Friedrich Wöhler
(1800–1882)
A kémia tudománya a XVIII. század végén kezdett szétválni a ma is megkülönböztetett két ágra: a szerves és szervetlen kémiára. A "szerves kémia" név Berzeliustól (1806) származik. Az akkori felfogás szerint azokat a vegyületeket tekintették "szerves"-nek, melyeknek előállítására csak az élő (állati vagy növényi) szervezetek "életereje" (vis vitalis) képes. Ennek a felfogásnak a megdöntése Wöhler nevéhez fűződik, aki 1824-ben először állította elő diciánból az addig kifejezetten növényi eredetűnek tartott oxálsavat, majd 1828-ban az ásványi eredetűként ismert ammónium-cianátból hőkezeléssel a vizeletben előforduló (tehát "szerves" eredetű) karbamidot.
Markó László: Szerves kémia I.
***
A kísérleti kémikus ritkán von le megállapításaiból filozófiai következtetéseket. Berzeliust, a XIX. század első felének csodás kísérletezőjét, laboratóriumi munkájának eredményei (pontosabban, eredménytelensége) mégis messzire ragadták. Mivel a szénvegyületek legnagyobb részét csak élő szervezetekből tudta kivonni, szintetizálni nem tudta őket, ezért arra gondolt, hogy ezeket csak élő szervezet hozhatja létre, a vis vitalis szükségeltetik ezeknek a szerves vegyületeknek a létrejöttéhez. Megtanultuk az iskolában, hogy aztán Wöhler egy szervetlen (tehát laboratóriumban preparálható) vegyület, az ammónium-cianát hevítésével karbamidot állított elő, azt pedig addig csak emberi vizeletből tudták kivonni – vagyis Berzelius fogalmai szerint szerves vegyület volt. Nem kell tehát életerő a szénvegyületek előállításához.
Ezzel a reakcióval született meg a szintetikus szerves kémia. Kétségtelen, hogy hagyomány és modernség harca volt ez a kísérlet, csak éppen nem az gondolkodott korszerűen, akivel az új korszak beköszöntött. Az alkimisták nem ismerték az anorganikus és organikus anyagok közti különbséget, se összetételben, se az anyagok tulajdonságaiban. Bátran kevertek, hevítettek, oldottak, extraháltak bármit, ami a kezük ügyébe került. És nagy céljuk nem is az arany előállítása, hanem élő emberi lény, a homunculus létrehozása volt. Olyan anyagokból, amelyek Berzelius osztályozása szerint jórészt szervetlenek, ásványi eredetűek voltak.
Wöhler természetesen nem volt alkimista. De se módszere, se eredménye nem ejtett volna csodálkozásba egyetlen alkimistát sem. Az ő korának modern kémikusai, szabatos módszereik, gondosan elvégzett kísérleteik és kritikus összegzéseik birtokában, ők meg kellett, hogy döbbenjenek ezen a kémiai átalakuláson. A konzervatív Wöhler klasszikus kísérlete forradalmi eredményre vezetett.
Schiller Róbert: Konzervatív
és klasszikus?