Természet Világa, 127. évf. 8. füzet, 1996


SCHILLER RÓBERT

Tengerész a laboratóriumban

"A vegytannál ugyanis nincs érdekesebb." Ezt nem én mondom, akinek pedig ez lenne a dolgom, hanem Jakob Störr, nyugalomba vonult hollandus hajóskapitány, Füst Milán regényének, A feleségem történetének hôse és elbeszélôje. Már most jó lenne megtudni, hogy akár a kapitány, akár a szerzô hogyan jutott erre a megállapításra, amely se a kereskedelmi hajózásból, se a század elsô felének magyar irodalmából nem származtatható le valami nagyon közvetlen módon.

Azt nem merném én itt most, nemhogy eldönteni, de még meggondolni sem, hogy mennyire hasonlít egymáshoz szerzô és hôse. Störr kapitány 210 fontot nyom, nagyevô, nagyivó, aki puszta kézzel roppantja össze ellenfele csigolyáját, egyetlen rúgással töri ketté a sípcsontját, tekintélyszerzés céljából pedig másfél mázsás vasállványokat görget a laborban. Füst ezzel szemben, mikor egyszer egy barátja ráköszönt, mondván: "Látom, Milán, jól vagy!" felüvöltött: "Úristen! Tizenhatféle betegség gyötör egyszerre, és ô azt meri mondani, jól vagyok!" Ez persze ugyanaz a Füst Milán volt, aki baráti birkózásban is igyekezett kitûnni (fôleg hölgyek jelenlétében); és megint ugyanaz, aki Karinthy iránt érzett elismerését azzal fejezte ki, hogy az bizony lehagyta ôt a kamaszkorra való emlékezés dolgában: nálánál jobban tudta visszaidézni, hogy milyen szellemi és testi hôstettekre képes annak a diáknak a fantáziája, aki a tornaórán épp reménytelen helyzetben "lóg a szeren".

Störr kapitány nagyon is balul sikerült házassága történetét írja le, látszólag mellékes és bôbeszédû kitérôkkel hajózásról, dél-amerikai ültetvényekrôl, londoni társasági életrôl és párizsi egyetemekrôl. Miközben persze egyetlen hatalmas, maga-magától alig fölismert érzésrôl: a saját felesége iránti reménytelen szerelmérôl beszél. Mert csak ô beszél, a kapitány. Feleségének, Lizzy asszonynak a hangját alig hallani a regényben. Ôt csak leírják: ruháit néha divattervezôi részletességgel, aranykeretû lornyonját úgy, hogy az olvasó akár csak arról is felismerné, kedvesen tipegô lépteit, nagyon kacér, nagyon csiklandós nevetését, hatalmasra táguló tekintetét.

Mit is még? Ide lehetne másolni szinte az egész regényt, és két okból is. Egyfelôl, mert az másról se szól, mint arról az erôfeszítésrôl, hogy a kapitány szabatosan leírja, természettudósi becsvággyal úgyszólván kvantitatíve is jellemezze vizsgálódásai egyetlen lényeges tárgyát, a feleségét. Másfelôl mert ez a tárgy kimeríthetetlennek látszik kimeríthetetlenül változatosnak. Ahogyan egy irodalomtudós írja [1]: "Lizzy természetének lényege a szüntelen transzfiguráció." Ezt az állandó átalakulást szenvedi meg és figyeli meg a kapitány.

És nem akárhogyan. A regényben a megfigyelô szubjektum és a megfigyelt objektum a klasszikus fizika megkívánta viszonyban áll egymással. A szónak abban a szigorú értelmében, hogy csak a tárgy hat a megfigyelôre, a megfigyelô azonban nem hat a tárgyra. Arról ugyanis alig van tudomásunk, hogy Lizzyre befolyással van-e és milyennel a kapitány.

A megfigyelés persze nem jelent elôrelátást, még a természettudományokban sem. Véletlen is van a világon. Van-e? A regény vége felé rövid történetet olvasunk egy darázsról, amely egy ventilátor forgó lapátjai között leli halálát. A darázs azonban "nem átkozta se magát, sem a sorsát... mert úgy látszik, nem osztotta fel magában e világot szükségszerû és véletlen eseményekre... Mert ami megtörtént vele, az a törvénye." Störr kapitány azonban nem olyan bölcs, mint a darázs. Neki csak annyi esze van, mint amennyi a klasszikus természettudományok mûveléséhez szükséges. Ô bizony nagyon is éles különbséget próbál tenni véletlen és szükségszerû között, és megszállottan keresi a törvényt a sok esetlegességben.

A sok gyanakvás, hazugság és csalás vége persze válás a kapitány magára marad. Magányában, és mivel pénznek bôvében van, tudományokra akarja adni a fejét. "Egy régiségkereskedô csillagvizsgáló felszerelést ajánlott, hogy nézzem majd vele a csillagokat... a csillagvizsgálóról azért eszembe jutott valami. Én mindig szerettem a vegytant." Ezt mondja Störr kapitány, és aztán meglehetôs részletesen ír laboratóriumi tapasztalatairól, sôt, még egy felfedezésérôl is. Már most nehéz elgondolni, hogy valakinek, tájékozott tengerésznek vagy tájékozott írónak, egy csillagászati távcsôrôl a kémia jusson az eszébe. Hacsak nem az ellentét erejénél fogva.

"Én szerettem a kémiát, még Ostwaldot is olvastam" mondta egyszer Füst Milán. "Csak akkor hagytam abba, amikor az atomokról meg a molekulákról kezdtek el beszélni." Az Ostwald-mû talán a nagyszerû ismeretterjesztô dialógus, a Die Schule der Chemie [2] lehetett. Az írót a kémia szabatos, fizikai alapjai láthatóan nem nagyon fogták meg, még Ostwald interpretációjában sem. Annál inkább a kémiai jelenségek szó szerint értendô tarka változatossága. Ebben az értelemben Störr kapitány nagyon lelkes vegyész: "Mert hogy milyen kitörô öröm a tudományban rájönni valamire, el se hiszi, aki nem próbálta. Vagy akár csak az átalakulásokra figyelni. Van egy kék színû gázom mondjuk , avval mesterkedem egy ideig, s nemsokára kalapálni lehet, annyira kemény, egyszóval szilárd lett a légnemûbôl, nem öröm az ilyesmi?"

Dehogy nem az, Kapitány! De mégis csillagvizsgáló helyett? Csakis! A csillagászat az elôre látható törvény, a megváltozhatatlan, amit ha egyszer megismertek, örökké igaz és érvényes marad. A kémia pedig de hiszen most olvastuk, ez az állandó változás tudománya: a mindig megfigyelhetô, alig megjósolható eseményeké. Ha úgy tetszik: az író szemében a szüntelen transzfiguráció a kémia természetének lényege. Akárcsak az örökké kiismerhetetlen, hûtlenül is szerelmes feleségé.

Amely gondolatmenettel nem szeretném azt állítani, hogy Füst Milán a klasszikus kémiai megfigyelés és kísérletezés allegóriáját írta volna meg ebben a nagy regényben. Azt azonban szívesen elhinném, hogy a még oly felületesen tanult vegytan jelenségeit, vagy egy valamikor látott laboratórium távoli emlékét nem a henye írói önkény hívta be a szövegbe.

A megfigyelô szemén és eszén vidáman túljáró, szeszélyes valóság Füst Milán tollán ennek a hívó szava, cégére, summája a kémia.


HIVATKOZÁSOK

[1] Bálint Péter: Átok és áldás, Alföld, 1985, 6. szám. 54. lap
[2] Wilhelm Ostwald: Die Schule der Chemie, Vieweg, Braunschweig, 1910


Vissza a Teázóba http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/