A Bugát-féle mûnyelv kipusztulása óta irodalmunkban lassanként egy új, a nemzetközi (tudniillik az angol, franczia és német) mûnyelvvel lehetôleg egyezô, magyar mûnyelv fejlõdött ki, mely a féktelen magyaroskodással szemben a következõ alapelvekre van fölépítve:
1. A mely természettudományi fogalomnak vagy tárgynak nincs nemzetközi elnevezése, jelöljük azt mi is a magunk nyelvébôl való mûszóval.
2. Ha valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar szavunk már van, ne polgárosítsuk meg az idegen szót, még ha nemzetközi kelendôségû is, hanem ôrizzük meg és használjuk közakarattal a magunkét.
3. Ha valamely rosszul alkotott magyar mûszó, az eddigi folytonos és általános használat közben, már egészen érthetõ és határozott értelmû szóvá lett, és ha a kiirtás megkisértése elõreláthatólag sok nehézséggel járna s a megállapodást megint sokáig késleltetné, még az ilyen magyar mûszót is tartsuk meg, szoros kivételképpen és használjuk ezentúl is.
4. Ha valamely nemzetközi mûszó helyébe nem tudunk helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar szót állítani, fogadjuk el mi is (a 3. alá tartozó csekély számú kivétellel) a nemzetközi mûszót és, ha szükséges, adjunk neki olyan formát, hogy a magyar szóképzôk és ragok elfogadására alkalmasabb legyen (például mágnes, mágnesezni; kristály, kristályos, kristályosít stb.), de a nélkül, hogy nevetségesen elkorcsosítsuk.

Ime ezek azok az alapetvek, a melyeken a mai magyar természettudományi mûnyelv fölépült. Sem az Akadémia, sem semelyik tudományos társaságunk nem hozott ugyan olyan határozatot, mely ezen alapelveket hivatalosan szentesítette volna, mégis a mindennapi gyakorlatból lassanként és hallgatólag oly közmegegyezés alakult ki, mely már-már biztosítani látszott, hogy a magyar természettudományi mûnyelv végre-valahára megállapodott irányban nyugodtan fog most már továbbfejlôdni.

Azonban nem így történt.

 Apáthy István, a kolozsvári egyetem nagyérdemû és nagy tekintélyû tanára, mintegy tíz évvel ezelôtt az Erdélyi Múzeum-Egylet Orvos-Természettudományi Értesítõjében, a nemzetközi mûszókat nem az eddigi szokás szerint, nemzetközi alakjokban, hanem egy sajátságos elmélet alapján, visszalatinosított vagy görögösített formában kezdte használni.

Apáthy példája akkoriban nem igen talált követôkre, nemcsak Budapesten nem, hanem még Kolozsvárt, sõt tanártársai körében is alig. Mihelyt ti. Apáthy visszalépett a Múzeum-Egylet Természettudományi Értesítôje szerkesztésétôl (1902-ben) s azt tanártársa, Fabinyi Rudolf vette át, azonnal eltûnt az Értesítôbôl az Apáthy-féle kisérlet s újra a már megszokott mûnyelv lépett örökébe. Azt hittem, hogy eme tapasztalat után most már Apáthy sem fogja többé erôltetni az õ különleges mûnyelvét s lassanként visszatér õ is a régire.

Csalódtam. Elôttem fekszik a "Múzeumi füzetek" (Az erdélyi nemzeti múzeum természettárainak értesítôje) czímû, mostanában megindult folyóirat elsô két füzete. A szerkesztôi elôszóban Apáthy kijelenti, hogy itt is érvényesíteni fogja a mûnyelv dolgában az ô régi elveit, noha "nehány tanítványán és lelki rokonán" kívül, úgy tapasztalja, senki sem követi. Mindamellett reményli, hogy "legföljebb egy évtized alatt sikerülni fog a mai mûszók kiirtása" és szentül igéri, hogy e szándéka megvalósítására mindent el fog követni.

Úgy gondolom, most már itt az ideje, hogy valaki – a mi tudtommal eddig még nem történt – tüzetesen, de sine ira et studio hozzászóljon Apáthy vállalkozásához.

Apáthy azt javasolja, hogy ezentúl például

És ha azt kérdezzük, miért ne mondjuk így, s miért ne mondjuk amúgy? Miért szokjunk le a már megszokottról, s miért szoktassuk magunkat a szokatlanhoz? Apáthy azt feleli: ennek meg kell lenni, függetlenítenünk kell magunkat a német mûnyelvtôl s önállóságra kell törekednünk.

Hát a mi azt illeti, én is szeretném lerázni nyelvünkrôl az óriási nyomást, a mit a német nyelv reá gyakorol – csak lehetne. De itt most nem errôl van szó. Hiszen a föntebbi mûszók, a melyeket Apáthy mai mûnyelvünkbôl, mint németeket, minden áron ki akar irtani, nemcsak németek, hanem épp oly joggal francziák és angolok is. Megvannak, talán kettô vagy három kivételével, a franczia és angol szótárakban is (l. Sachs-Villatte és Webster), azzal a magától értetôdô különbséggel, hogy a franczia szó végére, hol a helyesírás megkivánja, egy néma e van függesztve. Sôt e szók legnagyobb része vagy franczia szó, vagy pedig franczia gyártmány és a francziáktól terjedt el azután az angolokhoz, németekhez s vagy egyenest, vagy közvetítéssel a többi nemzetekhez.

Minden nemzet, mely a természettudományok mai mûnyelvét átvette, vagy minden változtatás nélkül vette azt át, vagy legfeljebb annyit változtatott rajta, a mennyit a saját kiejtése és saját abéczéje okvetetlenül megkivánt. Így teszünk mi magyarok is a Bugát-féle mûnyelv kipusztulása óta, sôt így tettünk, mint alább meg fogjuk mutatni, annak megszületése elôtt is.

Apáthy azonban azt mondja, hogy ez nincs rendjén. Mi magyarok azt, szerinte, meg nem engedhetjük magunknak, vagy ha mások teszik is, mi hozzá nem járulhatunk, hogy a régi görög és latin szók megcsonkíttassanak: nekünk arra kell törekednünk, hogy a rég kihûlt szótetemek szûzi épségben új életre keljenek; nekünk tehát, ha a némettôl függetleníteni akarjuk nyelvünket, okvetetlenül asbestost, asphaltust, amethystust, obsidianust, smaragdust és topaziust kell mondanunk. Sôt ha valamely anyagot, vagy fogalmat a régi rómaiak még nem ismertek (pl. a jódot, benzint, benzolt és fotografiát), a magyarnak jusson a szép feladat, hogy nekik klasszikus latinságú új mûszókkal (iodaeum, benzina, benzolus, photogramma) kedveskedjék. Egy nyelvújítás már sikerült a magyarnak, csináljon hát a régi Róma számára is egyet.

De félre a tréfával! A dolog sokkal komolyabb, hogysem a tréfálkozást megengedhetnôk magunknak.

Igaz, hogy legutóbbi idôkben a természettudósok sok latin és görög szóval kegyetlenül bántak el, sõt még örök emlékezetû személynevek iránt sem viselkedtek kimélettel. Megcsonkították ôket igazi barbár módon, hogy belôlük rövid, vagy egyöntetû mûszókat csinálhassanak. De hát mit tehettek? Új fogalmakra új szók kellettek. BartzafaIvi, Bugát és Helmeczy viviszekcziói ellen az élõ nyelvérzék feljajdul, de  halottak: sem Volta és Faraday, sem Hellasz és a régi Róma már nem tiltakozhatnak.

Apáthy komolyan azt akarja, hogy a nemzetköziesen (szerinte  németesen!) megcsonkított latin mûszókat, ha szép szerével nem lehet, hát önkényesen latinosítsuk vissza, és azután erre az alapra építsük fel  a magyar természettudományi mûnyelvet.

És vajjon miért tegyük ezt?

Azért  – mondja Apáthy – mert a magyar az idegen szókat régente is csonkítatlanul vette át s a szóvégeket nem csiszolta le. A német Tempelt csinált a templum-ból, a magyar templom-ot; a magyar az istállót az olasz stallo-ból alkotta és nem koptatta le stall-lá; sohasem írtunk mi testament-et, hanem testamentum-ot stb.

Abban, a mit Apáthy itt mond, egy nagy igazság, de a hogyan ô ezt az igazságot értelmezi, egy nagy tévedés is rejlik. Tökéletes igaz, hogy a magyar a latin szókat, ha közvetlenül a latinból vette át ôket, nem csonkította meg, de az már nagy tévedés, ha Apáthy azt hiszi, hogy az olyan latin eredetû szókat is eredeti latin formájokban ôriztük meg, a melyek nem közvetetlenül a latinból, hanem egy másik nyelv közvetítésével kerültek át a magyarba. Ez utóbbiakat a magyar bizony nem latinosította vissza, hanem megtartotta abban a formában, a melyben az átadó nyelvbôl kapta. Ime néhány példa a szláv (legtöbbnyire szlovén) közvetítésre. (V.ö. Melich J., Szláv jövevényszavaink)
 

Ugyanaz történt a természettudományi mûszókkal már jóval Bugát elôtt, a régi idôkben is. Két 18-ik századi magyar ásványtanból (Benkõ Ferentzébôl és Zay Sámuelébôl) írtam ki a következô mûszókat s a Nyelvtört. Szótárban is meglevôket *-gal jelöltem.
 

Nagyon csalódik tehát Apáthy, ha azt hiszi, hogy a magyar nyelv természete nem veszi be csonkított formájukban a latin szókat. Beveszi biz az s be is vette mindig – már az Árpádok korában is – a legnagyobb készséggel, mihelyt a közvetítô nyelv ilyen csonkított alakban hozta ôket. Hiába keresztelte az abbas a gyermeket Stephanusra, a régi magyar is, ha magyarul beszélt, amazt mégis csak Apát úrnak, ezt pedig Istvánnak nevezte. Ne higgye Apáthy azt sem, hogy a csonkított, vagy csonkítottnak látszó latin szók csakis a nyelvújítás óta hatolnak nyelvünkbe, s hogy ezek "ütötték a némettôl való függésünk rab szolgabélyegét nyelvünkre". Szépen csengô, de üres frázis bíz ez! Hiába mondanánk a detektiv helyett detectivust, a konvent helyett conventust, a telefon helyett telephonumot, a lokomotiv helyett locomotivust és a dinamit helyett dynamitist (vagy mit?), azért nyelvünk bizony nem lenne magyarabb. Ne a latin szók épségét, hanem a magyar stilusét óvjuk a németességtôl.

Nincs tehát egyáltalában semmi elfogadható ok arra, hogy mai mûnyelvünket elejtsük és Apáthy lehetetlen kisérletét támogassuk.