Henry Taube
(19152005)

Kanadai származású amerikai vegyész; 1983-ban kémiai Nobel-díjat kapott az oldott szervetlen vegyületek tulajdonságainak és reakcióinak kiterjedt kutatásáért, elsõsorban a fémes elemek ionjaival zajló oxidációs-redukciós folyamatok tanulmányozásáért. Eredményeit felhasználják a katalizátorként, pigmentként és szupravezetõként alkalmazható fémvegyületek kiválasztásában és azokban a kutatásokban, amelyek során bizonyos enzimek fémion-komponenseinek mûködését vizsgálják.

Saskatoonban, a Saskatchewani Egyetemen és Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetemen végezte tanulmányait. Az ithacai (New York állam) Cornell Egyetemen, a Chicagói Egyetemen és 1961-tõl Kaliforniában, a Stanford Egyetemen tanított. 1942-tõl amerikai állampolgár.

Az 1940-es évek végén izotópos kísérletekkel mutatta ki, hogy vizes oldatban a fémionok több vízmolekulával kötéseket alkotnak, és a keletkezõ hidrátok vagy koordinációs vegyületek stabilitása és geometriája az ion fajtájától és oxidációs állapotától függõen széles határok között változik. Fontos része volt abban, hogy ezeknek az anyagoknak a tanulmányozására más módszereket is kidolgoztak. A vegyületek tulajdonságaira az elektronkonfigurációik alapján adott magyarázatot. (Hasonló jellegû koordinációs vegyületek képzõdnek ammónia, kloridion vagy sok más, ligandumnak nevezett kémiai komponens jelenlétében is.)

 Ha egy fémion egy másikat oxidál vagy redukál, a folyamatot egy vagy több elektron cseréje kíséri. Számos ilyen reakció annak ellenére játszódik le gyorsan vizes oldatban, hogy a vízmolekulák vagy más ligandumok stabil "héjai" nem engedhetik a két iont egymáshoz olyan közel, hogy az elektroncsere közvetlenül lejátszódjék. Taube vizsgálatai szerint a reakciók egy átmeneti állapotában kémiai kötésnek kell kialakulnia a két ion valamelyike és egy ligandum között, miközben a ligandum még a másik ionhoz is kötõdik. Amikor az eredeti ionnal alkotott kötés késõbb felhasad, ennek hatására lejátszódhat a reakcióhoz szükséges elektronátvitel.



Naptár