Witten/Herdecke egyetem a Ruhr völgyében

Schiller Róbert

Az egyetem eléggé vadonatúj épülete egy szántóföld közepén áll. Ha gyalog megy az ember, a legegyszerûbb, ha végigbaktat egy földúton. Campus mezô, a szó visszanyerte latin szótári jelentését. Az épület maga kívül-belül kissé kalandos külsejû, merészen hajladozó alaprajzzal és galériákkal, közepén áttekinthetelen átrium, belôle furcsa, félhold alakú aula nyílik: minden egyszerre nagyon modern, nagyon emelkedett és nagyon praktikus aztán kiderül, hogy ez a három együtt nem mindig megy.

A fôbejárathoz vezetô, szépen kanyarodó, kövezett emelkedôn kétoldalt rosszul összetákolt, széttöredezô, öregnél öregebb parasztszekerek. Rajtuk szobortorzók: Húsvét szigeti bálvány, szász kereszt, klasszikus görög fej, felismerhetelen alakú, alig megmunkált mészkôdarab. Mintha egy kôbánya, egy falu, meg egy mûterem menekülne együtt. Most vagy mindig. Az installáció új, még senki se látta. Eléggé olcsón viccelôdünk. "Tegnap a köztársasági elnök volt itt, azért tették ezeket ide. Tönkrement a kocsija, és szekéren hozták? Adja a szavát, hogy ez mûvészet!" Mindenki a vállát vonogatja. Másnap az újságban olvasom, hogy egy horvát szobrász munkáját láttuk. Eredetileg otthon állította ki. Kicsit szégyenli az ember magát a suta viccek miatt. Hiszen valóban együtt menekült egy falu meg egy mûterem. Csak éppen ide? Mit mond ez a mû a cukorfehér egyetem biztonságos kapujában? Úgy látszik, valóban nem sokat. A mûvész tudniillik szeretné eladni, de eddig nemigen akadt vevôre. Tragikus sorsú balkáni szekerek iránt a német nagypolgárság csak kevéssé érdeklôdik.

A köztársasági elnök valóban egy nappal korábban járt itt. Herr Schilly, az egyetem egyik alapító atyja, jelentékeny (a mai lapok szerint már nem is olyan jelentékeny) szociáldemokrata politikus, hatvanadik születésnapját ünnepelte; ôt jött fölköszönteni az államfô. Gratuláció után sajtóértekezlet. "Mondott valami fontosat?" "Ugyan! Hihetetlen gyakorlata van abban, hogy fél órán át ne mondjon semmit." Pedig éppen lehetett volna mit mondania. Országszerte egyetemista sztrájkok, tüntetések. (Itt ugyan ennek semmi nyoma.) De hol van már 68 legendás szelleme! Nagy a tandíj, kicsi az ösztöndíj, zsúfoltak a tantermek, rossz a vizsgarend ennyire futja az ifjúság forradalmi lelkesedésébôl. A panaszok, állítólag, megalapozottak. Az utolsó egy-két évtizedben hatalmasan megnôtt az országban a hallgatói létszám, és ezzel se az épületek befogadóképessége, se az oktatói létszám, se a pénzügyi támogatás nem tartott lépést. Ha jól értem, megint egyszer az a baj, hogy teljesült valakinek a kívánsága. Hiszen régi igénye volt az minden nemzet ifjúságának, hogy szûkkeblû iskolamesterkedés senki továbbtanulását ne akadályozhassa.

Schilly, az államfô ... ez nem minden egyetemnek jár ki. Azt gondolja az ember, hogy ekkora rang pénzzel is jár. Rosszul gondolja. Az egyetem, amely büszke arra, hogy ô az egyetlen igazi, államtól, tartománytól, várostól független magánegyetem, meglehetôsen nehéz anyagi helyzetben van. Még ha ezt a helyzetet nehéz is a Petôfi híd budai hídfôje felôl nehéznek látni. Úgy 1980 táján néhány orvos úgy találta, hogy az ország orvosképzése, egyes humán tudományok egyetemi oktatása kedvezôtlen, ezért kezdetnek megalapították a Witten/Herdeckei Egyetem orvosi fakultását. Németországban az orvosok szerencsésebb (és hír szerint kisebb) része nagyon szépen keres. A herdeckei orvosok fölös pénzükön egyetemet, klinikát alapítottak. Természetesen szponzorokat is kerestek, találtak is, de az adományok szemmel láthatóan nem voltak elegendôek arra, hogy egy alapítvány tôkéjét kitegyék, akkora alapítványét, amelynek a kamataiból az egyetem biztosan megélhetne. Így napról-napra éldegélnek. Az adományozók nevét minden lépcsôházban és folyosón megörökítik, ha kissé felületesen, átabotában is; ne tessék márványtáblára és arany vésetre gondolni a szûkösen adott pénzeknek, úgy látszik, plexire ragasztott letraset is megteszi, de az legalább szépen meg van világítva. Egyik-másik tanszék még az alapítók-adományozók nevét is viseli. Ezek a hölgyek és urak már halhatatlanok Wittenben.

Az egyetemet egy szellemi mozgalom elkötelezettjei hozták létre. Néhány éve már magyarul is megjelennek egy szellemtudományi áramlat, az antropozófia alapítójának, Rudolf Steinernek a mûvei. Steiner a századfordulón élt (1925-ben halt meg), alaposan képzett, a természettudományokban is járatos gondolkodónak mondják, akinek ezoterikus világképében a nevelés és oktatás nagyon lényeges szerepet játszik. Ha nem is az ô gondolatai alapján, de mindenestre az ô szellemében fogant az egyetem.

Meg lehetne-e valami közelebbit tudni az antropozófiáról, van-e errôl elôadás mostanában? kérdezem a vendéglátó kollégát. Nehéz, mondja itt nem antropozófiát oktatnak, ennek az ember csak nagyon véletlenül jut a közelébe.

Megnyugtatónak hangzott, nem mintha bármi kifogásom is támadhatna Steiner általam alig ismert eszméi ellen, csak emlékszem azokra a délelôtti órákra, amikor Göröncsérné a Gólyavárban elmagyarázta, hogy a leninizmus alapján állva hogyan kell megcáfolni az idealista vöröseltolódást. Aztán a dolog kissé zavaróbban folytatódik. Tudja, mondja tovább a baj csak az, hogy Steiner korán, a kvantummechanika kidolgozásnak a kezdetei táján halt meg. Ez a nagyszerû szellem nyilván azt is beépítette volna a maga teóriájába. Most azonban nehéz vitatkozni azokkal a filozófus kollégákkal, akik Steiner ... No jól van; baj talán nincsen, a vitáknak bizonyára nincsen egzisztenciális folytatása. De azért: lásd föntebb. Annyi mindenesetre világos, hogy ezek között a falak között Rudolf Steinert tisztelni illik.

Meg egy házzal arrébb is. Már az elsô este magyar szót hallok a vendéglôben. Aztán néhány nappal késôbb három, nagyon fiatal magyar diákkal találkozom az autóbuszon. A városban egy Waldorf tanárképzô intézet is mûködik, ide magyar fiatalok is járnak, hiszen nálunk is van már Waldorf iskola. Ezekben is Steiner szelleme uralkodik. A tanárképzôben tandíj nincs, ösztöndíj van. Mint hallom, fiatal honfitársaink hazatérésük után könnyen el tudnak szegôdni Magyarországon mûködô német cégekhez fordítónak, tolmácsnak, üzletkötônek, ki minek. Ez jó a cégnek is, a fiatalembernek is. Egyedül szegény néhai Steiner az, aki nem találja meg a számítását.

Hangverseny az egyetem aulájában. Mint hallom, ez elég rendszeres esemény, a terem szépen meg is telik. Egy középkorú zeneszerzô tart bevezetô elôadást, tárgya egy Schubert-kvartett és a saját, most bemutatásra kerülô kamaramûve közti összehasonlító elemzés. A szerénykedô kedély is nehezen feledteti a vállalkozás kérdéses becsét. Egy mondata (pontosabban, félmondata) azonban megvilágító erejû: "A Schubert-mû soha nem unalmas ..." A mondat második felét a kompozíciója mondta el. Tôle egy orvos vette át a szót. Zene és gyógyítás kölcsönös viszonyáról beszélt. Kiderült, hogy a homeopátia egy jelentôs személyisége áll elôttünk. Jóakaratú hitetlenkedéssel akár vonogathatnám is a vállamat. De a szavak, fordulatok árulkodnak: nem pusztán a modern kemoterápia, a saját gondolatrendszere felôl tekintve is bôszítô, amit érvelésnek gondol. Természet, természetes gyógymód dicsérete, a kemikáliák elutasítása egyfelôl; természetfelettei hatások másfelôl; végezetül Paracelsus gondolatai, kifejezései mint massa tablettae. Már most az ember a természetfeletti természetet is némi csudálattal szemléli. De hogy az orvosi kémia atyjának, az elsô szintetizáló gyógyszervegyésznek, a persze, hogy misztikus szellemû, de gyógyszereit nem a kertekben keresgetô, hanem görebjeiben hevítô Paracelsusnak a szavai hogyan kerülhetnek elô ebben az összefüggésben, azt csak olyan ember merheti megmondani, akinek az összefüggések nem szoktak sok gondot okozni.

És még sincsen miért gúnyolódni ennek az egyetemnek a szellemén. Mert egyetem ez, a szó igazi, az univerzalitást, egyetemességet idézô értelmében, és mert ezt a szellemet igyekeznek épen tartani. A fakultások között foglal helyet a Studium Fundamentale, az alapvetô tanulmányok szakja. Ilyen diploma természetesen nincsen, ahogyan ilyen szakma sem létezik. De létezik egy állandóan megújuló elôadássorozat, amely elôadóit igyekszik nagyon széles körbôl meghívni, amelyen minden hallgató részvétele kivánatos, akármi is a szakja, és ahol az elôadók az egyetemi hallgatóság befogadóképességéhez mért színvonalon beszélnek saját szûkebb szakterületükrôl. Ha úgy tetszik: nívós ismeretterjesztés. Mert az egyetem nem pusztán szakembereket, hanem tájékozott és igényes elméket kiván nevelni. "Mi az interdiszciplinaritást nem emlegetjük, hanem gyakoroljuk."

Ennek a törekvésnek az eredménye a doktori fokozat odaítélésének feltétele is. A dolog úgy kezdôdik, mint máshol: három-négy évnyi munka, disszertáció, meghívott opponensek, nyilvános vita, zárt ülés, eredményhirdetés. Aztán eleget kell tenni még egy követelménynek. Az egyetem teljes nyilvánossága, tehát valamennyi fakultás hallgatói és oktatói elôtt kell egy elôadást tartani nem a disszertáció tárgyából, hanem valamilyen általános, a maguk szakmáját természetesen érintô, de vélhetôleg másokat is érdeklô kérdésrôl. Úgy persze, hogy azt mindenki, aki csak betéved a terembe, megértse. Általános mûveltség, szakmán túli érdeklôdés, átlépés a szaknyelvek kerítésén? Bizony! Az orvos orvostörténeti kérdésekrôl, az egyik fizikus a társadalomban végbemenô szinergetikus jelenségekrôl, a másik tudományos kutatás és erôszak viszonyáról, a biológus Paracelsusról beszélt ez utóbbi azzal váltotta ki az elnöklô professzor úr csodálatát, hogy elolvasott néhány eredeti, középfelnémet szöveget is. Mûveltség és intelligencia egyénenként persze erôsen változik, a megértés és megértetés vágya közös.

Hogy aztán gyorsan ki is ábránduljunk: a teremben a hivatalból ott üldögélô két-három professzoron kívül a közvetlen kollégák, a férj vagy feleség (esetenként csecsemôvel), a legjobb barátnô, és egy külföldi vendég, aki nem tudja mivel agyonütni a szombat délutánját. Hiába szervezet és jó szándék, nem megy ez a dolog sehol se?

Feladni azonban mégsem szabad. Csak talán szûkebbre kell vonni a hálót. A német egyetemek bevezették a Graduiertenkolleg, a doktorandus kollégium rendszerét. Valamely témakör tanítására és kutatására összeáll néhány egyetemi tanár, rendszerint az ország vagy a tartomány több egyetemérôl. Kutatási témákat, elôadássorozatokat hirdetnek, külsô elôadókat hívnak meg a jobb, igényesebb képzésre váró doktorandusok számára. Felvételi vizsga után lehet ezeknek bekerülniük, a közvélekedés szerint ôk képviselik az elitet; körülbelül a doktorandusok tíz százaléka vesz részt ebben a képzési formában. Megfogható elônyük nem származik belôle, ösztöndíj dolgában talán még rosszabbul is járnak, mégis van mindig fölös jelentkezô. Megnyugtató jelnek látszik.

És végül hogy el ne felejtsem! Van ezen az egyetemen egy tisztességgel felszerelt felületfizikai laboratórium, ahol fotoelektron-spektroszkópiát és hasonlókat lehet ûzni, szilárd vékonyrétegek és folyadékelegyek felületközeli tartományainak az összetételét, struktúráját lehet meghatározni. El lehet vitatkozni azon, hogy az azonos mélységbôl kilépô elektronok szögeloszlása cosq vagy cos2q szerint változik-e. (Szerintem a kettô súlyozott harmonikus középértékét kell venni, ez azonban már nem tartozik ide.)


Vissza a Teázóba http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/