Ideje, hogy szóljunk néhány szót a múmiákról. A szó maga igen sokértelmû, amint ez a már említett Abd-el-Latif arab utazónak a XII. századból származó feljegyzéseibôl is kitûnik. Azt írja ugyanis, hogy "múmiát" orvosi célokra olcsón árusítanak. Mumiya, vagy mumiyai arab szó és Abd-el-Latif szerint aszfaltot, vagy szurkot jelent, vagy pedig a sziklák természetes gyantája értendô rajta, amilyet Perzsiában és derabgerdi múmiahegybôl szereznek. Az arab utazó "szurok és mirrha keverékének" nevezte a múmiát – s ez még a tizenhatodik és tizenhetedik században is igen kelendô volt. Sôt, törések és sebek gyógyítására még a múlt században is árultak a patikusok "múmiát". "Múmia" az élô emberrôl levágott köröm vagy haj is, mint az embernek egy része, mely az egészet képviseli, ezért ördögûzésnél és megbabonázás céljaira is alkalmazták. Ma a "múmia" szón csaknem kizárólag bebalzsamozott holttesteket értünk, különösképpen pedig az egyiptomiak viszonylagos épségben maradt tetemeit. Régebben különbséget tettek "természetes" és "mû"-mumifikáció között. "Természetes" múmiáknak tekintették azokat a holttesteket, melyek minden külön kezelés nélkül bizonyos kedvezô feltétetek folytán, oszlás nélkül fennmaradtak, tehát mondjuk a palermói kapucinus kolostorban, vagy a Nagy Szent Bernát kolostorban, a brémai székesegyház ólompincéjében, vagy a quedlinburgi várban. Ezt a megkülönböztetést még ma is fenntartják, de némi megszorítással, mert különösen Elliot Smith számtalan vizsgálata, valamint Tut-ench-Amun múmiájának Douglas E. Derry által készített analízise azt eredményezte, hogy a csodálatos konzerválódás nem annyira a mûvészi balzsamozásnak, mint inkább a Nílus-vidék különösen száraz klímájának, a levegô és a homok teljes csíramentességének tulajdonítható. Így a csupasz homokban is kitûnôen konzervált múmiákat találtak, melyek még csak nem is feküdtek a koporsóban és amelyeknél a belsô szervek eltávolításának nyoma sem látszott..
 Mégsem voltak rosszabb állapotban, mint némelyik gondosan bebalzsamozott tetem, amely gyanták, aszfaltok és bôségesen alkalmazott balzsamos olajok hatására, valamint – ahogyan a Rhind-féle papirusz mondja – "Elephantine vizétôl, az Eileithyiaspolisból származó nátrontól és Kim város tejétôl" az idôk folyamán szétmállottak, vagy alaktalan, ragacsos tömeggé álltak össze.
Fôleg a múlt században tételezték fel az egyiptomiakról, hogy különleges, titkos vegyszerek birtokában voltak. Az igazság az, hogy még a mai napig sem sikerült egyetlen hiteles, valóban pontos és teljes balzsamozási utasításra rátalálnunk. Ma azonban már tudjuk, hogy a számtalan tartozék alkalmazásánál sokszor nagyobb jelentôsége volt a vallásos rítusoknak és misztikus szertartásoknak, mint a vegyi hatásnak. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a mumifikálás mûvészete az évezredek folyamán többször változott. Így már Mariette is megfigyelte, hogy a memphisi, tehát a régi múmiák csaknem feketék, kiaszottak és igen törékenyek. Ezzel szemben a Thébában talált újabbak sárgák, tompafényûek és sokszor még rugalmasak is, amit a korbeli különbség egyedül még nem indokol.
Hérodotos háromféle balzsamozási eljárást ír le, melyek közül az elsô háromszor olyan drága volt, mint a második, míg a harmadik fajta volt a legolcsóbb. Ez utóbbit már a kisebb hivatalnok is megengedhette magának. (De a nép fia semmiképpen, az holttestének sorsát kizárólag az elônyös éghajlat jóindulatára bízhatta.)
A legrégibb idôkben csak a test külsô formáját sikerült megôrizni. Késôbb felfedeztek olyan szereket, melyekkel a bôr zsugorodását is meg tudták akadályozni, úgyhogy találtak olyan múmiákat, melyeknek arcvonásai egyéni kiféjezésüket is megtartották.

C. W. Ceram: A régészet regénye, 2. kiadás, Gondolat, Budapest, 1965