérôl - a következô évben már tagjává választotta az akadémia. Orvosi tanulmányai mellett klasszikus irodalommal foglalkozott és igen élénk társadalmi életet élt, sokat muzsikált és jól táncolt. Egy évre Németországba, Göttingenbe ment tanulni, doktorátust is szerzett ott, de nem érezte jól magát: professzoraival nem alakult ki jó kapcsolata és úgy találta, hogy az angol "gentleman" szót egyáltalán nem lehet németre fordítani. Annyira azonban mégsem sietett vissza Angliába, hogy hazautaztában nem töltött volna egy hónapot Drezdában, a képtár kedvéért.

Tanulmányait Cambridge-ben folytatta, orvostudománnyal azonban keveset foglalkozott, itt ideje jó részét (a megint csak élénk társadalmi élet mellett) hangtani és fénytani kísérletekre fordította. Ismeretterjesztô elôadássorozatot tartott Londonban, ennek során vezette be azt a rugalmasságtani mennyiséget, amely ma is az ô nevét viseli. Nem csoda így aztán, hogy harminc éves volt, amikor orvosi képesítését, harminchat, amikor doktorátusát elnyerte Cambridge-ben. Néhány évre rá azonban már két nagy orvostudományi mûvet is írt. Hajóépítéssel és földrajzzal kapcsolatos ismeretei annyira számottevôek voltak, hogy megbízták a Tengerészeti Évkönyv szerkesztésével. Épp ugyanabban az évben, amikor hosszú és fontos cikket írt az Encyclopaedia Britannica számára Egyiptomról. (Egyike volt ez hatvanhárom, különbözô tárgykörben írt lexikon-cikkének.)

És el ne feledjük: jutott még fölösleges erejébôl arra is, hogy kötéltáncosként lépjen fel a Franconi-cirkuszban.

Hát hogyne bámulták volna ezt a csodálatos tehetségû és energiájú, elragadó és szórakoztató embert, akit Cambridge-ben egyenesen Young-tüneménynek neveztek. Az igazi, maradandó elismerés, a tudományos eredmények hatását lemérhetô siker, az persze már más kérdés. Ebben a tekintetben Young aztán csöppet sem volt szerencsés.

Elsô fontos munkája a szem akkomodációjával volt kapcsolatos. A látás alapvetô mechanizmusát, a szemlencse képalkotását Descartes már jó százötven évvel elôbb tisztázta. De fennmaradt a kérdés, hogy milyen módon képes a szem arra, hogy különbözô távolságokban lévô tárgyakat egyaránt élesen képezzen le. Az egész szem változtatja meg az alakját? A szemlencse helyzete, esetleg a szaruhártya görbülete változik? Vagy a szemlencse képes a görbületét megváltoztatni? Young ezt az utolsó magyarázatot fogadta el és bizonyította fizikai és fiziológiai kísérletek egész sorával, kezdve azon, hogy víz alatt, tehát a szaruhártyáéval közel azonos törésmutatójú közegben a szem akkomodációs képesságát ugyanolyannak találta, mint levegôn, befejezte azzal a megfigyeléssel, hogy azok a személyek, akiket mûtéti úton megfosztottak szemlencséjüktôl, nem képesek akkomodációra. Ugyanebben a munkában írta le a színes látás alapjaiban máig is helyesnek tartott elméletét. A munka visszhangja inkább nagy volt, mint kedvezô: egyesek a felfedezés elsôbbségét vitatták, mások - egy fizikus és egy anatómus - bizonyítékokat kerestek arra, hogy a szemlencse alakja állandó. Young egy idôre maga is kételkedni kezdett az igazában.

Legfontosabb eredményei azonban nem a fiziológiai, hanem a fizikai fénytan körébe tartoznak. Abban az idôben néhány új optikai eredmény újra a fény természetének kérdésére terelte a fizikusok figyelmét. Newton korpuszkuláris elmélete (amelynek lényege, hogy a fénysugarat gyorsan mozgó apró testecskék alkotják) és Huyghens hullámelmélete (amely szerint a fény az egész világon éterben tovaterjedô hullám) egy évszázad óta értelmezi. Youngot a hanghullámok vizsgálata és a hang és fény terjedése közt tapasztalt analógiák vezették el a fény hullámtermészetének felismeréséhez. Nagy lépéssel fejlesztette tovább az eredeti hullámelméletet. Huyghens úgy gondolta, hogy a fényhullámok szabálytalanul ismétlôdô impulzusok. Young világosan kifejtette, hogy a fénynek a hanghoz hasonlóan periódus hullámsajátosságokkal kell rendelkeznie. Így érthetjük csak meg, hogy ha egy fénysugár valamely akadályon, például egy vékony fonálon szóródik, a szórt fény erôssége meghatározott törvényszerûséget követve helyrôl-helyre változni fog; a fényt egy ernyôre ejtve világos és sötét sávok sorakoznak fel egymás mellett. A fény interferenciájának jelensége ez; a szó is, a jelenség helyes értelmezése, körülményeinek szabatos leírása Youngtól származik.

Meglepô, hogy mennyire nem értették meg a kortársak ezeknek az eredményeknek a jelentôségét. Egyetlen ellenséges hangú és teljességgel jogosulatlanul bíráló cikk jelent csak meg a munkákkal kapcsolatban, különben az észrevétlenségbe fulladtak. Pedig a rákövetkezô évek optikai felfedezései mind Young elképzelését támogatták. Kis részben oka lehetett ennek persze az is, hogy ô a fényt longitudinális hullámnak gondolta, tehát az éterben periódusosan terjedô sûrûsödések és ritkulások sorozatának. Csak késôbb ismerték fel, hogy a fény transzverzális hullámok alakjában terjed, vagyis úgy valahogy, ahogy a víz felszínén fut végig a hullám. De ez nem változtat azon, hogy a modern fényelmélet legfontosabb gondolata tôle származik, és azon sem, hogy az Encyclopaedia Britannica a fizikai fénytannak Young mûködésével meginduló fejlôdését ma is Fresnel-korszakának nevezi.

Voltaképpen tanult mesterségét, az orvostudományt sem ûzte több szerencsével. Orvostársai elismerték a tudását, címekkel és állásokkal tisztelték meg, betegei azonban elmaradoztak. Talán igaza volt egy orvoskollégájának, aki azt állította róla, hogy orvosi hivatásának "soha nem szentelte azt a türelmes és állhatatos figyelmet, amely nélkül senki sem lehet nagy orvos, vagy nagy államférfi". Tevékenysége körét ismerve ez a gyanú fölöttébb indokoltnak látszik.

Az anatómusokhoz és fizikusokhoz hasonlóan az egyiptológusok sem kényeztették el Youngot. A hieroglifák megfejtésérôl szóló leírások hosszan írnak a híres rosette-i kôrôl, amelynek háromféle írással, hieratikus és démotikus hieroglifákkal és görög betükkel megszerkesztett szövegei vezettek el az egyiptomi írás megfejtéséhez. Ritkán említik azonban, hogy e feliratok vizsgálatát Young kezdte meg, és tôle származik az egyik alapvetô gondolat. Feltételezte ugyanis, hogy az egyiptomi szövegben szereplô nem-egyiptomi eredetû neveket úgy írták le, hogy bennük a hieroglifák nem fogalmakat, hanem hangokat jelölnek. Ptolemaiosz és Berenike nevének elemzése hat hieroglifa helyes olvasatát adta meg, három részben helyes és négy téves megfejtés mellett. A francia Champollion négy évvel késôbb indult tovább ezen az úton, sikeresen meg is fejtette az egyiptomi írásjelentéseket - Youngról és munkájáról azonban nem tett említést sohasem.

Youngról életrajzírói azt állítják, hogy sokoldalúsága a tudománynak többet használt, mint a tudósnak. Ragyogó gondolatait mások aknázták ki szorgalmas alapossággal, munkáját jobban becsülték volna, ha egyik vagy másik (bármelyik) eszméjének szentelte volna az életét. Meglehet. De éppúgy lehetséges az is, hogy nem a mûvek befejezetlensége ártott az alkotónak, inkább az alkotó sokoldalúsága a mûvek hírének. A tizennyolcadik századdal végleg elmúlt az univerzális emberek kora, a dilettánsoké, akik - e szó igazi jelentése szerint - élvezték ezerágú tevékenységüket. A tizenkilencedik század már a részlettudományokat ûzô szakembereké, akiknek a csillaga nem az élvezet, hanem a szorgalom. Young eredményei a fiatal tizenkilencedik század tudományát gazdagították. Személyének zseniális tüneménye azonban a letûnt századé volt.

Vissza