Schiller Róbert

Egy kultúra között


A kötetben összegyűjtött rövidebb-hosszabb írások a szerző szakterületét, a fizikai kémia tudományát, csak érintik, vagy nem is érintik. Néhány cikk elárulja ugyan az ismeretterjesztés nehezen elfojtható szándékát, a legtöbbje azonban arról szól, ami általánosabb kérdésekkel: a humán tudományok, a művészet vagy a társadalom egyik-másik jelenségével kapcsolatban jutott a szerző eszébe. Aki, ha ilyesmiről írt is, nem óhajtotta elfelejteni azt, hogy vegyész. Az írások tehát a gondolkodás egymástól távolfekvőnek látszó területeiről, esetleg ezek kapcsolatairól szólnak. Nem próbálják meg azonban áthidalni a sokat emlegetett szakadékot a két kultúra között.
A szerző véleménye szerint ugyanis csak egy kultúra van.

http://www.typotex.hu/book/hk_003.htm
(Számos írás megtalálható a különböző internetes gyűjteményekben.)
 
 

Bencze Gyula recenziója a Természet Világa 2005. áprilisi számában:

HÁNY A KULTÚRA?

Több mint négy évtizede annak, hogy C.P. Snow 1959-ben „A két kultúra” c. előadásában megjegyezte: „Jónéhány alkalommal vettem részt olyan összejöveteleken, ahol a hagyományos kultúra fogalmai szerint magas képzettségű emberek nagy élvezettel ecsetelték a tudósok hihetetlen műveletlenségét. Egyszer-kétszer engem is provokáltak, és ekkor megkérdeztem a társaságot, hányan tudják közülük megmagyarázni a termodinamika második főtételét? A válasz hűvösen elutasító, egyúttal negatív volt. Pedig csak olyat kérdeztem, ami a tudomány mércéjével mérve azzal volt egyenértékű, mintha azt tudakoltam volna: „olvasta már Shakespeare valamelyik művét?" Ma már meg vagyok győződve arról, hogy ha egyszerűbbet kérdeztem volna – mint például mi a tömeg, vagy a gyorsulás, amely a tudományban annak felel meg: „Tud olvasni?" – a nagy műveltségű emberek közül talán csak minden tizedik érezte volna, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. A modern fizika nagy építménye tehát egyre magasabb lesz, míg a nyugati világ legokosabb embereinek többsége csak annyit ért belőle, mint kőbaltás ősei értettek volna."

Snow e könyv formájában is megjelent előadása azóta is nagy viták középpontjában áll, amelyben a “két kultúra” szekértáborának képviselői időnként fellángoló lelkesedéssel vesznek részt. 1984-ben Gyarmati István akadémikus például a Természet Világának adott interjújában kijelentette, hogy bármikor két hét alatt megír egy ismeretlen íróról egy irodalmi tanulmányt, de egy irodalmár ha megfeszül, akkor sem képes írni valamit egy fizikai jelenségről.

Nyíri Kristóf akadémikus ezzel szemben 2001-ben már a következőket írta: „A múlt század hatvanas évei óta általánosan elfogadott az úgymond «két kultúra» C.P. Snow által adott diagnózisa, mely szerint a műszaki-természettudományos műveltségű értelmiség egyfelől s a társadalomtudományi vagy kivált bölcsész műveltségűek másfelől immár képtelenek egymással szót érteni. Ez a diagnózis ma kezdi érvényét veszíteni. A számítógépes szöveg- és képszerkesztés megjelenésével, s méginkább az internethasználat széleskörűvé válásával, legújabban pedig a mobil telefónia rohamos terjedésével ama két kultúra tagjai nemcsak - újra - közös nyelvet tanulnak, hanem újra közös kérdéseken gondolkodnak, az új kommunikációs technológiák kérdésein.”

Itt említendő meg, hogy Simonyi Károly professzor mindig is szót emelt a természettudományos és humán kultúra szétválasztása ellen, és ennek jegyében alapította meg 2002-ben a Természet Világa diákpályázatán a Kultúra Egysége Különdíjat, amely a kiíró szándékai szerint a humán és a természettudományos kultúra összefonódását hivatott elősegíteni.

Ilyen előzmények után jelent meg Schiller Róbert válogatott írásainak gyüjteménye, amelynek a szerző az “Egy kultúra között” beszédes címet adta. Schiller Róbert a KFKI Atomenergia Kutató Intézet tudományos tanácsadója, neves kémikus, aki azonban nem ismeretlen az irodalom köreiben sem. A válogatás cikkei  jórészt a Természet Világa valamint az Élet és Irodalom hasábjain jelentek meg, de szerepel közöttük napilapban is publikált cikk. Ami közös ezekben az írásokban, az a szerző alapvetően természettudományos műveltsége (gondolkodásmódja), kiegészítve azonban a Trefort-utcai Mintagimnáziumban elsajátított intellektuális nyitottsággal és a humán tudományokban (irodalomban) való irigylésreméltó jártassággal.

Az írások témája rendkívül szerteágazó, vannak köztük vitairatok, tudósportrék valamint recenziók és sok más is, amelyeket szerzőjük hat csoportba rendezett. Részletes áttekintésre itt nincs mód, azonban szemezgetni nemcsak érdemes, hanem élvezetes is.

A “Mi a csoda!” című esszé a csoda és a tudomány viszonyával foglalkozik, amelyben a szerző hangsúlyozza, hogy a természettudomány nem vár csodára. Csoda az, hogy a természetben vannak törvények, amelyeket megismerhetünk, csoda az, hogy a rend megvalósul, vagy ahogyan szerző által idézett Kosztolányi még csodálatosabban megfogalmazta:

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
Hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent langyos pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Az „Oktalanság” a napjainkban pszichológus körökben ismét népszerű C. G. Jung gondolatait teszi kritika tárgyává, amelyek az okságot igyekeznek száműzni a gondolkodásból. Ahogy Schiller Róbert fogalmaz: ”A félig vagy annyira se értett tudományos eredmények azonban szárnyakat adtak a transzcendens gondolkodásra hajló pszichológusnak…”

 A „Miért haragszik Ortega a tudósokra?” című írásból megtudható: Ortega y Gasset „A tudósokra haragszik, nem a tudományra.  Nem is haragszik rájuk; megveti és lenézi őket. Megveti őket, mint a tömeget általában. Respektálja őket, mint a tömeget általában. Talán nem is ez a fontos: nem az érzelmei.  Hanem az a szociológiai felismerése, hogy «a mai tudós a tömegember prototípusa»”.

A cikk rendkívül érdekes és tanulságos eszmefuttatásának konklúziója: „Lehet talán szakbarbár mirólunk udvariasabban is beszélni. Heisenberg a középkori kőfaragóhoz hasonlít bennünket. A vallás nagy eszméit nem ő alakította ki. Nem is ért talán belőlük túl sokat. De egy szent szobrának ruharedőjét, egy angyalszárny tollát ha becsülettel megfaragta, ugyanazt az eszmét, ugyanannak az eszmének egy csillámnyi megvalósulását szolgálta, mit a vértanú vagy a rendszeralkotó teológus. Optimista túlzás ez? «Aki nem akar túlozni, annak hallgatnia kell; sőt: ki kell kapcsolnia az értelmét és keresnie kell a módját, hogyan hülyüljön el.» Ezt is Ortegától tanultam.”

 „Tudomány-e az , ami nem kell?” teszi fel a kérdést egy másik írás.  Valóban, miért is nem népszerű ma a tudomány? – tehetnénk fel így is megfogalmazva a kérdést. S.R diagnózisa szerint: „A tudományról való vélekedés , ha téves, ha nem, nem alakult ki ok nélkül. Mennyi nyegléskedés, az igazi tudomány nevében, annak eszközeivel, de annak felelőssége és gondolkodásmódja nélkül tett hány kijelentés, jóslás, bíztatás és fenyegetés hangozhatott el, mennyi ismeretterjesztésnek álcázott csalás íródott le addig, amíg érdeklődés és tudásvágy helyett a tudomány hitet vagy kiábrándulást kelt az emberekben… A tudomány annak nem kell, akinek nem magyaráztuk el, hogy mi a tudomány.”

 A gyűjtemény cikkei zavarba ejtően sok területen kalandoznak, versekkel, költészettel, szépirodalommal, sőt még zenés darabokkal is foglalkoznak.  A „Vegytani musical” című írásból megtudhatjuk, hogy még egy híres vegyész is lehet egy modern musical főhőse. Tony Harrison „Square rounds” című musicaljének főhőse Fritz Haber német kémikus, az ammónia szintetikus előállításának feltalálója, amely találmány széleskörű alkalmazásra lelt a hadiiparban. Haber nevéhez fűződik a történelem első gáztámadása is.

 Bár a kémikusok nem örülnek neki, a zenés darab biztosan vicces és érdekes lehet olyanoknak, akik soha nem gondolkodtak el a tudós felelősségén, és akiknek élvezetet jelent olyan dalszövegek hallgatása, mint a hazai olvasók számára bizonyára felvidító részlet Haber nótájából:

   „Első állásomat Budapesten találtam,
ahol barackpálinkát főztem, desztilláltam.
Majd, jobb munkát keresve, az utam messze elvisz
Egy kis galíciai helyre, neve Auschwitz.
Itt, amióta csak nagy Liebig erre járt,
Egy piszkos kis üzem foszfátokat csinált.”

A könyvet olvasva az ember azon kapja magát, hogy érdekelni kezdi Schiller Róbert véleménye, legyen szó szcientometriáról, a tudomány szépségéről, a vegyészekről vagy éppen József Attila költészetéről. A szórakoztató olvasmány végeredménye: azt is kezdjük elhinni, hogy valóban csak egy kultúra van, amelynek bugyrai között kalandozik a tudós szerző. Nincs többé tehát az igen kényelmes  „két kultúra” kifogás egyik oldal műveletlenségére sem! A kultúrák számának „csökkentése” azzal a természetes következménnyel jár, hogy jó néhányunknak, beleértve e sorok íróját is, bele kell nyugodnunk abba, hogy mi bizony legjobb esetben is csak „félig” vagyunk kultúráltak!



Könyvlista