Robert Bruce Merrifield
a szilárdfázisú kémiai szintézis kidolgozásáért kapott kémiai Nobel-díjat 1984-ben.

A peptidek két vagy több aminosav összekapcsolódásával képződő vegyületek, lánchosszúságuk sokkal rövidebb a fehérjékénél. Attól függően, hogy felépítésükben hány aminosav vesz részt, beszélhetünk dipeptidekről (2 aminosav), tripeptidekről (3 aminosav), tetrapeptidekről (4 aminosav) és így tovább. Így például az "APTKL" és a "PATKL" egyaránt pentapeptid, eltérés csak az első és második aminosav sorrendjében van. A peptidek lehetséges száma kiszámítható. A számításhoz a fehérjéket felépítő aminosavak száma szolgál (a természetben előforduló aminosavak száma 20), így a lehetséges dipeptidek száma 400, a tripeptideké 8000, a tetrapeptideké 160 000, a pentapeptideké 5 200 000 (és ahogy nő az aminosavszám, úgy húszszorozódik a lehetséges szám).

Merrifield 1963-ban dolgozta peptidszintézését. Eljárásának leegyszerűsített lényege, hogy az első aminosavat hozzákapcsolják egy finomszemcsés szilárd hordozóhoz, majd újabb aminosavat kapcsolnak az előzőhöz, és az aminosavak egyenkénti kapcsolását a kívánt lánchossz eléréséig folytatják. Ezután a kész peptidet lehasítják a hordozóról:

 

A módszerrel naponta egy-egy kapcsolási lépést lehetett elvégezni. Tehát egy tetrapeptid előállításához négy napra volt szükség, és a lehetséges 160000 tetrapeptid előállításához 160000-szer 4 napra lett volna szükség, ami kb. 1750 évnek felel meg!

A szilárdfázisú peptidszintézis kidolgozása utáni két évtizedben már sok más szintézisnél is sikeresen alkalmazták a főleg polisztirol-divinil-benzol gyantákon alapuló technikákat. Sokáig elsősorban a polipeptid- és oligonukleotid-kémiában használták a szilárdfázisúeljárást. Így nem meglepő, hogy a kombinatorikus és a párhuzamos szintézis első megvalósítása a polipeptid-kémiában tevékenykedő Houghten és Geysen nevéhez fűződik. Ez a terület már akkor is nagy lehetőségeket rejtett magában, de valójában a biológia, a molekuláris biológia és a genetika területén végbemenő hatalmas fejlődés nyomán vált szükségessé nagyszámú, kismolekulájú szerves vegyületek szintézisét lehetővé tevő hatékony módszerek kidolgozása. A vegyészek érdeklődése a már ismert szilárdfázisú peptid- és oligonukleotid szintézis felé fordult. A '90-es évek elején sok kutatócsoport próbálkozott az oldatfázisú szintézisek szilárd fázisra való átvitelével, különféle linker- és védőcsoport- lehasítási módszereket fejlesztve ki, hogy kiszélesítsék a szilárdfázisú kémiára alkalmas vegyületek skáláját.

Forrás: Fehérvári Anikó: Kombinatorikus kémiai találmányok szabadalmazhatósága