A természettudományi nem- és fajnevek magyarosításának kérdésérõl

Részletek Kossuth Lajos Helfy Ignáchoz írt levelébõl

 
 
 

Turin. nov. 1884

Kedves barátom!

A mióta a születésnapi köszöntésekre válaszolgatás Irataim IV-ik kötetének folytatását megszakította, a munka szünetel. Öreg ember vagyok. Ruganyosság-vesztett idegeimnek nehezökre esik belehelyezkedni a megszakított eszme-sorba, de mégis fel akarom venni a kiejtett fonalat. Elôkészületül munkálni kezdtem hányt-vetett jegyzeteim s félredobott fogalmazásaim közt, s a lomban több olyasmire akadtam, a mit Ön ‘Egyveleg’ czím alatt a kötet egyik késôbbi fejezetébe talán bele fog illeszthetni. Mutatványul ide mellékelem egy félretett dolgozatomat 1871-bôl, melyet, már nem is tudom, miért? rendeltetése helyére nem küldtem el. Nem politikai tartalmu. Nézeteim vannak benne eléadva a magyar terminologiának a természettudományokban, különösen a növénytanban alkalmazása felôl. Kérem, nézze át, huzza ki, a mit felesleges szószaporitásnak itél, s ha magyar kulturális szempontból nem találja egészen haszontalannak, legyen szives azt, mint IV-ik kötetem vegyes anyagához tartozhatót, kiadóimnak azon kijelentéssel átadni, hogy tetszésökre bizom azt, akár késôbb, akár most addig is közzé tenni, míg az Irataim ‘Visszaemlékezések’ czimû fejezetének munkába vett folytatását megküldöm.

Hanem ennek a félredobott fogalmazásnak eredetét meg kell magyaráznom.

A növénytan kedvelt tanulmányaim közé tartozik. Midôn vagy 33 évvel ezelôtt fiaim engedelmet kapva, gyermekkori fogságukat számkivetéssel felváltani, hozzám Kis-Ázsiába kivándorolhattak, nevelôjük, a jó Karády Ignácz, ki ôket a hontalanságba kikisérte s a hontalanságban meg is halt – nehány magyar tanulmányi könyvet csomagolt be a hontalan magyar gyermekek számára. E könyvek közt volt dr. Barra István, Pestmegye egykori fôorvosa magyar növénytanának 1841-ben megjelent elsô része is.

Midôn az 1867-ki jogelalkuvás bevágta elôttem azon politikai tevékenység utját, melynek életem akkorig a számkivetésben is szentelve volt: a természettudományokban kerestem, nem vigasztalást, mert ezt a hazafi szomorúságának más, mint a szomorúság okának elháritása nem nyujthat, hanem kerestem szórakozást. ‘A természetet megtaláljuk s csakis azt találjuk meg a balsors napjaiban,’ irta Chateaubriand; és igazat irt. Sokat foglalatoskodtam a növénytannal is, a mit szeretetre méltó tudománynak (Scientia amabilis) neveztek el. Meg is érdemli e minôsitést. E foglalkodás közben érdeklôdéssel lapozgattam Barra Magyar növénytanát is, érdeklôdéssel mind azért, mert sokszor igen érdekes értesítést nyujtott a felôl, hogy minô nézetek vannak egy-egy hazai növény gyógyereje s egyéb tulajdonságai felôl népünk közt szájhagyományilag elterjedve, mind azért is, mert növénygyüjteményem rendezésénél az otthon is honos növények magyar neveinek meghatározásában jó hasznát vehetém. Sajnálom, hogy a munka második része nincs birtokomban, s megkértem néhai Mednyánszky Sándor barátomat, ki 1871-ben meglátogatott, szerezze azt meg számomra.

Mednyánszky 1871. augusztus 21-kérôl kérésemre következôleg válaszolt:

"Visszatérésem után Pestre azonnal hozzá fogtam Barra növénytana második részének kifürkészéséhez, de sem könyvkereskedôk, sem antiquáriusok nem voltak képesek kivánságomnak eleget tenni. Ily körülmények közt jónak láttam Haynald Lajos kalocsai érsekhez mint illetékes forráshoz fordulni, kinek válaszát ma reggel vettem Emsbôl, hol ô csúzos bajai orvoslása végett idôz. Ide csatolom másolatban levelének lényeges részét. Ô az elnevezésekben határozott latinista, s igyekszik ebbeli eljárása helyességét indokolni" satb.

Haynald (most már bibornok) érsek ur levelének e kivonata ekképen szól:

"Ems, aug. 17. 1871. – – – – – – Örülök, hogy Ön alkalmat szolgáltat Önnel, mint Kossuth Lajos urnak becses személyével a ‘Scientia amabilis’ terén találkozhatni.

Szíves kérdésére  felelõleg tudatom, hogy Barra István munkájából azon részen kívül, melyet K. L. ur bir, más nem jelent meg. ...

Ennek elõrebocsátása után szabad legyen nekem rögeszméim egyikét eléadni...

Én a természettudományoknak a nem- s fajnevekre való magyarítását semmi tekintetben jónak nem, sôt igen is károsnak tartom. Mert habár mi részben megkezdjük, azt következetesen valamennyi természettudományon, s ezeknek egész terjedelmén keresztül kell vinnünk, mit nyerünk vele? A növénytannak már eddig is százezernél több diagnozált fanerogam fajai vannak, ez áll körülbelül a cryptogamákról is. – A fauna Austriaca monografusai: Redtenbacher 6000 osztrák bogarat, Schiner 6000 osztrák legyet számlálnak föl, ezekbôl is, azokból is talán 60,000 lesz már eddig megnevezve a világ faunájában, mit ha tekintünk, kétségtelen, hogy a természet három országa egy millió fajnál többet szólít nem- s fajnéven, hogy a tömérdek szinonim neveket ne is említsem. Fordítsuk le mindezeket a magyar nyelvre, s nyerni fogunk elôször a khinainál khinaibb szavakat, mint ezt az említettem munkák tanusítják; kérdezzük meg csak a legmagyarabb nem botanikust, magyaroknak ismeri-e el a nem-nevek magyarításának számtalanjait? s fejcsóválva ‘nem’-et mondand. – De legyenek a kovácsolt szavak magyarok, nyertünk velök egy az emlékezetet elárasztó, elmebeli mûködésünket kifárasztó szóhalmazt, mely azonban a diák nem- s fajnevek megtanulásától nem ment föl minket, mert az ország lakosainak minden milliójára esõ 8 vagy 10 botanikussal vagy természettudóssal való szellemi érintkezés nem oly tudományos medium, mely a tudományos eszmecsere követelményeit kielégítve, a tudományos világrespublicaval való érintkezhetést (ez pedig csak egy, s a jelen körülmények között csak a diák nyelven történhetik) pótolni képes legyen. ..."

Igy irt Haynald Lajos érsek ur; s e fejtegetései alkalmából fogalmaztam Mednyánszky Sándor barátomhoz az itt következõ, de el nem küldött értekezést. ...

***

... Hát én bizony amolyan dühös purista teljességgel nem vagyok, s csak azon nyelvujításnak vagyok barátja, mely annak bélyegét viseli  magán, hogy könynyen átmegyen az életbe. S minthogy éppen a természettudományi nem- és fajnevek magyarításának kérdésével fogalalkozunk, hát megmondom Önnek, hogy általában véve mi nézetben vagyok e felôl. Nézetem az, hogy azon nem- és fajelnevezésekre nézve, melyeket a mívelt világ különféle nemzetei az életben nem ugyanazon egy, hanem külön-külön néven neveznek, saját nyelve géniuszának megfelelõleg a magyarnak is külön nevet lehet is, kell is alkotnia, ha olyannal az életben még nem bír; ellenben azon nemeket és fajokat illetõleg, melyekre nézve a legkülönbözõbb mívelt nyelvekben ugyanazon egy szó van az életben elfogadva, akárminõ eredetû legyen is az, azzal a magyar is élhet, a nélkül, hogy nyelve tisztaságának ártana; ha pedig egy ily elnevezés már az életben elfogadva s használva volt, annak pusztán purizmusi viszketegbõl tiszta magyarnak látszani akaró, de (miként Haynald érsek úr is megjegyezte) bizony gyakran nagyon is khinaias szóval helyettesítését nem csak merôben haszontalan különczködésnek, de sôt az ismeretkör-tágítás szempontjából egyenesen károsnak is tartom. Pedig bizony az ily khinaizálás nálunk a természettudományokban éppen nem ritkaság. Legmeszszebb vitetett a vegytanban, melyben pedig a nyelvújitási tulzás már csak azért is nagyon kényes dolog, minthogy úgy az egyszerû vegy-elemekre, mint azoknak összetételeire nézve az egész mívelt világon ugyanazon egy jelvények vannak használatban, melyek a szintúgy az egész világon elfogadott elnevezésekhez viszonylanak, azon legáltalánosabban használt vegy-elemek kivételével, melyeknek a közélet nemzetrôl nemzetre más nevet adott. E vegytani jelvényekkel a közélet által vont határon túl is mintegy rendszeresen ellentétbe helyezkedni, bizony sem szükség nem volt, sem a tudománynak nem válik elônyére. Hogy példát mondjak – a miként éppen eszembe ötlik: a Chlór (mely a görögben nem a halottból származtatott halaványt, hanem amolyan sárgás-zöld színt jelent, a mint a fiatal fûé), meg a Jód, Bróm, Phosphor, Baryum szók – et hoc genus omne – minden mûvelt nyelvben el vannak fogadva; nálunk is használtattak az életben; mit nyertünk vele, hogy halvany, iblany, bûzeny, vilany, sulyany szókkal váltattak fel? nyertünk egy rakás khinézer szót, mely soha sem megyen át az életbe. Hát még, mikor holmi légfelköneg, halvsavas haméleg, hamtiméleg, hamélegvizegy-féle szókat látok, nem tagadhatom, hogy az illetô anyagok vegyjelvényeire gondolva, olyan mosolyoghatnámul érzem magam, mint mikor azt hallottam (nem tudom, igaz-e), hogy az erdélyi szász atyafi ‘Speck’-et ír, de ‘Bóflisch’-t mond.

Azért irtam ezeket, hogy megmutassam, miként ha abban, a mit Haynald ur a természettudományi nem- és fajnevekre nézve rögeszméi egyikének mond, nem osztozom, nem azért nem osztozom, mintha amolyan nekivadult nyelvpurista volnék. Teljességgel nem vagyok az.*

...

Hát bizony a mai világban már a tudományos respublikával érintkezésre nemcsak a diák nem- és fajnevek ismerete, de még a diák és görög nyelv sem elegendô s az élô nyelvekben jártasság szüksége alól nem ment fel. Aránylag kis nemzet vagyunk; hozzánk nem alkalmazkodik a világkultura; hát nekünk kell, de saját tipusunk gondos megtartásával, a világkulturához alkalmazkodnunk, s csak így – s korántsem a kizárólagos ragaszkodással a diák nomenklaturához érhetjük el azt, a mit Haynald érsek ur óhajt, hogy ne legyünk elkülönözve a világtudománytól.

De akármint legyünk is ezzel, az mindenesetre fontosabb, hogy a magyar tudomány ne legyen elkülönözve a magyar nemzet életétôl.

Ez a nagy érdek határozottan tiltakozik Haynald érsek ur latinizáló ‘rögeszméje’ ellen, melynek érvényre jutását én a magyar nemzeti kultura szempontjából valóságos nemzeti szerencsétlenségnek tekinteném.

KOSSUTH  LAJOS.

Pesti Napló, 1884. december 18., 19., 20.
Természettudományi Közlöny, 1894

---

* Azóta, hogy ezeket irtam, a magyar  nemzet fokról-fokra mindenben kivetkõzik a történelmi magyarságból – mindenben! de  kárpótlásul a nyelvpurismusban annyira tulcsapong minden észszerû határon, hogy már Boccaciot is ‘Bokkácsó’-nak, Shakespeare-t Sekszpir-nek kezdi irni. A franczia ‘couchetoi’-t eltorzíthatta a nép kusti-ra, a Wächter-t  Bakter-re (ez utóbbit bizony kár volt, mint hogy már Zrínyiben megvan a szép ‘Virrasztó’), de családneveken nem szabad ily császármetszéseket véghez vinni. Azokat ugy  kell leirni, a mint vannak, ha éppen tetszik,  irják le utána zárjel közt, hogy miként kell kimondani (én ezt sem tartom szükségesnek),  de ne tegyék nyelvünket ily képtelen ficzamításokkal a világ elôtt nevetségessé. Egykor bizonyos kis emberke pöffeszkedésére azt mondá elôttem egy diplomata: ‘et sur tout mes amis craignez le ridicule’ (és fôkép féljetek a nevetségességtôl, barátaim!)  Nem rossz tanács ez. Kossuth.