A hallgatók ma másképp mennek el vizsgázni
Beszélgetés Kubinyi Miklóssal,
a Budapesti Mûszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának dékánjával

Néhány hónapja "Elégedett vegyészek" címmel jelent meg egy tudósítás a Népszabadságban. A cikk annak a felmérésnek az eredményérõl számolt be, amelyet az 1995 és 1997 között diplomázott vegyész- és biológusmérnökök körében végeztek. Kubinyi Miklóst, a Budapesti Mûszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának dékánját kérdezgetve is az elégedettség–elégedetlenség került beszélgetésünk középpontjába.

***

– Dékán úr, hogyan indult a pályája és melyek voltak eddig a fõ állomásai?

– Nálunk a családban az orvosok és az állatorvosok domináltak. Hárman vagyunk testvérek, és mindenki úgy választott pályát, ahogy jónak látta. A húgom tartotta a családi hagyományokat, orvos lett, az öcsém közgazdász. Engem az élettelen természettudományok jobban érdekeltek, mint az élõk, ezért kértem felvételemet a Mûszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára. 1972-ben végeztem, és azóta az Egyetemen dolgozom. Haladtam elõre a ranglétrán, 1991-ben lettem docens, 1996-ban Egyetemi tanár. 1993-tól voltam tudományos dékánhelyettes. 1996-ban, amikor Gál Sándor dékáni megbízatása lejárt, fölkért, hogy pályázzak dékánnak. Meg is választottak, és '96 óta vagyok dékán. Ez hároméves megbízatás, 1999. június 30-án lejár, de második ciklusra is fogok pályázni. Erre bátorít, hogy az elmúlt három évben a Vegyészmérnöki Kar kollektívája és az egyetem vezetése támogatta törekvéseimet. A második ciklus maximum négyéves lehet.

– Dolgozott-e vendégként olyan kutatóhelyeken, amelyek késõbbi munkája szempontjából is fontosnak bizonyultak?

– Két intézetre emlékszem szívesen. Az egyik a Firenzei Egyetem Fizikai Kémia Tanszéke, ahol elõször ismerkedtem meg a lézerek spektroszkópiai használatával 1980-ban. A következõ évben kerültem ki Walesbe. Firenzében folytonos lézerekkel, itt pedig impulzuslézerekkel foglalkoztam. Az utóbbi kapcsolat azóta is tart, még a 90-es években is háromszor jártam William Jeremy Jones professzornál, az inverz Raman-effektus fölfedezõjénél.

– Ha jól emlékszem, Esterházy Péter egyszer azt írta, Firenzében szeretne élni, ha ott angolok laknának és magyarul beszélnének. Önnek ezt majdnem sikerült megvalósítania.

– Azt hiszem, mindegyik helynek megvan a maga szépsége. Én úgy szeretek élni Magyarországon, hogy ha úgy adódik, elmehessek Walesbe vagy Olaszországba. Talán ebben a korban az ember szívesebben megy vissza olyan helyre, ahol már járt.

– Térjünk akkor egy pillanatra vissza az iskolapadba. Kire emlékszik szívesen a professzorok közül?

– A nagy egyéniségek közé tartozott Tettamanti professzor, aki a vegyipari mûveleteket tanította. Hihetetlen lelkesedéssel adott elõ, de mi eleinte nem sok figyelmet szenteltünk a tárgynak. A vizsgaidõszakban borzasztó vérengzés tört ki. A következõ félévben az emberek 15–20 perccel az elõadás kezdete elõtt megtöltötték a padokat, és aki késõn jött – 10 perccel az elõadás kezdete elõtt –, már nem kapott helyet. Tettamanti professzor óriási zsákokból osztogatta a piros, zöld, kék tollakat és ceruzákat, hogy amit õ színessel rajzol a táblára, mi is színessel rajzoljuk a füzetünkbe. A módszer bevált.

Csûrös professzor is nevezetes ember volt. Egyszer minden fölrobbant a laborban. Többek közt összetört egy hatalmas edény, amelyben salétromsav volt. A kiömlött savra zsákokból szórták a nátrium-hidrogén-Karbonátot. A labor ablakain óriási mennyiségû fehér füst tört ki, és ekkor érkezett meg Csûrös professzor, akinek a szobája a laborból nyílt. Szivar volt a szájában, egy pillanatra kivette, s csak annyit mondott: "Úgy látom, minden a legnagyobb rendben", és szivarral a szájában eltûnt a fehér füstben.

Králik Dezsõ professzorra is szívesen emlékszem. Matematikát tanított és nagyon szerette a hallgatóságot. Észrevette egyszer, hogy nem bírunk magunkkal. Megkérdezte, miért nem figyelünk. Mondtuk, hogy a következõ órán fizikadolgozatot írunk: különbözõ testek tehetetlenségi nyomatékát kell majd kiszámítanunk. Nekiállt, és az óra hátralevõ részében levezette a legkülönbözõbb testek tehetetlenségi nyomatékát.

Végül, de nem utolsó sorban, Varsányi professzort említem meg, aki akkoriban a Fizikai Kémiai Tanszék vezetõje volt. Hihetetlen fölkészültségével nagyon mély benyomást gyakorolt a hallgatóságra. A fizikai kémiában rengeteg levezetés van, és õ egy apró kis cédulát hozott be magával minden órára, amelyen csak a végeredmények szerepeltek. A levezetéseket kapásból fölírta.

– Gondolt-e arra, hogy esetleg pályát változtat?

– Nem. Egyszer hívtak a Központi Kémiai Kutatóintézetbe. Ezen akkor gondolkoztam, mert az akadémiai intézetek mûszeres fölszereltsége akkor is jobb volt, és ma is jobb, mint az egyetemé, de úgy éreztem, olyan mértékben megbecsülnek, hogy inkább küszködöm tovább azokkal a lehetõségekkel, amelyek itt vannak.

– Tehát ki lehet jelenteni, hogy elégedett a mostani helyzetével?

– Igen.

– Tudja-e, Dékán úr, mit fog csinálni egy hónap, egy év, tíz év múlva?

– Ha elnyerem még egy ciklusra a dékánságot, változatlanul sok teendõm lesz. Ez nemcsak papírmunka, hanem állandó kapcsolattartás az egyetem vezetésével, a kar dolgozóival, a hallgatókkal, a hazai felsõoktatás és az ipar vezetõivel és a kar külföldi partnereivel. Utána szeretnék visszatérni a kutatáshoz és az oktatáshoz. Tíz év múlva sem érem el a nyugdíjkorhatárt; ha az egészségem megengedi, még itt leszek.

– Kutatásai a makrociklusokhoz és a kalixarénekhez kötõdnek. Hogyan jellemezhetõk és miért érdekesek ezek a vegyületek?

– Ezeknek az anyagoknak a tanulmányozására itthon adódott lehetõség, de a munka azokhoz a lézerspektroszkópiai vizsgálatokhoz is kapcsolódik, amelyeket külföldön tanultam. A makrociklusok – ciklusokból képzett ciklusok. Például a kalixarénekben benzolgyûrûk kapcsolódnak össze, a porfirinek pedig, amelyek szintén makrociklusok, pirrolgyûrûkbõl épülnek föl. Kihasználjuk azt a lehetõséget, hogy Bitter István professzor, aki a múlt évben Zemplén Géza-díjat kapott, spektroszkópiai szempontból is érdekes anyagokat állít elõ. Azokban a kalixarénekben, amelyeket mi vizsgálunk, négy benzolgyûrû alkotja a makrociklust. A kalix görög szó, annyit jelent, hogy kehely, és az elnevezés arra utal, hogy a benzolgyûrûk kehely alakú molekulát alkotnak. A mi kalixarénjeink kelyhének fölsõ végén koordinációs szféra van, amely fémionokkal vagy semleges molekulákkal képes komplexeket alkotni, a kehely alsó részén pedig kromofór csoport lóg. Ha a kalixarén komplexet képez, a vegyület megváltoztatja a színét. Tehát komplexképzés révén szerencsés esetben szelektíven kimutatható a fémionok vagy a vegyületek megkötése. Mi a folyamattal járó színváltozásokat vizsgáljuk.

A porfirinek is megérdemelnek egy pár szót. A fotodinamikus rákterápiában porfirinszármazékokat alkalmaznak. Ezeket a színes vegyületeket injekcióval juttatják be a szervezetbe. Egyesek közülük viszonylag szelektíven koncentrálódnak a daganatos szövetekben. A daganatot lézerekkel sugározzák be, hogy a rákos sejteket szétrombolják. Ez sokkal kevésbé drasztikus beavatkozás, mint a kemoterápia vagy a radioaktív besugárzás. Érdekes módon eddig csak a természetes porfirint, a hematoporfirint használják, noha úgy tûnik, hogy a szintetikus porfirinek alkalmasabbak, de a gyógyszeriparban nagyon nehéz eljutni az új anyagoktól a gyógyszerekig. Mi az új vegyületek spektroszkópiai tulajdonságait nézzük meg külöbözõ oldószerekben, vagy a szervezetekhez kicsit közelebb esõ rendszerekben, így liposzómákban. Meg kell határoznunk például a gerjesztett állapotok élettartamát, és meg kell ismernünk, milyen mechanizmusokon keresztül csengenek le ezek a gerjesztett állapotok. A vizsgálatokat a Kémiai Kutatóközpont fotooxidációs csoportjával közösen végezzük.

– Hogyan osztja meg, Dékán úr, az idejét a tanítás, a kutatás és az adminisztráció között?

– A dékáni teendõk napi négy–hat órát kötnek le. A fizikai kémia anyagszerkezeti részébõl tartok elõadásokat – ez az összes vegyészmérnök-hallgatónak szól –, és van egy fakultatív tárgyam, a lézerspektroszkópia. A kémiai anyagszerkezettanhoz laboratóriumi gyakorlat is csatlakozik, itt lézeres mérést irányítok: a hallgatók nitrogénlézer– festéklézer rendszerrel vizsgálnak Raman-szórást és fluoreszcenciát. A spektroszkópiai csoport vezetõje vagyok a Fizikai Kémiai Tanszéken. Szorosan együttmûködöm régi barátommal, Grofcsik Andrással; a legtöbb munkánk közös, és közösen vezetjük a csoportban a doktoránsok, diplomázók, diákkörösök munkáját is.

– Készült egy tanulmány, amely az 1995 és 1997 között végzett vegyész- és biomérnökhallgatók 94 százalékának adatait dolgozta fel elhelyezkedési lehetõségük, bérezésük szempontjából.

– Nagyon sokszor szegezték nekem a kérdést, hogy mi történik a vegyészmérnök- és biomérnök-hallgatókkal, miután végeztek. Voltak ugyan felületes információink, de megpróbáltam szisztematikus felmérést kezdeményezni. Az elmúlt három évben végzett évfolyamot mértük föl, mert közülük még dolgoztak a karon doktoránsok. Minden évfolyamból fölkértünk két doktoránst, hogy telefonálja körbe a korábbi évfolyamtársait, és kérdezze végig, milyen körülmények között dolgoznak. Ez a felmérés mérvadó, mert a nálunk végzett hallgatók 94 százalékát sikerült elérni, azaz a három évfolyamból összesen 204-et. Nagyon érdekes, hogy a hallgatók körülbelül egyharmada doktoráns, a többiek fõként a szakmában helyezkedtek el. A válaszadók közül egyetlen egy mondta, hogy munkanélküli. A doktoránsok ösztöndíjat kapnak, de a többiek is meg merték mondani a fizetésüket, valószínûleg azért, mert ismerõs kérdezte. Természetesen én csak az átlagot tudom, mert az adatokat titkosan kezelték. A 97-ben végzettek fizetése (a doktoránsok kivételével) kilencvenezer, a két évvel korábban végzetteké százhúszezer forint körül mozgott. A munkakörülményeikkel nagyrészt elégedettek voltak.

– Más egyetemeken is készült ilyen felmérés?

– Pontosan ilyen nem. Elég gyakran küldenek ki hosszadalmas kérdõíveket, de ezeket nem szívesen küldik vissza, és a felmérések csak azokról tartalmaznak információt, akik válaszoltak. Nekem az a gyanúm, hogy akik kevésbé sikeresek, nem szívesen küldik vissza a kérdõíveket. Ezért a mi felmérésünket értékesebbnek érzem.

– Mit tudnak a doktoránsokról, akik harmincéves koruk körül kerülnek ki az egyetemrõl?

– Róluk nem készült még ilyen felmérés, csak annyit tudok, hogy vagy az iparban, elsõsorban gyógyszergyárakban, vagy kutatóintézetekben helyezkednek el, de olyanok is vannak, akik más pályára sodródnak, és például kereskedelemi tevékenységgel keresik meg a kenyerüket.

De nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, hogy a diplomásokkal mi történik. A felsõoktatási intézmények most érdekeltek abban, hogy meghódítsák a hallgatókat. Ezért keressük a kapcsolatot a középiskolásokkal és a középiskolai tanárokkal. A Mûszaki Egyetemen minden év novemberében van egy nyílt nap, amelyre sok ezer negyedikes gimnazista jön el. A kar újítása, hogy középiskolai tanárok számára is rendez nyílt napot, a diákoknak szánt nyílt nap elõtt. Tájékoztatjuk a tanárokat az oktatási rendszerünkrõl, meghívunk sikeres vegyész- és biomérnököket, s a középiskolai tanárok is elmondják a gondjaikat, ötleteiket. Volt, aki berendezést kért kölcsön az egyetemtõl, hogy egy távoli kis településen kísérletezhessenek a kémia szakkörben. Kérték, hogy hirdessenek meg az oktatók érdekes középiskolai elõadásokat. Fölmerült, hogy mennyi gond van a hallgatókkal a tanulmányok elején, milyen rosszul megy a fizika, a matematika és a kémia. A tanárok elmondták, hogy csökkent a természettudományos tárgyak részesedése a középiskolai oktatásban, ne csodálkozzunk, ha kevesebbet tudnak a mostaniak, mint a korábban érettségizettek. Nagyon tanulságosak ezek a beszélgetések.

– Milyen a felvételi rendszer?

– Az idén három szakra lehet felvételizni. A vegyészmérnöki és biomérnöki szak mellett a környezetmérnöki szakon is megindul a képzés. A mûszaki felsõoktatásban egységes felvételi rendszer van, ami valójában nem teljesen egységes, mert a szaktól függ, hogy milyen tárgyakat lehet választani. Aki a vegyészmérnöki szakra jelentkezik, annak kettõt kell választania a matematika, a fizika és a kémia közül, aki a biomérnöki vagy a környezetmérnöki szakra jelentkezik, a matematika, a fizika, a kémia és a biológia közül választhat két felvételi tárgyat. De a középiskolai tanulmányi eredmények alapján is számolnak átlagot, s ha valakinek ez kedvezõbb, mint a felvételi vizsgán elért eredménye, akkor kérheti, hogy a középiskolai jegyei alapján számítsák ki a pontjait. Ez vitatható eljárás. A többség a középiskolai pontok alapján jut be.

– A hollandok súlyozzák a középiskolai eredményeket, és azután lottósorsolással döntik el, ki kerül be az egyetemre.

– Itt nincs sorsolás, sõt miután megállapították a pontokat, nagy, országos számítógépes rendszer segítségével húzzák meg a ponthatárokat. Kijelölnek egy napot, amikor az összes intézmény képviselõinek jelenlétében megállapítják az egyes szakok felvételi ponthatárát.

– Hányan jelentkeznek erre a három szakra? Van-e túljelentkezés?

– Egészen friss adatokat mondhatok, mert most zárult le a felvételi lapok beküldése. A biomérnöki szakon három és félszeres, a vegyészmérnökin háromszoros volt a túljelentkezés. A környezetmérnöki szakot utólag hirdettük meg, a felvételi tájékoztatóban nem is szerepelt, ott csak kétszeres túljelentkezés volt.

– Felvételi vizsga nélkül is be lehet kerülni?

– Igen. Ha valaki bízik a középiskolai eredményeiben, nem kell felvételiznie.

– Mennyi volt tavaly a felvételi ponthatár?

– A biomérnöki szakon különösen magas volt; erre a szakra 118, a vegyészmérnökire 103 ponttal lehetett bekerülni.

– Hogy jönnek ki a keretszámok? Az egyetemek a fejpénz miatt érdekeltek abban, hogy minél több hallgatót vegyenek fel, de mégsem lehet mindenkinek diplomát adni, mert esetleg összedõlnének a hidak. Akkor jár jól az egyetem, ha sok embert vesz fel, és sokat "szór ki"?

– Ez nem egészen így van. Abban a kérdésben, hogy az egyes szakokra mennyit lehet felvenni, állást foglal a Felsõoktatási Tudományos Tanács, a minisztérium tanácsadó testülete, de végsõ soron a minisztérium és az egyetem közötti konzultáció során alakulnak ki a keretszámok. A minisztérium függetlenül attól, hogy milyen mérnökhallgató az illetõ, ugyanolyan fejkvótát ad. Tehát a minisztérium elég rugalmas abban, hogy a Mûszaki Egyetemen egy adott évben több villamos- és kevesebb vegyészmérnök-hallgatót vegyenek-e föl, vagy fordítva. Most 385 000 Ft/fõ a fejkvóta évente. Ez "képzési és létesítmény-fenntartási normatíva", ebbõl egyrészt állni kell a hallgatók képzésével kapcsolatos dologi kiadásokat, az oktatók és a többi dolgozó bérét, karban kell tartani az épületeket, fizetni kell a közüzemi számlákat.

– Milyen az oktató–hallgató arány az egyetemen és a karon?

– Az egyetemen elég jó közelítéssel 10:1. Ez a karra is érvényes, 107 fõállású diplomás – oktató, kutató, tanszéki mérnök – dolgozik a karon, és ezer hallgatónk van.

– Milyen az oktatók és a segédszemélyzet aránya?

– A 107 oktató mellett 78 technikus, laboráns és adminisztrátor dolgozik.

– Tehát tíz hallgatót véve alapul kb. négymillióból ki kell jönnie egy oktató, egy segéderõ bérének és minden egyébnek. Nem sok.

– Ennyi jut. Hozzáteszem még, hogy doktoránsaink is oktatnak, mégpedig heti 4–6 órát.

– Egyes karokon olyan szakemberek is elõadnak, akik nem az egyetemen dolgoznak. Az óradíj miatt kevesebbe kerülnek, mint az egyetemi oktatók. A Vegyészmérnöki Karon nincs ilyen gyakorlat?

– Nálunk ritka a mellékállás. Az az igazság, hogy a normatíva nem fedezi a szükségleteket, ezért más célra szánt összegeket is kénytelenek vagyunk beforgatni az oktatásba és a bérekbe, hogy a kar el tudja magát tartani. Ez nem szerencsés. Például ha valaki szerzõdéses munkát vállal, a kari elvonást a szokásosnál magasabb kulcs szerint számoljuk, hogy pótolhassuk a hiányokat, de emiatt csökken az érdekeltség. A kar tavaly is körülbelül 45 millió forinttal járult hozzá saját erõbõl a bérek és a dologi kiadások fedezéséhez.

– A kutatóintézetekben dolgoznak olyan kollégák, akik szívesen tanítanának többet is a karon, ha Széchenyi-ösztöndíjat nyernének el. A karnak ez egy fillérjébe sem kerülne, mégsem támogatja, hogy pályázzanak.

– Összeszámoltam, hogy a karról 129-en jogosultak a Széchenyi-ösztöndíjra. A fõállású diplomások túlnyomó többsége megszerezte a Ph.D-t, vagy magasabb tudományos fokozata van. Igen aktívan vesznek részt az oktatómunkában részfoglalkozású nyugdíjasaink, illetve a három akadémiai kutatócsoport tagjai, akik közül a többségnek szintén van fokozata. Megítélésem szerint a karról jogosultak nagy része megérdemli, hogy elnyerje a Széchenyi-ösztöndíjat. Az elsõ három ciklusban közülünk 24-en kapták meg. Ebben a helyzetben érthetõ, hogy a Kar külsõsöknek csak nagyon indokolt esetben támogatja a pályázatát, és a kiírás szellemében kiemelkedõ kutatási tevékenységet és az elõzõ öt év során végzett kiterjedt, rendszeres oktatómunkát vár el ehhez. Elõnyben részesülnek azok, akik a kar területén dolgoznak.

– Nem az egyedi eseteket kellene inkább elbírálni aszerint, hogy ki milyen teljesítményt nyújt?

– A mérlegelés elég önkényes lenne. Hányan megsértõdnének, ha például egy kari elõszûrés után nem küldenénk tovább a pályázatukat.

– Annak, aki pályázik, az elutasítással is számolnia kell.

– Természetesen. De azt szeretném, hogy akik a kar oktatásában aktív szerepet akarnak vállalni, le is költöznének a kar területére, és itt kutatnának egy erre a célra kialakított laboratóriumban. Akkor senki egy rossz szót nem szólhatna, ha pályáznának a Széchenyi-ösztöndíjra.

– Jut-e elegendõ idejük az oktatóknak a kutatásra?

– A Mûszaki Egyetem tradicionálisan elit egyetem és kutató egyetem. Bármennyire megnõtt is a felvételi keretszám, bármilyen drasztikusan csökkent is az oktatói létszám, a kollégák évrõl évre igen tisztességes mennyiségû publikációt, szabadalmat tesznek le az asztalra. Azt hiszem, ezen a téren nincs változás, és remélem, nem is lesz. Az is nagyon jó, hogy a hallgatók egy része érdeklõdik a kutatás iránt.

Inkább az a gond, hogy olyan új oktatási formákat próbálnak bevezetni és az egyetemek figyelmébe ajánlani, amelyektõl a korábbi hagyományokon nevelkedett oktatók ódzkodnak. Ilyen például a felsõfokú szakképzés, amely két év után mérnök-asszisztensi képzettséget adna. Sok kollégának nem nyerte meg a tetszését, pedig ha lenne ilyen képzés, pót felvételi keretszámokat kapnánk.

– Milyen a kapcsolatuk más egyetemek kémiát oktató tanszékeivel? Van Önök között verseny vagy együttmûködés?

– Verseny nincs, a kutatási együttmûködés széleskörû, az oktatásban minimális a közös munka. A biomérnök képzésen belül van együttmûködés az ELTE Biológiai Tanszékcsoportjával és az orvosegyetemmel.

– Elõfordul, hogy valaki például a Mûegyetemen hallgatja a szerves kémiát és a TTK-n a szervetlen kémiát?

– Nem nagyon. Ebbõl a szempontból a kreditrendszer nem váltotta be az elképzeléseket. Az egyik alapmotívum eredetileg az volt, hogy a hallgatók szabadon átjárhatnak egyik helyrõl a másikra, külföldön is tanulhatnak, és a teljesített tárgyakat elismerik. De a hallgatók energiáját bõven leköti, ha az egyik helyen végighallgatják a különbözõ tárgyakat. A kreditrendszerben az a jó, hogy kevésbé merev a korábbi rendszernél. Mert ha régen tíz tárgy közül egybõl megbukott valaki, akkor egy félévig nem csinált semmit, a következõ szemeszterben pedig meg kellett ismételnie az összes tárgyat, ami értelmetlen volt. Ha most valakinek nem sikerül levizsgáznia, a következõ félévben újra megpróbálhatja.

– A következõ félévben is meghirdetik azt a tárgyat?

– A kulcsfontosságú tárgyakat igen, az apróbb tárgyakat nem.

A régi rendszerû képzés egyébként a közösség szervezõdése szempontjából elõnyösebb volt. Most vannak magányos harcosok, párok, kis baráti körök, akik együtt veszik föl a tárgyakat, de nagyobb közösségek nehezen alakulnak ki. És mérhetetlenül bonyolult a kreditrendszer adminisztrációja. A hallgatók is másképp mennek el vizsgázni. Most kisebb felelõsséggel jár, hogy sikerül-e valakinek a vizsgája. A réginél sokkal nagyobb arányban találkozunk fölkészületlen hallgatókkal a vizsgákon, de ez nemcsak az õ hibájuk. Egy hallgató, mondjuk, tíz vizsgányi tárgyat vesz föl egy félévben, mindnek nekifut, ötbõl vagy hatból átmegy, és ez elég ahhoz, hogy a kreditpontokat megszerezze. Szétaprózódott az oktatásunk, nagyon sok tárgy és szakirány van. A sok apró tárgyból kevesebb, nagyobb kreditértékû tárgyat kell formálnunk még akkor is, ha ez esetleg egyes oktatók hiúságát sérti. Inkább négy vagy öt kreditpontos tárgyakból válasszák ki a hallgatók, hogy mibõl szerzik meg a félév elvégzéséhez szükséges harminc pontot, és ne a két- vagy hárompontosakból. Ezekkel az intézkedésekkel azt szeretném elérni, hogy csökkenjen a tananyag, de maradandóbb tudást szerezzenek hallgatóink.

– A Mûegyetem régen híres volt arról, hogy a hallgatókat "szívatták". Milyen most a helyzet? Jönnek-e panaszkodni a hallgatók?

– Nem nagyon. Azt hiszem, hogy a szívatás nem jellemzõ ma már a karra. Nagyon ritkán fordul elõ, hogy egy oktatóval elégedetlenek. Pedig a hallgatók kétévenként véleményezik az oktatókat. Egy kérdõívre válaszolva mondják el, milyenek egy-egy oktató elõadásai, hajlandó-e az elõadó konzultálni, milyen a kapcsolata a hallgatókkal. A kérdõíveket különbözõ szempontok alapján értékelik, és az eredmény visszakerül az oktatókhoz. Érdekessége ennek a kérdõívnek, hogy a számonkérésre vonatkozóan nem szerepel benne kérdés. Ez valami régi görcs. A vizsgaidõszak elõtti utolsó két hétben töltik ki a hallgatók az ûrlapokat, de csak a vizsgaidõszak után értékelik ki, és csak akkor közlik az oktatóval az eredményt. Nagyon vigyáznak, nehogy konfliktus alakuljon ki a hallgatók és az oktatók között a véleményezés miatt. A felmérésbõl kiderül, hogyha valakinek érthetetlenek az elõadásai, de az nem, hogy a hallgatók elégedetlenek a vizsgáztatás stílusával. Csak akkor derülne ki, ha a hallgatók személyesen megkeresnének, de eddig nem volt erre példa. Arra volt, hogy kifogásolták valakinek az elõadásait. A tanszékvezetõt szoktam megkérni, hogy beszéljen az illetõvel, aki aztán igyekszik változtatni a stílusán. A felmérést akkor nem két év múlva ismételjük meg, hanem fél év múlva.

– A hallgatók sok vizsgaidõpont közül válogathatnak. Hogyan határozza meg a kar a vizsgaidõpontok számát?

– Az Egyetemi szintû "Tanulmányi és vizsgaszabályzat" minden idõponthoz létszámot is rendel. A vizsgaalkalmaknak legalább 50%-kal több hallgató vizsgázását kell lehetõvé tenniük, mint ahányan a tárgyat fölvették. Tapasztalataim szerint ez sem elegendõ. Gyakran elõfordul, hogy egy hallgató tanul ugyan, de nem készül el idõre, és egy másik idõpontban már nincs hely. Ezért azt tanácsoltam a kollégáknak, hogy jelöljenek ki vizsgaalkalmakat, de ne korlátozzák a létszámot, és akkor az átjelentkezéseknek nincs akadálya. Aki csak teheti, követi ezt a gyakorlatot. Tehát ami a vizsgaalkalmakat illeti, elég jó dolguk van a hallgatóknak.

- Dékán úr említette, hogy a hároméves dékáni ciklus a végéhez közeledik. Mi okozta a legnagyobb gondot az elmúlt idõszakban?

– Ebben a három évben nagyon sokat gyötrõdtem a kar anyagi helyzetével. Egy olyan karon, ahol az oktatás 30–40 százaléka laboratóriumban folyik, a képzési normatíva semmiképpen sem elegendõ. Ezt a normatívát olyan modell alapján számolták ki, amelyben a laboratóriumi képzés aránya tíz százalék. Ahol laboratóriumi gyakorlatot tartanak, ott szükség van segédszemélyzetre, ott veszélyes anyagokkal is dolgoznak, az oktatóknak veszélyességi pótlékot kell fizetni, tehát járulékos kiadások is keletkeznek. Elõadást lehet tartani kétszázötven fõs teremben, de a laboratóriumi gyakorlat csak hat–nyolc fõs csoportban hatékony, tehát ilyen szempontból is emberigényes a laboratóriumi oktatás. Eddig nem sikerült elérni, hogy ezeket a szempontokat figyelembe vegyék a kar finanszírozásában. Rendszeresen összefogunk olyan intézményekkel, ahol vegyészeket, vegyészmérnököket, biológusokat, biomérnököket képeznek, és közös beadványokat készítünk, amelyeket igyekszünk az illetékes hatósággal elismertetni. Ezt érzem a legnyomasztóbb gondnak.

A másik nagy probléma: nem vagyok megelégedve a felsõoktatásban a korfával, tehát a fiatal oktatók, kutatók aránya kicsi az idõsebbekhez képest. Nagy erõfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy minél több tehetséges hallgatónk doktoránsként folytathassa tanulmányait. Az államilag finanszírozott doktoránsi keretszám évi 10–12, de a Varga József Alapítvány támogatásával és külsõ cégek ösztöndíjaival körülbelül harminc fõre bõvíthetjük a létszámot. A doktoránsok közül néhányan posztdoktorként maradhatnak a karon. De erre egyelõre a kívánatosnál kevesebb lehetõség nyílik. A posztdoktorokból választjuk ki fiatal oktatóinkat. Sajnos azonban a 30–40 év közötti tehetséges emberekbõl, akik minden lehetséges iskolát kijártak, aránytalanul kevesen vannak az egyetemeken. Pedig az oktatás és a kutatás színvonalának fenntartásához nélkülözhetetlen az utánpótlás.

Az interjút készítette: Silberer Vera, Nyikos Lajos
1999. március