Edward Lawrie Tatum
(1909–1975)
Amerikai biokémikus; az örökölt mutációknak a bizonyos baktérium-, élesztő- és penészgombafajok tápanyag-igényére tett hatását kutatta, fontos szerepe volt a molekuláris genetika tudományágának megteremtésében. Ezen munkájáért 1958-ban – George Beadle-lel és Joshua Lederberggel megosztva – orvosi-élettani Nobel-díjat kapott.
A Stanford Egyetem tudományos munkatársaként (1937–41) Beadle-lel együtt igyekezett kísérletileg bizonyítani a következő tételeket: az összes élőlény összes biokémiai folyamatát végső soron a gének határozzák meg; e folyamatok mindegyike egyedi, szekvenciális kémiai reakciók sorozatára bontható (biokémiai útvonalak); minden egyes reakciót egy adott gén szabályoz valamilyen módon; egyetlen gén mutációja a sejtnek csupán egy adott kémiai reakció lebonyolítására való képességét változtatja meg.
A Neurospora crassa nevű vörös kenyérpenésszel végzett kísérletek során Tatum és munkatársai bebizonyították, hogy ha egy genetikai mutáció kimutathatóan befolyásol egy bizonyos kémiai reakciót, akkor a kérdéses reakciót katalizáló enzim módosul vagy hiányozni fog. Ezzel tehát igazolták, hogy minden egyes gén egy bizonyos enzim szerkezetét határozza meg valamilyen módon (ez az ún. "egy gén – egy enzim" hipotézis).
A Yale Egyetem professzoraként (1945–48) sikerült baktériumokra is alkalmaznia a Neurospora génmutációinak kiváltására és biokémiai folyamatainak tanulmányozására használt módszereit. Lederberggel közösen felfedezték, hogy az Escherichia coli-baktérium K12 jelű törzsénél genetikai rekombináció megy végbe, vagyis egyfajta ivaros szaporodás. Nagyrészt az ő munkájuknak köszönhető, hogy a biokémikusok a sejtekben zajló folyamatok genetikai szabályozásáról azóta is főként a baktériumok tanulmányozása révén szerzik az ismereteket.
Tatum 1948-ban visszatért a Stanford Egyetemre, majd 1957-ben a New
York-i Rockefeller Orvostudományi Kutatóintézet (a mai Rockefeller Egyetem)
munkatársa lett.
Naptár