Náray-Szabó Gábor az ELTE TTK Elméleti Kémia Tanszékének professzora, akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia fôtitkárhelyettese. 1998. január 1-jétôl elnöki megbízottként felügyeli az MTA Könyvtárát.

– Az elmúlt másfél évben többször is megkongatták a vészharangot az Akadémia Könyvtára fölött. Ön hogyan látja az utóbbi évek meglehetôsen mozgalmas krónikáját; mi magyarázza a különbözô bizottságok alakulását, a lemondásokat, a felkérések visszautasítását, a személyeskedô hangulatot?

– Két alapvetô okra vezetném vissza a felsorolt eseményeket. Az elsõ – általános és az egész világra jellemzõ: az információ mennyisége és ennek következtében az ára robbanásszerûen növekedett. Ezt az exponenciális árnövekedést a könyvtárak fenntartói sehol sem voltak hajlandók vagy képesek követni. Mindenütt integráció jött létre; vagy országos, vagy legalább regionális szinten koordinálták a könyvtárak mûködését. A magyar irányítási rendszer végtelen korporativizmusa miatt ilyen központi irányításra, a könyvtári rendszerek megfelelõ összehangolására ma nincs lehetôség.

Az MTA Könyvtárával a következô volt a probléma: akadémiai körökben élt egy – megítélésem szerint – hibás vélemény, mégpedig az, hogy a könyvtár fõigazgatójának akadémikusnak kell lenni. Toldy Ferenc idejében ez így volt, mert akkor a könyvtár egészen más jellegû szerepet töltött be az Akadémián. Szilárd meggyõzõdésem, hogy a könyvtár élén, a mai körülmények között, csak profi menedzser állhat. Nem tudós, hanem olyan vezetõ, aki azért ért a könyvtárhoz és a tudományos informatikához, tudja mi a számítógép, mi a folyóirat, a bibliográfia. Nem találtak olyan akadémikust, aki ezeknek a kritériumoknak teljes mértékben megfelelt volna. Hiszen az eredeti koncepció volt a rossz. Megemlítenék egy harmadik okot is: az akadémiai törvény körüli bizonytalanság és az Akadémia vezetési szerkezetének a tisztázatlansága miatt nem lehetett tudni, hogy ki kinek a fõnöke, kinek mi a reszortja.

Mindez egy ötéves krízisbe torkollott. Teljesen igaza volt a fõtitkárnak akkor, amikor azt mondta, hogy amíg nem lát világos koncepciót a könyvtár jövõjével kapcsolatban, addig semmilyen komoly anyagi támogatást nem nyújt. Ez volt múlt év decemberéig, amikor egyáltalán nem lelkesedve vettem tudomásul, hogy engem bízott meg az elnök úr a könyvtár ügyeinek intézésével, valószínûleg azért, mert elkotyogtam, hogy a Chinoinban tíz évig vezettem a könyvtárat.

– Bonyolult volt a helyzet, sokszor kiírták az állást, személyesen megkerestek több embert, senki nem vállalta. Mégpedig azért nem, mert egy tudós nem vezetésre termett; a tudomány mûvelése a legfontosabb feladata, és nem biztos, hogy a legkiválóbb fizikus a legkiválóbb vezetõ is, sõt nagyon sokszor a kettô ellentétes képességeket feltételez. Nem volt senki, azt pedig látni lehetett, hogy itt nagy baj van. Miután én voltam az, aki valamennyire ért a könyvtárhoz, kikerülhetetlen volt a döntés.

Mohamedán imakönyv

– Volt egy fõigazgató, Rózsa György, aki kézben tartotta az ügyeket. Õ nyugdíjba ment 1993 körül. Attól kezdve senki nem határozott arról, hogy milyen végzettségû és pozíciójú vezetô lépjen a helyébe. A könyvtáron belül koncepcióbeli ellentétek is voltak. Egyesek nagyobb súlyt fektettek volna az informatikára, mások a hagyományos könyvtári tevékenységre. A következmény kiolvasható a könyvtár éves beszámolóiból: eleve minden drágább lett, eleve bõvült az információ mennyisége, további folyóiratok, könyvek érkeztek, miközben az Akadémia költségvetését fokozatosan csökkentették. Nem volt semmiféle koncepció, így egymás után kellett korlátozni elõször a könyvek, aztán a folyóiratok beszerzését. Fokozatosan csökkent a létszám is, de nem valamilyen terv szerint, hanem csak itt-ott lekoptak az emberek.

– Azon lehet vitatkozni, hogy mi a sok. A közalkalmazotti törvény alapvetõen rossz, mert nem lehet senkit sem elbocsátani, és a mindenkori pénzügyi kormányzat sem ad pénzt fizetésemelésre. A közalkalmazottak fizetése elképesztôen alacsony, ezért kénytelenek voltak több embert fölhasználni ugyanarra a célra, mert egy ember nem volt hajlandó, vagy a mellékállása miatt nem volt képes azt a munkát elvégezni, ami elvárható lett volna. Ezért volt nagyobb a létszám, amely közben fokozatosan csökkent, és végül aki maradt, elképesztõen sok feladatot kapott, de a fizetése továbbra sem emelkedett. Pedig volt, aki haza is vitte a könyveket, hogy otthon írja a katalóguscédulákat, tehát nagyfokú önfeláldozás és szakmaszeretet is megmutatkozott.

Másfél éve, amikor a vezetõi kollégium elõször foglalkozott a könyvtár ügyével, azt nyilatkoztam, hogy körülbelül harminc embert el kellene küldeni, de akkor senki sem vállalta, így most az én feladatom lett. A létszámcsökkentés elkerülhetetlen, ugyanakkor a fizetéseket is emelni kell. De nem a létszám, hanem a bérköltség csökkentése a cél. Több bizottság foglalkozott a kérdéssel, egybehangzóan az volt a vélemény, hogy a könyvtár teljes költségvetésének az egyik felét a bérekre, a másik felét pedig az összes többi kiadásra, beszerzésre, rezsire kell fordítani.

– Amikor kezdtem belelátni a könyvtár ügyeibe, körülbelül 60–40% volt az arány, de ha ez 100–0-ra csökken, nem lesz könyv, amit szolgáltathatnak. Arra törekedtem, hogy az 50–50%-ot beállítsuk, ami tulajdonképpen sikerült is; 10%-nál kevesebb közalkalmazottat kellett felmenteni. Az õ munkájukat a többiek valamennyire el tudják látni, s a megmaradt pénzbõl most például ki tudtuk egészíteni a folyóirat-rendeléseinket nyolcmillió forint értékben, azokkal a korábban lemondott legszükségesebb periodikákkal, amelyeket rettenetesen nélkülöztünk.

– Tulajdonképpen a bérek rovására sikerült ezt az 50–50%-ot beállítani?

– A bérekbõl csíptünk le, több tíz millió forintot. Nem volt más megoldás, mert ha nem tudjuk ezt a pénzt megtakarítani, akkor nem tudjuk fönntartani a szolgáltatásokat, és összeomlik az egész könyvtár, senki nem segít meg. A könyvtárban uralkodott még egy hibás felfogás, ami azért elég jellemzõ Magyarországra, legalábbis a régi rendszerre: mindenki úgy gondolta, “ja, kérem szépen, eddig én így mentem ezen a sínen, és ehhez ennyi meg ennyi pénz kell, tehát elvárom a fenntartótól, hogy azt a pénzt mindenképpen teremtse elô, mert én csak ezen a sínen tudok menni”. Át kellett térni egy másik sínre. Ez pedig a létszámleépítés volt. A szakszervezettel és a Közalkalmazotti Tanáccsal sikerült szót érteni, mert amikor nem kevés gyomoridegesség és vívódás után a névsor kialakult – néztük azt is, hogy ki mennyi fizetést kap – , akkor mondhatnám, konszenzus volt. Még az érintettek is jól viselték a kialakult helyzetet, többen közülük nyugdíj elôtt álltak, vagy szerzôdéssel dolgoztak nálunk. Az, hogy jövõre ennyivel kevesebb ember fizetésérõl kell gondoskodni, azt jelenti, ennyivel több folyóiratot, könyvet, elektronikus szolgáltatást tudunk beszerezni.

– Nem kaphatna a könyvtár más beruházások rovására pénzt? A tudósklubra szánt összeggel, a PR-kiadványokkal többen nem értenek egyet.

– ”Töltöttkáposzta vagy könyv”, ugye? Ez is azt mutatja, hogy az indulatok elszabadultak. Két alapvetõ ok miatt nincs lehetôség az átcsoportosításra. Egyrészt teljesen igaza van a fõtitkárnak: amíg nincs koncepció, addig nem lehet pénzt adni. Másrészt, ha látja is a koncepciót, azt a pénzt akkor is be kell tervezni, mert címek vannak az akadémiai költségvetésben.

Az intézeti költségvetés ötmilliárd forint, onnan pénzt csak úgy lehet elvenni, ha az akadémiai kutatóintézetek tanácsa ahhoz hozzájárul. Ki fog hozzájárulni? Senki. Még az sem, aki veri az asztalt, hogy micsoda disznóság volt lemondani a természettudományos folyóiratokat. A következô a titkárság költségvetése. Lehet vitatkozni azon, hogy abból le lehet-e csípni, vagy sem, de ahhoz globális felülvizsgálat kellene. Vonja meg az Akadémia a tudósok támogatását? Ezután nem 180 ezer forintot fog havonta kapni a rendes tag, hanem 150 vagy 130 ezret? Ez megint azt mutatja, hogy rossz a rendszer, mert a saját fizetése ellen senki sem fog szavazni.

Az Akadémiai Könyvtár a palota megnyitása
idején. Ruszt Károly fametszete 1865-bôl

Gyakorlatilag nincs több olyan forrás, amelybôl a beszerzéseket finanszírozhatnánk, a tudósklub pedig a fölújításra szánt pénzbõl alakult ki. Ha nem újítják föl a székházat, nincs meg az a pénz, amelyet a Parlament adott. Ez az épület tényleg közkincs, bárki, aki a hivatalos látogatási órák alatt eljön ide, elcsodálkozik, hogy milyen gyönyörû a palota. Sõt támogatom azt, hogy a nagyközönségbõl minél többen jöhessenek be, szervezzenek konferenciákat, lássa mindenki ezt a történelmi emlékmûvet.

Mint már említettem, az Akadémián költségvetési címeket megtervezünk. 1998-ra már tavaly októberben minden ki volt dolgozva, semmit nem változtattak rajta. Amikor ‘97 decemberében láttam, hogy baj van, már nem csoportosíthattam át semmit. Lehet, hogy nem jó, de a tartalék minimális. Most nagyobb emelést terveztünk a könyvtár számára, ha meglesz, egy kicsit föllélegezhetünk.

– Az egyetemisták panaszkodnak, hogy az MTA Könyvtárában jóval drágább a másolás, mint máshol. Azt is szeretnék, ha diákigazolvány fejében olcsóbban xeroxozhatnának. Ráadásul a másolatok rosszul olvashatók.

– Most kapunk valamilyen extra pénzt, megjavíttatjuk azt a másolót, amelyet az olvasók használnak. Az egyetemisták ügye ennél bonyolultabb.

Mi szívesen látjuk az egyetemistákat, de ez komoly pénzügyi terheket jelent, s a Mûvelõdési Minisztérium semmi pénzt nem ad. Hogy az új Oktatási Minisztériummal mi lesz, azt egyelõre nem tudom. Részt vettünk a Mûvelõdési Minisztérium egyik pályázatán, de elutasítottak minket. Ha az ember nem nyer egy pályázaton, akkor nyel egyet, de az egyetemistákat mi továbbra is fogadjuk, ami évente minimum ötmillió forint plusz költséget jelent. Emellett nem tudjuk vállalni azt, hogy még jobb legyen a szolgáltatás.

– Elsõsorban társadalomtudományi, bölcsészettudományi téren pótoltuk a hiányt, olyan folyóiratok esetében, amelyek már régóta jártak.

– Visszamenõleg meg tudtuk rendelni a hiányzó évfolyamokat. Ha egy év kiesik, még tudjuk pótolni, de többet már nem biztos. Nagy hiátusok most már nincsenek. Nagyjából lefedtük a gyûjtõkört, de ki kellett mondani, hogy az MTA könyvtára nem képes a természettudományi szakterület gyûjtésére. Kivételesen elõfizetünk egy-két olyan természettudományos folyóiratot, amelyek szélesebb érdeklõdési körre is számot tarthatnak, ilyen például a "Nature" vagy a "Science". Nagy visszatetszést váltott ki ez a döntés, de be kell látni, iszonyú pénzbe kerül a természettudományi folyóiratok járatása, és a kutatók általában helyben akarnak olvasni.

Lépéseket tettünk arra, hogy különbözõ alközpontokat alakítsunk ki az intézetekben, így a nagy folyóiratbázissal rendelkezõ számítógépes centrumokba online léphetnének be a kutatók, s cikkmásolatokat is innen kérhetnének. Mindez pénz kérdése. Kapcsolatot szeretnénk teremteni az egyetemekkel is, országos szintû koordinációra lenne szükség, s egy olyan emberre, aki az összes szervezési feladatot magára vállalná. Állandó érdekegyeztetésre nincs lehetõség; nem lehet a rendszer optimumát megtalálni, mert minden egyes résznek más az optimuma.

– Vannak olyan folyóiratok, amelyek elektronikusan is elõfizethetõk, a kiadók azonban még ragaszkodnak a papír formátumhoz. Például amit a KFKI elõfizet, kirakja a hálózatra is, és ezután – legalábbis a KFKI-domainbõl – mindenféle jelszó nélkül hozzá lehet jutni a cikkekhez.

– Ez nagyon jó lenne, ilyesmit szeretnénk mi is, s miután a KFKI-ban ez mûködik, nem érdemes még egyszer kialakítani az Akadémia könyvtárán belül, inkább csatlakozni kellene hozzá.

A fizikai folyóiratoknál ez nagyon jól megy, mert papíron és elektronikus formában is megvannak a cikkek, és ha a papírt elõfizetik, akkor az elektronikus verzió ingyen van. De ha például a "Chemical Abstracts" esetében a papír mellé meg akarom rendelni a kollektív index elektronikus verzióját – egy négy munkahelyes verziót – , negyvenezer dollárt kell fizetnem. Tehát az elektronikus verzió drágább, mint a papír, mert nem kell tárolni, sokkal könnyebb keresni benne, rendkívül kényelmes.

– Amikor a KFKI-ban lemondták a "Chemical Abstracts"-et, pontosan azért, mert nem volt rá pénz, akkor a Dialogon, a Lockheeden és a különbözõ kereskedelmi cégeken keresztül az emberek rászoktak arra, fogalmazzák meg pontosan a kérdéseiket, hogy online kereséssel Los Angelesbõl kereshessenek. Így nem volt igazán nagy baj, hogy nincs ott a "Chemical Abstracts" a polcon.

– Igen, bár akkor volt optimális ez a Lockheed rendszer, mikor ‘82-ben a Chinoinnál bevezették. Akkor a "Chemical Abstracts"-nek – nem az indexnek – volt papír verziója; és ha bementem a Lockheed rendszerbe, föltettem a profilomat, megszerkesztettem és megkértem, hogy adják meg a "Chemical Abstracts"-referenciaszámokat, kinyomtattak nekem hatvankét hatjegyû számot. Utána odamentem a kötethez, fölütöttem és elolvastam a cikkek kivonatát. Az akkori árakon ez 20–30 dollárból megvolt. Ehhez az kellett, hogy azonnal rendelkezésre álljon a nyomtatott szöveg. Ha viszont a kivonatokat is kérem a Chemical Abstracts Service-tôl, akár több száz dollárba is belekerül egy keresés, ezt pedig nem lehet megfizetni. Tehát a hagyományos offline szolgáltatás még olcsóbb. De nagyon sokan küldenek különlenyomat-kérô lapot is, ha nem sürgõs nekik, hogy olvassák a cikket, vagy ha valamilyen referáló újságban látták az írást.

Wathay Ferenc székesfehérvári
kapitányhelyettes török rabság-
ban írt énekeskönyvébôl,
1604–1606

– Igen, de van, aki csinálja, nemcsak magyarok, hanem például japánok vagy kanadaiak is.

– Mûködnek már olyan rendszerek, mint a SwetScan, ahová e-mailben küldi el az ember a kérôlapot, és egy idô múlva megküldik a cikkmásolatot.

– Ha teljesen elektronizálom a rendszert, akkor drágább, mint a tiszta papír. Ha pedig a hagyományos utat választom, munkaerõre és szervezésre van szükség, nem beszélve arról, hogy lassúbb a szolgáltatás. Sokkal egyszerûbbnek látszik, hogy a Lockheed vagy a Dialogue rendszert kössük rá az online hálózatra. Bár akkor elesünk attól, hogy a legfontosabb folyóiratokat kézbe vegyük és átlapozzuk...

Másrészt az is igaz, hogy a bölcsész területen ma még nincs égetõ igény a számítógépesítésre, de nekünk már meg kell tenni a kezdõ lépéseket a technikai korszerûsítés felé, mert pár év múlva ömleni fog az információ, és a papír forma ellehetetlenül.

– Eddig kié volt és most kié lesz a könyvtár? Többfajta kölcsönzõ- és látogatójegy van, ki több, ki kevesebb könyvet vehet ki; van, akinek be kell tartani bizonyos kölcsönzési idõkorlátokat, van, akinek nem.

– A köztestület tagjai, a minõsítettek kölcsönözhetnek. A hallgatók nem kölcsönözhetnek, ami nekik biztos rosszul esik, de ennek abszolút prózai okai vanak; sok könyvbõl csak egy, esetleg kettô van. Ha ezek tönkremennek, vége a világnak. Akkor tudnánk kölcsönözni a hallgatóknak, ha minden könyvbõl 3-4-5 példány lenne, ez pedig megint csak pénzkérdés.

– Az Akadémiai könyvtárban szerencsére nem nagyon tapasztalunk könyvrongálást, a lopás ellen pedig elektronikus védõrendszert szereltünk fel. De ha fölháborító mértékben elszaporodnak az ilyen incidensek – és ezt üzenetnek is szánom – , egyszerûen kizárjuk a hallgatókat.

– Volt egy konszolidációs szakasz; különbözõ ötletek alapján kialakítottam egy koncepciót a könyvtár mûködésérôl, amelyhez a megvalósítás során tartani fogom magam. A bérköltség-arány helyreállítása már sikerült. Kiadtam a jelszót: pályázzunk, ahová csak lehet! A legutóbb nyertünk egy nagy OTKA-pályázatot, ez óriási segítség. Éppen ma kaptam meg az OTKA hírlevelet, amelyben az állt, hogy Náray-Szabó Gábor, ELTE, Elméleti Kémia Tanszék. Ez a pályázat az én nevem alatt ment, és lehet, hogy az állandó munkahelyemet írtam be, de a pénz nem az Elméleti Kémia Tanszékre megy, hanem a könyvtár számítógépes szolgáltatásait fogja növelni. Tehát nem a vegyészeké lett, ezt a fizikus kollégák megnyugtatására mondom.

A szükséges összeg másik felét azonban nem kaptuk me; a Mûvelõdési Minisztériumtól 15 milliót kértünk egy szerverre, amelyre rá tudtuk volna tenni a "Science Citation Index"-et, a "Social Citation Index"-et és az "Arts and Humanity Citation Index"-et, így ez a három Institute of Scientific Information kiadvány egy helyen, online elérhetõ lett volna a látogatók számára, és offline az intézetek számára is. Aki elküldte vagy megírta volna a profilját, minimális költséggel hozzájuthatott volna a kívánt dokumentumokhoz.

– Igen, de mindig külön elõ kellett teremteni az adatbázis költségét, és csak a "Science Citation Index"-et tartottuk meg, a "Social Citation Index"-et le kellett mondani, az "Arts and Humanity Citation Index"-et pedig soha nem vettük meg. Most megpróbálunk egy szervert lízingelni, hogy egy adatbázist rendelkezésre tudjunk bocsátani az OTKA-pénzbõl.

A pályázat egyszeri, két év múlva az OTKA már nem ad erre a célra újabb támogatást – akkor a saját büdzsénkbõl kell mûködtetni a rendszert. De ha az akadémiai közösség látja, hogy ez hasznos, talán könnyebb lesz megszerezni a támogatását.

– Ez nem megy. Az Institute of Scientific Information nagyon keményen megtiltja, hogy pénzzé tegyük a szolgáltatásukat. Másrészt ha azt a 11 millió forintot, amelybe a három adatbázis kerül, megpróbáljuk leosztani azokra, akik ezt használják – tegyük föl, hogy ezer keresés van egy évben – , akkor egyetlen keresés 11 ezer forintba kerülne.

Úgy látom, akkor lehetne valamit elkezdeni, ha a könyvtárakra szánt pénzeket – mondjuk – az akadémiai kutatóhálózaton belül egy kézbe tennék, számítógépes, online és offline rendszereket alakítnanának ki, megnéznék, hogy mit hova lehet adaptálni, hogyan lehet könyvtári hálózatokat kiépíteni. De talán még ez sem lenne elég, mert országos szintû koordinációra lenne szükség.

Úgy képzelném el, egyelõre csak nagy vonalakban, hogy ki kellene jelölni minden intézmény, szakterület számára a tíz-tizenöt legfontosabb folyóiratot, és ezeket telepítenénk az intézetekhez. A kémiát például a Rózsadombra, a Kémiai Kutatóközpontba, a fizikát Csillebércre, a biológiát Szegedre, az orvostudományt a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre. Talán minden olyan helyen, ahol legalább hatan-heten olvassák ezeket a lapokat, nagyobb példányszámmal is lehetne kalkulálni. És minél szélesebb lenne azoknak az intézményeknek a köre, amelyekhez egy-egy szakterület folyóiratai járnak. Így hozzájutnánk például a "Surface Science"-hez, amely ma nem jár Magyarországra – miközben itthon a felületkutatás kiváló. Ezután az adott intézményektôl kérhetnénk különlenyomatokat, csak ehhez megint kell xerox, kell ember, aki másol, meg aki postázza. A könyvtárak olyan rossz állapotban vannak mindenütt, hogy ezt nem tudják vállalni.

– Hogyan döntenek most a könyvtárban az új beszerzésekrôl? Pontosabban: ki az, aki javasol, és ki az, aki dönt?

– Összetett rendszer van, az olvasók is javasolhatnak, a beszerzési osztály is tesz javaslatokat, csinálnak egy listát a meglévõ pénz figyelembevételével, és a Szerzeményezési Osztály dönti el, hogy mit vásárolunk. A folyóiratok esetében szakértõket kértem föl, hogy véleményezzék a lemondásra szánt folyóiratok listáját.

– A vészhelyzet megszûnt. A valódi kibontakozás elején vagyunk, tudjuk, merre akarunk menni. Ami hátra van, és több évig fog tartani, az a megvalósítás.

– Jövõ májusig. Az egyetemrõl, ahol most is fõállásban vagyok, semmiképpen nem akarok eljönni. Ott szünetel a munkaviszonyom, így kapom a fõtitkár-helyettesi fizetésemet. Vezetõ állású köztisztviselõ nem vállalhat több pozíciót, tehát nem lehetek a könyvtár fôigazgatója. Ha elvállalom ezt a posztot, akkor kiesem az egyetemrõl, ahol van egy csoportom, van egy röntgendiffrakciós és egy fehérjekrisztallográfiai laboratóriumunk, amivel így nem foglalkozhatnék eleget. Ergo kell egy fôigazgató.

– Igen, sosem vagyok pesszimista. Mert ha én azt mondom, hogy ezt igenis lehet, attól kezdve elhiszik az emberek. A könyvtárban pedig nagyon rossz hangulat volt. A könyvtáros már eleve frusztrált, mert kapitálisan rossz a fizetése, szellemi dolgokkal foglalkozik, de nem termel, hanem szolgáltat. A rengeteg huzavona, veszekedés külön megviselte az embereket. De abban bízom, fokozatosan enyhül a feszültség, mert mindenki tudja, hogy a könyvtár ügye fontos. És látom, a sajtó különbözõ képviselõinek – akik a közvéleményt is képviselik – sokszor fontosabb a könyvtár, mint az egész Akadémia. Mert a könyvtár – a harmadik legnagyobb könyvtár Magyarországon – jelkép, a kultúra és a tudomány jelképe.

(Az illusztrációkat az “Évszázadok kultúrája a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában”
és a “Keleti Gyûjtemény” címû kiadványokból vettük át. Szerk.)
Az interjút készítette: Silberer Vera, Nyikos Lajos
1998. augusztus