Beszélgetés Simon Ferenccel
Dr. Simon Ferenc (66) okleveles vegyészmérnök, a Kaposvári Egyetem veszprémi Mûszaki Kémiai Kutató Intézete Informatikai Laboratóriumának vezetõje. Tevékeny életének jelentõs részét a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézetben (MÁFKI) töltötte el, ahol végigjárta a vegyészmérnöki munka iskoláját a laboratóriumtól a tervezõasztalon és a kísérleti üzemen át a számítógépes mérnöki informatika munkahelyekig. Munkáját késõbb a Magyar Tudományos Akadémia Mûszaki Kémiai Kutató Intézetében folytatta. Részese volt a SIMUL programrendszer úttörõ létrehozásának, majd a folyamatszimulációs számítógépi programokat a kõolaj- és földgázipari üzemek rekonstrukciójára és optimálására hasznosította. Az anyagok fizikai és kémiai tulajdonságainak kiszámításásra számos eljárást dolgozott ki. Tevékenységét az MTA Akadémiai Díjjal ismerte el.
***
Miután Veszprémben megszerezted vegyészmérnöki okleveledet, a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézetben kezdtél dolgozni. Milyen volt ez az intézet? Jól érezted ott magad?
A kémiai
technológiai és szénhidrogén-ipari kutatások
területén, de az egész mûszaki kutatást
tekintve is a Magyar Ásványolaj és Földgáz
Kisérleti Intézet akkor az ország legjobb kutatóbázisa
volt. Olyan személyiségek voltak ott, mint Freund
Mihály akadémikus, igazgató, aki ambíciózus
szervezõ volt és aki tudományunkat minden szinten,
belföldön és külföldön egyaránt
eredményesen képviselte. Benedek
Pál, tudományos igazgatóhelyettes, az egész
magyar vegyészmérnöki közösséget
máig befolyásoló intuitív személyiség,
Kováts Gábor, mûszaki igazgatóhelyettes, a precizitás
és a fegyelem letéteményese, László
Antal, a Fizikai Kémiai Osztály vezetõje, aki késõbb,
már a Vegyipari Egyetem professzoraként, Benedek Pállal
együtt megírta az általános vegyészmérnökség
egyik alapvetését jelentõ A vegyészmérnöki
tudomány alapjai címû monográfiát. Vagy
Nyúl Gyula, az Olajtechnológiai Osztály vezetõje,
a közismert, mindenki által kedvelt Tanár Úr,
aki szintén korszakalkotó könyvet írt a desztilláció
mûveletérõl.
Az akkori, életkorukat tekintve második vonalat képviselõ kutatók, pl. Almásy Gedeon, Markó László, Pallai Iván, Németh András és mások, késõbb ugyancsak a hazai vegyészmérnökség meghatározó egyéniségeivé váltak.
Elképzelhetõ, hogy ez a környezet rendkívüli mértékben ambicionálta a magamfajta kezdõ kutatót. Rang volt ehhez az intézethez tartozni és mi fiatalabbak igyekeztünk is ennek megfelelni.
Az Olajosztályon kezdtél dolgozni. Milyen eredményekre emlékszel vissza?
Ma már könnyû megállapítani, hogy a kezdet kezdetén szerencsém volt. Egyidejûleg dolgozhattam laboratóriumban és kísérleti üzemben az intézet péti kísérleti telepén. Akkoriban a péti kísérleti telep vezetõje Borzas Sándor fõmérnök volt, korábban a Shell csepeli finomító egyik vezetõje, óriási tapasztalatokkal rendelkezõ gyakorlati szakember, aki embernek is egészen kíváló volt.
Miután laboratóriumban és kísérleti üzemben egyszerre dolgozhattam, könnyû volt ötvözni a laborkisérleteket és a kísérleti üzemi munkát. Utóbbi részben üzemi számításokból és üzemek tervezésébõl állt, így kénytelen voltam megismerkedni a méretnövelés problématikájával és a hasonlóságelmélet bizonyos fejezeteivel.
Milyen üzemeket terveztetek? Milyen kísérleteket folytattatok ott Péten?
Erre rögtön ki fogok térni, de elõzetesen elmondhatom, hogy különbözõ kõolajpárlatok adszorpciós finomítása körül forgott a kutatómunkánk. A feladat benzinpárlatok finomítása, könnyû orsóolaj és könnyû gépolajpárlatok finomítása volt, különféle adszorbenseken, például szilikagélen azon célból, hogy ezekbõl részben szagtalan és aromásmentes, másrészt pedig színtelen terméket állítsunk elõ.
Benzint is adszorpciósan tisztítottatok?
Igen. Ilyen módon gyógybenzint lehetett elõállítani, aromásmentes gyógybenzint.
Elsõ eredményeim és publikációim is ezekhez a témakörökhöz kapcsolódtak: adszorpció oszlopmûveletben. Késõbb a kõolaj rotációs forgótárcsás extraktorban történõ finomításával kezdtem foglalkozni és adszorbensek fluidizációs regenerálásával, leégetéssel. Ezekben a témakörökben volt egy közös vonás, nevezetesen az, hogy a mûveleti számítások és a feladatok a kvantitatív megközelítés alapján álltak.
A munka tárgyi és személyi feltételei kiemelkedõen jók voltak. Az Intézet pénzügyi ellátottsága megfelelõ volt, központi finanszírozás alapján állt, és központi számonkérés történt az eredményeket tekintve is.
Eredmények... mi lett ezeknek az eredményeknek a sorsa?
Amilyen jók voltak a feltételek, olyan kiemelkedõen rossz volt az eredmények hasznosulása, véleményem szerint. Nem volt közvetlen kapcsolat az iparral. Egyik mederben folyt a kutatás és fejlesztés, a másikban a termelés, innovációs érdekeltség nélkül.
Térjünk vissza a számonkéréshez! Kik kérték számon az eredményeket? Milyen szempontok szerint?
Az eredmények számonkérõi fõhatóságnál dolgoztak ugyan, de nem voltak bürokraták. Kíváló szakemberek voltak, akik el tudták dönteni azt, hogy tudományos és mûszaki szempontból az intézetben végzett munka megüt-e egy bizonyos színvonalat vagy nem. Bizonyosan nem szerencsés dolog, ha tudományos-mûszaki kutatások területén nem a gyakorlat mérlegeli, minõsíti az eredményeket, hanem valamilyen szubjektív mérce, de az akkori elbírálási lehetõségek közül ez még az egyik legjobb volt.
Miközben az eredményeitek kétségtelenek, mégis elsikkadt el a gyakorlati hasznosítás. Végül is miért?
A dolog kulcsa talán az utolsó mondatomban rejlik, amelyik úgy szólt, hogy az üzemek különösebb innovatív érzékenység és innovatív igény nélkül végezték a munkájukat. Lehetett ugyan tudni, hogy ezt sokáig nem lehet folytatni, hiszen a tudomány és a technika újabb eredményeit be kell építeni az ipari termelésbe, de akkoriban, az akkori politikai és gazdasági körülmények között ez valahogy nem volt nyilvánvaló.
A hatvanas évek végén átváltottál a matematikai modellezésre és a számítástechnika vegyészmérnöki alkalmazására. Hogyan történt, mik voltak erre az indítékok, mi motivált téged erre a váltásra?
A mondottakból következik, hogy ez nem volt elõzmények nélküli. A korábbi kutatási területem, nyolc-tíz éves gyakorlat a mûveleti számításokban és a tervezésben egyenes úton vezetett ehhez. Benedek Pál professzor 1968-ban, mint a Nehézipari Minisztérium Mûszaki Fejlesztési Fõosztályának vezetõje és mint a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézet szakmai felügyeletének képviselõje, kezdeményezte az intézetben egy speciális kutatócsoport létrehozását az általam vezetett csoportra alapozva. Ezt megelõzõen, ugyancsak Benedek Pál iniciatívája alapján, létrejött Veszprémben egy úgynevezett Számítástechnikai Csoport, a MÁFKI, a NEVIKI és az egyetem közös szervezeteként. Ez a két csoport lett Veszprémben a matematikai modellezési kutatások magja. A két csoport, együtt a VEGYTERV Számítástechnikai Csoportjával, Almásy Gedeon vezetésével, és együtt a Magyar Tudományos Akadémia Automatizálási Kutatóintézete Folytonos Folyamatok Osztályával, Pallai Iván vezetésével, az úgynevezett SIMUL team keretében, létrehozta Magyarországon, de lehetséges, hogy egész Európában az elsõ olyan számítógépi rendszert, amely technológiai folyamatok szimulációjára volt alkalmazható. Talán nem véletlen, hogy az összes, elõbb említett személyiség korábban valamilyen módon kötõdött a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézethez, illetve annak kutatója volt.
Mondj többet errõl a számítógépes rendszerrõl.
Ez az intézmények közötti team olyan számítógépi programrendszert kívánt létrehozni, amelynek segítségével tetszõleges készülékekbõl álló, tetszõleges kapcsolási séma szerint felépített vegyipari üzemek matematikai modelljét lehet számítógépen összeállítani és az alapanyagok, valamint a készülékek adatainak megadása után azok mûködését utánozni, vagyis szimulálni. A team irányítására Benedek Pál vezetésével, aki ekkor már a Vegyipari Trösztnek volt mûszaki-fejlesztési fõosztályvezetõje, egy héttagú irányító bizottság állt össze. Nem érdektelen talán felsorolni ezen személyeket: Benedek Pál, Almásy Gedeon, Farkas Margit, Pallay Iván, Szepesváry Pál, Sztanó Tamás és Simon Ferenc. A bizottság koordinálta a munkát, meghatározta a feladatokat, és ellenõrizte a végrehajtást, miközben tagjai személy szerint is részt vettek a munkában.
A SIMUL team csúcsidõben körülbelül ötven fõbõl állt, és körülbelül három évig mûködött. A bizottság ezen idõ alatt minden hét szerdai napján, pontban 14 órakor ülésezett, és meghatározta a soron következõ feladatokat. A SIMUL rendszer megalkotása úttörõ tevékenység lévén, a kézi vezérlés elkerülhetetlen volt, hosszú távú tervet készíteni nem lehetett, a tegnapi eredmények alapján végeztük el a holnapi munkát.
A munka irodalmi háttere gyakorlatilag nulla volt, akkoriban a vegyészmérnöki szakirodalom folyamatszimulációval legfeljebb a kis gazdasági hírek rovatában foglalkozott, olyan terjedelemben, hogy például Amerikában a Philips Petroleum Companynál folyamatszimulációval x idõ alatt tíz millió dollárt lehet megtakarítani.
Mai szemmel nézve elképesztõen primitív, harmadik generációs, tranzisztoros, ferrit operatív memóriával, mégnesdob háttértárral, lyukszalagos be- és kimeneteli egységekkel rendelkezõ számítógépen dolgoztunk, amit akkor nagyszámítógépnek neveztek.
Ez a gép Budapesten volt, ti Veszprémben dolgoztatok. Hogyan oldottátok meg ezt a távmûködtetést?
Veszprém
és Budapest között 120 kilométer a távolság,
de a hatvanas hetvenes évek fordulóján az adatátvitel
"nem volt feltalálva". Számítógépek,
számítógépes terminálok közötti
kapcsolatról szó sem lehetett, mi azt a szót, hogy
terminál, akkor nem is ismertük. Ezért néhányan,
fölváltva, hetenként kétszer, reggel felültünk
a vonatra, megérkeztünk Pestre, pontosan két óra
hosszan, blokkoló órával lemérve(!) hozzáfértünk
a géphez, majd este megérkeztünk haza. A programozás
és kipróbálás közben elkövetett hibák
mindig a Déli Pályaudvar és a veszprémi állomás
között derültek ki. Mire Veszprémbe értünk,
pontosan tudtuk, mit kellett volna csinálni két órával
korábban. Három nap múlva sikerült a hibákat
kijavítani és újabb hibákat elkövetni.
Mint imént mondtad, Magyarországon, de talán Európában is, elsõ volt ez a SIMUL rendszer. Egy ilyen elsõ rendszernek kétséges a sorsa. Lett hatása annak a szellemi munkának, amit ti a SIMUL tervbe befektettetek?
Ez a szimulációs rendszer megmozgatta a hazai vegyészmérnöki közösség azon egyedeit, akik már hosszabb ideje úgy érezték, ideje túllépni a közelítõ ökölszabályokon és több évtizedes tapasztalatokon alapuló, alapjában empirikus kezelésmódon a vegyészmérnöki kutatásban, tervezésben és üzemmûködtetésben. Ezenkívül a munka szervezésének terén is példamutató a rendszert létrehozó együttmûködés. Ebben az országban valószínûleg ez volt az elsõ olyan alkalom, hogy egyébként elszigetelten dolgozó kutatók, tervezõk és egyetemi szakemberek hosszabb idõn keresztül, céltudatos együttmûködésben dolgoztak és elérték a kitûzött célt. A munka végeztével a hivatalos elismerés sem maradt el, az Akadémia elnöksége a SIMUL irányítóbizottság tagjait 1971-ben az Akadémiai Díj elsõ fokozata kitüntetésében részesítette.
A rendszert a gyakorlatban is alkalmazták, és a munka irányítói magyar, német és angol nyelvû monográfiákat írtak a SIMUL rendszerrõl és annak filozófiájáról. Ezeket a könyveket rangos kiadók publikálták.
Ez szép. De érdekel a gyakorlati alkalmazás. Hogyan sikerült neked a SIMUL elgondolásokat ipari szakemberekkel elfogadtatni?
A SIMUL rendszert nemcsak közvetlenül, közvetetten is hasznosítani lehetett. Tudvalévõ, hogy egy kutatási eredmény gyakorlati alkalmazásba vételéhez egyebeken kívül szerencse is kell. Ez itt abban nyilvánult meg, hogy az Országos Kõolaj és Gázipari Tröszt, az OKGT akkori vezérigazgató-helyettese a MÁFKI-tól eredõen a hetvenes évek elején tudomást szerzett a SIMUL rendszer létezésérõl. Felismerte, hogy ez nagyszerû eszköz lehet egy olyan iparágban, ahol az alapanyag, a kitermelt nyersolaj és a földgáz mennyisége és minõsége, a mezõk életciklusából adódóan, törvényszerûen változik, tehát az adott technológiai berendezéseket idõrõl-idõre át kell alakítani, új mûveleti körülményeket kell megállapítani ahhoz, hogy kellõ terheléssel és hatásossággal mûködjenek.
A százhalombattai finomítóról beszélsz?
Nem. A szeged-algyõi, a hajdúszoboszlói, a kiskunhalasi és a többi szénhidrogén-lelõhelyrõl. A termelésrõl beszélek, ahol a kitermelt anyag folyamatosan változik. Egy finomítóban már nem ez a helyzet, egy finomítóban a különbözõ forrásokból származó alapanyagok a pufferolás folytán kiegyenlítõdnek, keverednek egymással, tehát viszonylag egyenletes alapanyag-minõséget és -mennyiséget lehet biztosítani. A termelésre, a földgáz- és nyersolajtermelés körül közvetlenül létezõ technológiai objektumokra azonban ez nem igaz. Ezek a technológiai objektumok a mezõk életciklusának megfelelõen vannak terhelve, miközben a feldolgozandó anyag minõsége is folyamatosan változik. Ugyanakkor a technológiai objektumok eo ipso változatlanok, azokat valamikor megtervezték valamiféle körülményekre, amely körülmények aztán soha többet nem voltak olyanok.
Amit most mondtál, nem közismert! Általában az az elképzelés, hogy a termelõ termel, azután egy csövön elfolyik az anyaga. Mi történik ott a termelés közelében, amit még a termelõknek üzemeltetniük kell? Milyen jellegû mûveletekre van ott szükség?
Valóban nem közismert, hogy a kõolaj és földgáziparban a finomítók elé, tehát közvetlenül a mezõkre, a termelés helyére, ki van telepítve egy nagy technológiai rendszer. Ez a rendszer például a földgázt szétválasztja, tiszta állapotban állítja elõ a C6-ig terjedõ szénhidrogéneket
A PB-gáz elõállítása akkor szinte ott történik a gázkutaknál....
Nem szinte, hanem csaknem teljes mértékben! A finomítóban is keletkezik PB-gáz, ahol a kõolajból, melléktermékként, a gáztalanítás során még könnyû szénhidrogéneket nyernek ki. A mezõn, azaz a termelés úgynevezett felszíni technológiai létesíményeiben készül az a metán-etán keverék, ami fûtõföldgázként kerül a csõvezetékekbe. Ezenkívül még propán, bután, izo-pentán, normál-pentán, hexánok, heptánok szoktak tiszta állapotban keletkezni, különbözõ minõségû ipari benzinek, gazolinok mellett.
A kõolaj esetében hasonló a helyzet. Ahhoz, hogy a kõolajat egyáltalán el lehessen szállítani a mezõrõl a finomítóba, stabilizálni kell, vízteleníteni, sótalanítani, gáztalanítani. Az ezt végzõ technológiai objektum, egy desztilláló, stabilizáló oszlopokból álló vegyipari berendezés szintén a mezõn van.
Ezek azok a folyamatok, amelyeket az alapanyag-oldali változások ráncigálnak, miközben a technológiai objektum egyszer s mindenkorra adott. Ezért kell idõrõl-idõre folyamatszimulációt alkalmazni, így biztosítva azt, hogy az objektumok valahol a tervezési munkapont körül mûködjenek.
Megértettem.
Még nem fejeztem be... Ott hagytuk abba, hogy ezekre a célokra a szimuláció kiválóan alkalmas módszer. Ez volt a vezérigazgató-helyettes felismerése. Ezen felismerés óta harminc év telt el, és ezalatt a MÁFKI-ban, majd a kilencvenes évek óta a Mûszaki Kémiai Kutató Intézetben szüntelenül dolgozunk a hazai szénhidrogén-ipar különbözõ léptékû problémáinak megoldásán. Az igazsághoz tartozik, hogy a hetvenes évek közepétõl a MÁFKI-ban új rendszert, új szimuláló rendszert dolgoztunk ki, új stratégiai alapokon. Ez volt a MASTEP rendszer. Fokozatosan áttértünk ennek a használatára. Erre azonban a SIMUL nélkül nem lettünk volna képesek. A nyolcvanas évek közepétõl viszont a kereskedelmi forgalomban is megjelentek hasonló szoftver termékek. Ma már ezeket alkalmazzuk, de az alkalmazásban sem hátrány, hogy korábban mi is módszerfejlesztõk voltunk.
Köszönöm. Teljesen más témát is szeretnék most feszegetni. A hetvenes években te is dolgoztál a KGST tudományos-mûszaki együttmûködésért. Milyennek látod ma ennek hasznát, értelmét.?
Ma a KGST és egész tevékenysége tekintetében már tíz év rálátásunk van. Anélkül, hogy a KGST egészét megpróbálnánk értékelni megtették ezt már sokan, gazdasági és politikai szakemberek egyaránt a kutatás-fejlesztési úgynevezett együttmûködésnek igenis voltak pozitív vonásai. Itt együttmûködés alatt kölcsönös információcserét kell érteni, tekintettel arra, hogy tevõleges együttmûködésrõl akkoriban, nemzetközi viszonylatban, még a szocialista országok között sem lehetett beszélni. Szervezetileg a helyzet a következõ volt: Tudományos Mûszaki Tanácsok alakultak a tagországok delegációiból, amely delegációkat szakemberek alkották, és ezek a különbözõ tagországokban tartott konzultációkon tájékoztatták egymást a kutatások helyzetérõl. Létezett egy matematikai modellezési Tudományos Mûszaki Tanács, amelynek munkájában Magyarország is résztvett. 1972-tõl 1989-ig, 18 éven keresztül, én vezettem a tanácson részt vevõ magyar delegációt. Ez a munka közvetlen érintkezési lehetõséget jelentett az azonos szakmán belül dolgozó kutatókkal egy olyan idõszakban, amikor nemcsak a személyek, de a szakmai információk áramlása is ezerféle módon gátolt volt. Azonkívül elsõ kézbõl szerzett információink voltak a hasonló helyzetben levõ országokban az adott területen folyó kutatásokról, amely információkat annak idején semmiféle más vonalon nem lehetett megszerezni. És végül, de nem utolsó sorban, személyes, máig élõ kapcsolatok alakultak ki a kollégákkal.
Ez nem semmi, ahogy azt ma mondják. Említetted, hogy kapcsolatok alakultak ki a volt szocialista országok ipari szakemberei között. Akkor láthattad, milyen volt a mûszaki, különösen a vegyészmérnöki tudomány helyzete a KGST államokban abban az idôben?
Erre lehet röviden és hosszabban is válaszolni. Rövidebben szólva: a vegyészmérnöki tudomány helyzete ezekben az országokban pontosan olyan volt, mint az országoké, azok gazdaságáé és társadalmáé általában. Kicsit bõvebben a dolog nem ilyen egyszerû, mert például a Szovjetunióban alacsony mûszaki színvonalú vegyipari termeléshez magas színvonalú elméleti kutatás társult, különösen a matematikai modellezés és az ehhez kapcsolt területeken, az NDK-ban meg fordítva. Örökölt magas színvonalú ipari termelés mellett dogmákkal és ostobaságokkal korlátozott mozgástér állt az ottani kutatók és fejlesztõk rendelkezésére. Tehát nem könnyû válaszolni erre a kérdésre, általánosan nem is lehet, ez országonként változik. Összefoglalva: a vegyészmérnöki tudomány helyzete ezekben az országokban ellentmondásos volt. Ez a legkevesebb, amit errõl mondani lehet.
A rendszerváltás idején az ipari kutatóintézetek zöme padlóra került. Mit gondolsz errôl? Mik az elôzmények, ha hibáztak, hol hibáztak, kellett-e ennek így alakulnia?
Ha megengeded, ennél a kérdésnél szívesen plagizálnék saját magamtól néhány bekezdés erejéig, annál jobban ugyanis most sem tudom megfogalmazni, mint ahogy akkor megfogalmaztam...
Az Élet és Irodalomban megjelent cikkedre gondolsz...
Arra [1]. Ma is úgy gondolom, mint akkor. Tehát:
A kilencvenes
évek elején bekövetkezett politikai és gazdasági
rendszerváltással mindazok a tényezõk manifesztálódtak,
amelyek a hazai kutatóhálózat ellehetetlenülésének
feltételeként már korábban is adottak voltak.
Sürgetõ feladattá vált, hogy ennek a jelentõs
szellemi potenciált és anyagi értéket képviselõ
intézményhálózatnak sorsával valaki
szakszerûen, tárgyilagosan és elemzõ módon
foglalkozzék. Ez a felismerés azonban nem tudott megszületni.
Helyette születtek deklarációk, amelyek szerint ez a
hálózat a voluntarista iparfejlesztési politika egyik
jellemzõ hagyatéka és fenntartani különben
is felesleges, mert az egyetemi és akadémiai kutatási
kapacitás minden igényt kielégít.
Közben a gazdasági tényezõk következtében a helyzet drámai fordulatot vett és megkezdõdött az intézetek végzetes eladósodása, vagyonuk fokozatos elvesztése, mûködõképességük rohamos hanyatlása, majd a csõdként megélt süllyedés után a végleges alámerülés és felszámolás. Ez volt az az idõszak, amikor a nyilvánosságot látott és nyilvánosságra soha nem került hírek szerint az Ipari Minisztérium (amely akkor az ipari kutatóintézetek felügyeleti szerve volt), az OMFB és az Akadémia egyes vezetõi arról vitáztak, hogy legyen-e Kutatási Minisztérium és fõként azon, hogy ha igen, akkor annak ki legyen a vezetõje. Ki rendelkezzék a központi mûszaki fejlesztési alappal, az Akadémia mûszaki profilú kutatóintézetei továbbra is az akadémia kutatóhálózat keretében mûködjenek-e, vagy valahol máshol, akkor jött létre a Bay Zoltán Alapítvány, majd ennek ugyancsak ipari kutatásra és fejlesztésre hivatott néhány intézete, amely a közlések szerint egy új hálózat alapja leend. Azóta sem lett az. Ezek az intézetek egyébként nem lettek jogutódjai egyik korábbi intézetnek se, sem a személyzetet, sem az eszközöket tekintve nincsenek kapcsolatban azokkal. Következésképpen az alapítást a jelek szerint nem valami értékmentési szándék vezette.
Tartoznék a tárgyilagosságnak azzal, hogy az ipari intézethálózat ellen felhozott vádak számos tekintetben indokoltak voltak. Ezek egyike a vezetés alacsony tudományos színvonalát kifogásolta. Ezt cáfolni látszik, hogy számos akadémikus, akadémiai doktor, számtalan egyéb kvalifikált kutató és fejlesztõ dolgozott ebben a hálózatban. Tény ezzel szemben, hogy az ipari kutatóintézetekben minden szinten lényegesen hatásosabban mûködött a káderpolitika és a kádertartalékok intézménye, mint az egyetemeken és az akadémiai intézetekben. Ez elsõsorban a kényszerûen elviselt vállalatszerû gazdálkodás következménye volt, amelyben a vezetõt nem annyira a tudományos és szakmai kvalitás, hanem az intézmény által elért nyereség és a gazdasági szférában egyébként is nagyobb nyomatékkal mûködõ politikai megítélés minõsítette. A kilencvenes évek elején gyakran volt hallható, hogy ezek az intézetek a voluntarista gazdaságpolitika gyermekei, létüket kizárólag a keleti mintára formált mûszaki-fejlesztési koncepciónak köszönhetik. Ez részben igaz. De az elért gyakorlati és tudományos eredmények, a képzõdött szellemi potenciál és az értékes kutatási eszközök a létesítés eredeti indítékaitól függetlenül az ország jelentõs értékei voltak. Az értékmentésre azonban még kísérlet sem történt. A csõdbejutott intézetek személyzetét szélnek eresztették, vagyonuk felszámolóbiztosok kezébe került, akiknek egyetlen kötelme a hitelezõk igényeinek legteljesebb kielégítése volt. Az a körülmény, hogy ezek az intézetek teljesen más kezelést igénylõ objektumok, mint egy fizetésképtelen szatócsbolt, szóba se került. Így vált lehetségessé például, hogy a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézet körülbelül 30 ezer kötetet számláló, speciális gyûjtõkörû könyvtárában a ma már szinte megfizethetetlen értékû sorozatokat és adatgyûjteményeket leltári áron bárki számára kötetenként árusították. Különleges szerencse volt, ha vevõként egy-egy iparvállalat is jelentkezett. S akkor még a nagy értékû mérési és kísérleti eszközök, számítógéprendszerek likvidálásáról, speciális kutatási célra tervezett intézetek sorsáról szót sem ejtettünk. Lehangoló eseményeknek voltunk és vagyunk értetlen és elkeseredett tanúi.
Hallottam olyat is, hogy a MÁFKI könyvtárából értékes sorozatokat teherautón vittek ki Ausztriába antikváriusokhoz. Lehetséges ez?
Lehetséges. Abban az idõben, amikor meghallottam, hogy a MÁFKI könyvtára kiárusításra kerül, megpróbáltam úgy is, mint a könyvtárbizottság hajdani tagja valamit tenni a könyvtár megmentésére. Bár akkor már nem dolgoztam az intézetben, de a Veszprémi Egyetemen a rektortól kezdve a tanszékvezetõkig minden illetékesnek felhívtam a figyelmét arra, hogy meg lehet szerezni a MÁFKI könyvtárát, úgyszólván ingyen, teljes egészében. Legtöbben kapásból azt kérdezrék, miért? Megpróbáltam okadatolni, hogy egy harmincezer kötetes, speciális gyûjtõkörû könyvtárat miért kellene megmenteni egy helyben levõ egyetemnek, de a jelek arra mutatnak, hogy ez a meggyõzés nem sok sikert aratott. Ezek után elképzelhetõnek tartom még azt is, hogy valahol, nemhogy antikváriumban, de szemétgödrök betöltésére használták a könyveket.
Pesszimistává tettél, mégis beszélnünk kell a jövõrõl. Mit gondolsz, mit kellene ma tenni, jóvátenni, megindítani a mûszaki, különösen a vegyészmérnöki tudomány és informatika területén?
Ami tönkrement, azt már nem lehet feltámasztani. Most azonban eljutottunk oda, hogy Magyarországon is mûködõ multinacionális cégek rájöttek, itt jól kiképzett, invenciózus mûszaki kutatási-fejlesztési közeg van, amelyre lehet mûszaki kutatóbázisokat alapozni. Ezt a jelek szerint meg is teszik. Többek között így lehetett volna az ipari kutatóintézeteket is átmenteni. Külföldi szakmai befektetõ számára úgymond privatizálni kellett volna õket, de az elõbb említett fõhatóságok és azok különféle rendû és rangú funkcionáriusai ezt vagy nem ismerték föl, vagy az egymás közötti osztozkodás során ezt nem tartották fontosnak.
Tudsz arra példát mondani, hogy multinacionális vállalat magyar kutatási bázist épít fel?
Igen. Elsõsorban az informatika, az esszenciális informatika területén, ami persze a vegyészmérnökséggel nincs különösebb kapcsolatban. Tudok a Nokiáról és tudok az Ericssonról. Mindkettõ Magyarországon hozta létre egyik legfontosabb kutatási-fejlesztési bázisát. A vegyipar területén nem feltétlenül érvényes és igaz, amit elöbb elmondtam.
Tudni kell azonban azt is, hogy közhely: a vegyipar világszerte válságban van, elsõsorben a környezetszennyezés és a hulladékok miatt. A hulladékrecirkuláció értelemszerûen csökkenti a vegyipari termelés volumenét. A környezetszennyezés érthetõ módon azért, mert minél többet termelünk, annál több a hulladék, ha hagyományos technológiákban gondolkozunk.
No de egy környezetszennyezési probléma igazán témát ad a vegyipari kutatásnak. A vegyipari kutatás reneszánszának kellene elindulnia amiatt, hogy környezetbarát technológiák dolgoztassanak ki.
Részint ennek a talaján fejlõdött ki az "environmental engineering" nevû vegyipari tevékenységterület, amelyik a következmények másodlagos elhárításán dolgozik. De az elsõdleges elhárítás lehetõsége tulajdonképpen magukban a technológiákban rejlik, olyan technológiát kell kidolgozni, amelyik lehetõleg nem vagy minimális mértékben termel mellékterméket, vagy olyanokat termel, amelyek recirkulálhatók. Sõt! Sokszor maguknak a fõtermékeknek felhasználás utáni recirkulációja is lehetséges, emiatt persze csökken a vegyipari termelés volumene. Az alumíniumiparban az oxidbányászat, a timföldgyártás világszerte azért csökken drámai módon, mert az alumínium a különféle felhasznált termékek tönkremenetele után visszakering a kiindulási ponthoz. Alumíniumból gyártanak alumíniumot. Ez érdekes dolog. A vegyipar a környezetszennyezéssel összefüggõen bizonyos tekintetben saját maga alatt vágja a fát, de az alumínium, a recirkulálható mûanyagok legalább nem szennyezik a környezetet. A vegyipar prosperálását ez a folyamat segíti is, meg gyengíti is.
Mindebbõl az következik, hogy egészen más elvi alapon kell a fejlesztéseket tervezni. Szokás mondani, hogy ezen a területen paradigmaváltásra van szükség, ami egyébként folyamatban van és ezért borzasztóan nehéz irányokat megjelölni és a jövõre vonatkozóan jósolni. Röviden, erre a kérdésre nincs igazán egyértelmû és elfogadható válaszom.
Mit gondolsz, kinek lenne a feladata: államnak-e, autonóm intézményeknek-e, vállalatoknak-e, itthoniaknak-e, külhoniaknak-e, hogy a jövõnket megalapozzuk?
Az elõbbi válaszomból következik, hogy erre a kerdésre sem lehet egyértelmû választ adni. Magától értetõdõ azonban, hogy az összes felsorolt szereplõnek van feladata, csak azt nem lehet tudni, milyen arányban. Minden attól függ a vegyészmérnökség szempontjából, hogy a következõ évek során miként alakul a magyar vegyipar helyzete a nemzetközi munkamegosztásban. Elképzelhetõ egy pesszimista szcenárió is. Minden lényeges vegyipari terméket az alacsonyabb költséggel dolgozó térségekbõl kell importálnunk. Ez a hazai vegyészmérnökséget a szellemi vegetálás színvonalára süllyesztheti. De akkor sem járunk jobban, ha piszkos, környezetszennyezõ, élõmunka-igényes feladatok jutnak nekünk. Ezekben az esetekben talán még a kutatási bérmunka lehetne a viszonylag színvonalas tevékenységre módot adó lehetõség.
Mit tehetünk?
Mi keveset. A magyar vegyészmérnök szabadsági foka jelenleg rendkívül kicsi, a vegyészmérnöki társadalom, közösség kiszolgáltatott, elsõsorban a gazdasági helyzet által determinált. Ez érvényes a termelésre, kutatásra, tervezésre egyaránt. Mindez érvényes mutatis mutandis a vegyészmérnöki informatikára is. Sorsunk elsõsorban a gazdasági helyzettõl függ majd. Az alapkutatás természetesen kivétel, annak lehetõsége azonban a központi támogatástól függ.
2000. július
[1] Élet és Irodalom, 1997. január 10.