Felidézve Dosztojevszkij ismert mondását, miszerint az orosz írók valamennyien Gogol köpenyébõl bújtak elõ, azt mondhatjuk, hogy a magyar peptidkémikusok – közvetve vagy közvetlenül – mindnyájan Bruckner Gyõzõ professzor tanítványainak tekinthetõk. A legelsõként „szárnyra bocsátott” tanítványok egyike beszélgetõpartnerünk, Dr. Medzihradszky Kálmán, az ELTE Szerves Kémia Tanszékének professzora.

– Hogyan került kapcsolatba professzor úr a peptidekkel?

– Az 1949–50-es tanévben utolsó éves vegyészként – a vegyész szak akkoriban csak négy évig tartott – „szaktanári engedéllyel végzett önálló búvárkodást” (ez volt a szaklaboratórium korabeli elnevezése) folytattam az indigófestékek területén. Éppen az IG Farben cég eljárása alapján állítottam elõ egy gyönyörû, tüzesen kék színû festéket, amikor Buckner professzor arra kért, hogy eddigi témámat feladva kapcsolódjam be a poliglutaminsavak szerkezetének feltárására irányuló vizsgálataiba. Fájó szívvel odahagytam hát a színezékek világát, és megkezdtem ismerkedésemet a Magyarországon akkor még csak a professzor és egy-két munkatársa által mûvelt peptidkémiával. A peptidek szemmel láthatóan többnyire ugyan nem színesek – legfeljebb ha nem eléggé tiszták –, tulajdonságaik azonban oly sokszínûek, viselkedésük oly változatos, hogy egy életre rabul ejtettek.

– Mik voltak professzor úr legfontosabb kutatási területei?

– A világon elsõként szintetizált nagyobb tagszámú peptidek hormonok, illetve hormonhatású anyagok voltak, és az én tevékenységem is az ilyen természetû anyagok elõállításához és vizsgálatához kapcsolódott.
Csak a legfontosabbakat említve ezek közül, idõrendben elõször az emberi adrenokortikotróp hormon (ACTH) teljes szintézisét valósítottuk meg az általam, valamint a Bajusz Sándor és a Kisfaludi Lajos által vezetett kutatócsoportok összefogásával 1967-ben.
Ezt a munkásságunkat Állami Díjjal is elismerték.
Ezután a melanocita stimuláló hormon (MSH) szerkezet–hatás összefüggéseit vizsgáltuk. Felderítettük, és élénk nemzetközi vita után be is bizonyítottuk, hogy a már ismert aktív centrumon kívül a peptid N-, illetve C-terminális közelében elhelyezkedõ láncrészletei ugyancsak mutatnak melanocitákat aktiváló hatást, amelyet békák bõrének elsötétedését vizsgálva követtünk nyomon.
Végül az utóbbi másfél évtizedben az úgynevezett opiát peptidek vizsgálata és szintézise felé fordítottuk figyelmünket. Ezek a szervezetben termelõdõ, hormonszerû hatást mutató anyagok mintegy „belsõ fájdalomcsillapítóul” szolgálnak, s ugyanazokhoz az agyi receptorokhoz kötõdnek, mint a mák alkaloidokból nyert kábítószerek, például a morfin.
Sajnos el kell mondani, hogy csak nagyon kevés, biológiailag értékes hatású peptidbõl lesz valóban használható gyógyszer. Ennek az lehet az oka, hogy a természetes szekvenciájú peptidek az emésztõrendszerben igen gyorsan lebomlanak, azok a molekulák pedig, amelyeket ennek kivédésére módosítottak, vagy kevésbé hatásosak, vagy különbözõ mellékhatásokat váltanak ki.
A kutatás azonban világszerte nagy intenzitással folyik, s remélhetõ, hogy sikerül áthidalni ezeket a nehézségeket.

– Hogyan látta professzor úr a hazai és nemzetközi peptidkémiai kutatások fejlõdését?

– Az MTA peptidkémiai kutatócsoprtját még Bruckner professzor alapította. A csoport léte lehetõséget adott arra, hogy az Akadémia anyagi eszközökkel támogassa a Szerves Kémia Tanszéken folyó kutatásokat, s így az egyetemi hallgatókat a tudomány „frontvonalában” dolgozó szakemberek oktathassák. Bruckner Gyõzõ nyugalomba vonulása után én vettem át a kutatócsoport szakmai irányítását, 1990-ben pedig szervezeti vezetését is, ezt a feladatot ez év végéig látom el. Sajnos a csoport létszáma az ismert anyagi nehézségek miatt a kezdeti 23 fõrõl mára 14-re csökkent.
Hazánkban a peptidkémikusok számának növekedésével számos, késõbb nemzetközi elismertséget szerzett kutatócsoport alakult, csak kiragadott példaként említem meg a SOTE, a SZOTE, a Richter Gedeon RT., illetve a Gyógyszerkutató Intézet kutatómûhelyeit.
Egyetemi munkám mellett 1976-tól 1991-ig vezettem a KKKI molekulárfarmakológiai osztályát.
1958-ban rendezték meg Prágában az elsõ Európai Peptid Szimpóziumot (EPS). Fiatal kutatóként igen nagy öröm volt számomra, hogy ezen részt vehettem, hiszen ez idõ tájt még a határ átlépése is nagy dolognak számított. Azóta is valamennyi ilyen találkozón ott voltam, kivéve azt az egyet, melyet Izraelben rendeztek (peptidkémiai szempontból ez az ország is Európához tartozik), mivel a már minden szempontból elõkészített utat politikai okokból az utolsó pillanatban lefújták.
A magyar peptidkémiai kutatás nemzetközi megbecsülését jelzi, hogy már a 7. EPS-t is Budapesten rendezték meg 1964-ben, a 25. jubileumi EPS alkalmából pedig az idén ismét fõvárosunkban üdvözölhetjük az európai peptidkémikusokat.

– Egyetemi oktatói mûködése során hallgatók százaival került kapcsolatba. Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit igyekezett átadni nekik?

– Két speciálkollégiumot tartottam, s tartok most is a tanszéken: Aminosvak és peptidek hatásának és szerkezetének összefüggései, valamint Bioorganikus kémia címmel. Ezen kívül több tucat diákkörös, szaklaboros és doktorandusz munkáját irányítottam, közülük sokan ma szakmájuk nemzetközileg is elismert mûvelõi. Mindig azt igyekeztem megértetni diákjaimmal, hogy csak akkor érhetnek el sikert a munkájukban, ha az egyben örömöt, szórakozást is jelent számukra (a szó komoly értelmében), miként nekem is jelentett mindig.

– Tizenhárom éven keresztül viselt különbözõ egyetemi tisztségeket (rektorhelyettes, dékán, tanszékcsoport-vezetõ). Mit tart ebbéli mûködése legfõbb eredményének?

– Két dolgot is említhetek. A TTK új, lágymányosi telephelyének elsõ megvalósult beruházása a kémiai épület, melynek alapkõletétele és átadása is dékánságom idejére esett. Büszke vagyok erre, s arra is, hogy az egyetem vezetésének az állami szervekkel közösen, a szûkös lehetõségek ellenére is, sikerült elegendõ pénzt elõteremtenie a Duna-parti egyetemi campus megvalósítására. Ez év októberében fogják átadni a fizikai épületet, ezt a biológiai és földtudományi, majd a Budapesti Mûszaki Egyetemmel közös informatikai egység követi, s remélem, 2000-re készen fog állni a lágymányosi egyetemi városrész.
Másik sikerélményem is a kémia tanszékeket magában foglaló épülethez kötõdik. A koncentrált elhelyezés számos, eddig fel sem ismert munka- és tudományos kapcsolat kifejlõdését tette lehetõvé. A némelyekben meglévõ kezdeti idegenkedés elmúltával a Kémiai Tanszékcsoport ütõképes, integrált szervezeti egységként mûködhet.

– Egyetempolitikusként mi professzor úr véleménye a mostanában oly sokat emlegetett egyetemi integrációról?

– Úgy vélem, nem helyes, ha egy hibát egy másik elkövetésével akarnak helyrehozni. A hatvanas-hetvenes években területfejlesztési, illetve presztízs okokból talán nem mindig kellõen átgondoltan és megalapozottan hoztak létre vidéki felsõoktatási intézményeket. Mára azonban ezek egy része gyökeret eresztett a befogadó közegben, a település közéletének integráns részévé vált.
Az erõltetett integráció – melynek célja nem más, mint bizonyos, csak ekként elnyerhetõ pénzeszközökhöz való hozzájutás – semmiféle közös tevékenységi körrel, illetve érdekeltséggel nem bíró szervezeti egységeket kényszeríthet egymás mellé, és ezek késõbbi sikeres együttmûködése igencsak kérdéses. A valódi intergrációhoz valószínûleg kifinomultabb ösztönzõ módszerekre volna szükség, melyek számolnak az egyetemek vezetésének természetesnek tekinthetõ pozícióféltésével is.
Összefolalva tehát azt mondhatnám, hogy egyetemi integrációra szükség van, de alaposabban és tartalmasabban elõkészítve.

– Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen eltöltött 52, ezen belül a Szerves Kémia Tanszéken eltöltött 49 esztendõ után, ez év szeptemberétõl nyugdíjba készül. Nem lesz-e nehéz átállni egy új életformára?

– Egyáltalán nem. Mindig is úgy véltem, s hetvenedik évemet átlépve ez a véleményem mit sem változott: tudni kell visszavonulni. Amellett, hogy speciálkollégiumaimat továbbra is megtartom, gondosan kiépítettem a visszavonulás útját, nem kerülök légüres térbe. Közismert rólam, hogy számos hobbim van, csak példaként említek meg néhányat, elsõül a kaktuszgyûjtést. Dékánságom idején kaktuszgyûjteményem kinõtte régi lakásunkat, így kétezer darabot az ELTE Botanikus Kertjének ajándékoztam, de dékánként is kijártam ápolni õket, amíg helyzetük nem stabilizálódott. Öt évig a kaktuszgyûjtõk egyesületi elnöke is voltam. Új lakásunkban a gyûjteményt sikerült újraépítenem.
Az ELTE bélyeggyûjtõ körének ma is elnöke vagyok. Gyûjtési elvem az, hogy annyi pénzt szabad adni egy bélyegért, hogy a megszerzése feletti örömünk nagyobb legyen, mint a pénz kiadása miatti sajnálkozásunk.
S végül a talán legnagyobb szenvedély, az ábrahámhegyi hétvégi ház és kert (volt idõ, hogy itt 6000 tõ tulipánt neveltem), s utoljára, de nem utolsósorban a szõlõ, ugyancsak az Ábrahámhegy oldalában. A közel egyhektáros birtokból ötszáz négyszögöl a szôlô. Ez bôven ad munkát a szõlõsgazdának, s mivel a napszámos drága és nem mindig megbízható, a fiatalabb családtagoknak, a lassan férfisorba érõ unokáknak pedig nem fûlik a foga a derékhajlító munkához, feleségemmel – aki egyébként a tanszéken is munkatársam – ketten végezzük a metszéstôl a szüretig tejedõ mûveleteket. S a szüret után jön még a java: a borkészítés. Ez sem könnyû munka, de legalább megvan az eredménye: számos tanszéki rendezvényen járult már hozzá a jó hangulathoz a kritikus szellemû kollégáim által is dicsért bor kortyolgatása.

– Köszönjük a beszélgetést, s legalább képzeletben egy pohár Medzihradszky-féle ábrahámhegyi bort ürítünk a professzor úr egészségére.