A kísérletet elôször Újhelyi igazgató úr mutatta be nekünk. Híg vízüvegoldatba néhány kristályt: réz-szulfátot, mangán-szulfátot, króm-nitrátot dobott. Rövidesen furcsa, göcsörtös, ág-bogas alakzatok keletkeztek az oldatban. Színüket szemmel láthatóan a kristályok kationjaitól kapták, a rézszulfát-kristályokon kék, a króm-só tetején zöld volt a termék. Az alakjuk azonban! "Kék, zöld, barna  hajtások tobzódó vegetációja, melyek algákra, gombákra, megtelepedett polipokra, moszatokra emlékeztettek, másutt kagylókra, termésbuzogányokra, fácskákra vagy faágakra, itt-ott meg éppenséggel állati vagy emberi végtagokra." Ezt persze nem én mondom ilyen szépen; Thomas Mann szövegét idéztem öregkori nagy regényébôl, a Doktor Faustusból. A regény az ördöggel szövetséget kötô mûvészrôl, századunk egy elképzelt német muzsikusáról szól. Az ô apja mutatja be ezt a kísérletet kamasz fiának. És ábrándítja ki rögtön: nem növényeket lát, hanem szervetlen kristályokat, amelyek csak külsô megjelenésükben hasonlítanak az élô természethez. "Pedig halottak – mondta Jonathan [az apa], és szemét elfutotta a könny, miközben Adriant [a fiát] ... rázta az elfojtott nevetés."

Nagyon érdekes jelenségrôl van egyébként szó. A vízüveg, tehát a nátrium-szilikát, a nehézfém-kationokkal oldhatatlan szilikát-sókat alkot. Ez a csapadék féligáteresztô hártyaként vonja be a fémsók kristályait; a hártyán se az oldott nátrium-szilikát, se a fémsó nem tud áthatolni, csak a víz. A membrán kialakulása tehát megakadályozza a további csapadékképzôdést. Azonban a membránnak a kristály felôli oldalán nagyon tömény az oldat, a víz ezért az oldat belseje felôl a kristály felszíne felé áramlik. Ezt a jelenséget nevezzük ozmózisnak. A felszaporodó víz egyik-másik pontban aztán felszakítja a membránt; ezekben a pontokban szilikát és fém-kation újra reagálhat egymással, megint színes, oldhatatlan csapadék keletkezik, amíg csak újra ki nem alakul egy összefüggô hártya. Ez a folyamat ismétlôdik meg számtalanszor.

Két, szigorú törvényeknek engedelmeskedô folyamatról van tehát szó: az egyik a csapadék keletkezése, a másik az ozmózis. Kivételt, véletlent ezek a folyamatok nem ismernek. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy valahányszor megismételjük a kísérletet, mindig észlelni fogjuk a jelenséget. Ahogyan abban is biztosak lehetünk, hogy soha nem fogjuk kétszer egymás után pontosan ugyanazt az alakzatot észlelni. Az ugyanis, hogy ebben a rendszerben ozmózis és precipitáció éppen hol és mikor játszódik le, már a véletlen dolga. A hártya felszakadásának helyét és idôpontját nem látjuk elôre. Egy véletlen eseményektôl függô, stochasztikus jelenség: a szemipermeábilis hártya sérülése vezérli az egyebekben determinisztikus folyamatokat.

Ez az oka annak, hogy a kialakuló csapadék a formáknak ekkora gazdagságát mutatja. És ez az oka annak, hogy Thomas Mann alkalmasnak találta ezt a jelenséget arra, hogy regénye hôsét is, olvasóit is bevezesse a késô középkori Faustus-legenda világába. Az író maga látta ezt a jelenséget; naplója szerint sógora, az elméleti fizikus Peter Pringsheim ajándékozta meg a reagensekkel. Faustus doktor alkimista kortársai aligha láthatták. Amit azonban láttak és fôként, amit látni akartak, az a lényeget tekintve nagyon közel áll ehhez a szerény vegytani demonstrációhoz.

Az alkimista kutatásai során ugyanis eleve elrendelés és elôre nem látható véletlen játszott egymással és egymás ellen. Determinizmus uralkodott itt, hiszen a természeti és a természetfeletti világ öröktôl való és örökké érvényes törvényeit akarták felderíteni és hatalmukba keríteni. Ezeknek a megfellebbezhetetlen törvényeknek volt hordozója a szemükben a csillagok járása, a csillagok hatása a földi életre: az asztrológia. És a véletlen uralkodott, hiszen látva látták a jelenségek számukra reprodukálhatatlan és megjósolhatatlan sokféleségét. Ezt viszont a kémiai laboratórium meglepetései jelenítették meg a számukra. Asztrológia és laboratóriumi receptek együtt is jelennek meg az alkimista filozófiában és praxisban. Amelynek legmagasabb célja egyébként nem a hitvány fémek nemesítése, az aranycsinálás volt, hanem a teremtés legmélyebb titkainak kikutatása, halál és születés misztériumának felderítése. A homunculus, a "chymiai ember" létrehozása. Élôlény, ember a lombikban. Valóban nehéz eldönteni, hogy ennek a törekvésnek a sikertelenségén nevetni kell-e, vagy sírni inkább.

Persze a regény nem a késô középkorról szól, hanem a mi századunk elsô felérôl, és problémája nem az aranycsinálás, hanem a modern mûvészet. Ennek pedig a modern természettudomány kellene, hogy a párja legyen. Thomas Mann megengedi magának azt a tréfát – és ezt föl is fedi a regénye születésérôl szóló naplójában –, hogy a középkori Faust-legenda egy elemét, az ördöggel cimboráló tudós tengeralatti és felhôk fölötti utazását belekomponálja a regénybe. A zeneszerzô tudniillik ilyen "ismeretterjesztô" formában számol be barátjának a maga természettudományos tanulmányairól: részben a mélytengerek élôvilágáról, részben a modern kozmogónia elemeirôl.

Ha jól értem az írói célt, itt a humánumtól, az emberszabásútól elforduló tudománnyal kellene találkoznunk. Valami olyan természettudományos gondolkodásmóddal, amely a zeneszerzô kétségbeesett felkiáltására rímel: "Visszavonom a Kilencedik szimfóniát!" Ennek a célnak megfelelõen néhány, riasztónak szánt számadattal találkozunk – a mélytengerben uralkodó hidrosztatikus nyomással, a galaktika átmérôjével meg a világegyetem korával. Mely számok kétségtelenül nagyok a vérnyomásunkhoz, fejünk átmérôjéhez vagy unokánk korához képest. "Mit szóljunk ehhez a merénylethez, az emberi értelem ellen?" – kiált fel a regény jámbor elbeszélô-szereplôje, de valószínûleg hasonlóan riadozik és riadoztat az író maga is.

Ami engem illet, ezen a ponton meg kell vallanom hûtlenségemet Thomas Mannhoz. Nem mintha a modern természettudományban nem érezhetnénk a hétköznapi gondolkodást felülmúlót, tehát – ha így akarjuk kifejezni – az embertelent. Egyébként ez régen se volt nagyon másként; Newtonról is azt írja az emléktáblája, hogy felülmúlta szellemével az emberi nemet. Kétségtelenül meg lehet riadni attól, ha a tudományos megfigyelés vagy elemzés keményen rácáfol arra, amit (egyébként nem kevés megvetéssel) hétköznapi józan észnek szoktak nevezni. De talán nem puszta számadatokról, az egészek után írandó nagyon sok nulláról van szó. A természettudomány csak nagyon messzirôl nézve áll számokból. Itt – szomorúan mondom – cserben hagyta az írót közismert és joggal csodált intellektuális muzikalitása. A század tudományos földrengései nem lendítették ki az ô mûszereit.

Ami nem változtat azon, hogy soha, senki nem fogja már szebben leírni az ozmotikus ligeteket, mint ô.