Ha azt akarjuk áttekinteni, hogy a mûszaki tudományok révén miként tökéletesedett mai írásunk egyik nélkülözhetetlen ségédeszköze, a tinta, akkor ennek a közismert folyadéknak az ôséhez, a kínai tushoz kell visszamennünk. Kínában a nagy tekintélynek örvendô írástudók már tussal írtak, azaz inkább azt mondhatnók, hogy rajzoltak, mert a szövevényes kínai írásjeleket nem tollal, hanem parányi ecsettel vetették papírra. Drága dolog volt ám ez a tus. Hogy nagy becsben tartották az írásmûvészetnek ezt az eszközét a kínaiak, azt abból is megítélhetjük, hogy a tuskészítôk nem elégedtek meg azzal, hogy a tus tökéletes festôanyagú legyen, hanem kámforral és más különleges anyagokkal illatosították.

Az egykori leírás szerint fenyôfaszurokból és szezámolajból elôállított lámpakoromból készül az igazi kínai tus. Marhabôrbôl kivont enyvvel fôzik és gyúrják össze ezeket a különös alkotórészeket, azután az illatosítás következik. Rudakat és lepényeket formálnak a kész tusból és a famintába sajtolt készítményeket papiros meg falevelek között szárítják ki. Kínában, az írás évezredes kultúrhazájában ugyanis nem üvegben és nem folyékonyan árulják a tust, hanem a kisebb-nagyobb szárított tuslepényéket veszik meg az emberek. Ezeket azután ki-ki tetszése szerint dörzsöli el vízzel, és a keze munkájával készíti el, mint ahogy igazi festômûvészhez illik.

A papíruszok tanúsága szerint a régi egyiptomiak is használtak koromból és szurokból készített írófolyadékot. A rómaiak a Földközi-tenger tintahalának mirigyváladékából készítettek barnásfekete szépiafolyadékot. A középkor írástudói, a szerzetesek, egyideig a kínai tust használták nagy szorgalmat igénylô kódexírásukhoz. Veszélyes tengereken hónapokig úton lévô hajók és távoli országokból indult kereskedôi karavánok hozták Európa városaiba a kínai és indiai készítményeket, amelyeknek ára természétésen magán viselte a bizonytalan utazássaI járó kockázat tekintélyes költségét. Valószínûleg ez indíthatta a tusfogyasztó szerzeteseket arra, hogy maguk is próbálkozzanak tartós írófolyadék készítésével.

A tinta története a középkorban indul el. A XI. század írásai említik THEOPHILUS barát nevét, mint a vasas-csersavas tintának feltalálóját. Sokáig eltartott, amíg ez a tinta a kezdet nehézségein át tudott esni és sikerrel vehette fel a harcot a kínai tussal. Az évszázadokkal ezelôtt lezajlott mûszaki kutatás végül az önellátás gyôzelmével fejezôdött be. Európa országai ettôl fogva már nélkülözni tudták a kínaiak tusát és a köznapi használatban a csersavas tinta terjedt el.

Ez az elterjedés sem ment egészen simán. A csersavas tintának ugyanis a gubacs a nyersanyaga. A gubacsdarazsak által megszúrt tölgyfaleveleken kisebb-nagyobb gömbök fejlôdnek. A darázs ezzel a kényszerû daganattal biztosítja utódai számára a fiatalkori tápIálékot és hajlékot. A tintakészítô szempontjából viszont az jelent értéket, hogy a megsebzett tölgyfalevél a gubacsban nemcsak a darázsnak való tápanyagokat, hanem sok csersavat is felhalmoz. A kínai gubacsban például a csersavnak a mennyisége a hetvenkét százalékot is eléri. Különféle módszereket kellett kieszelni, hogy kioldhassák a porrátört gubacsból a csersavat.

Eleinte sok bajt okozott az egykori tintakészítôknek, hogy nemcsak csersav, hanem más alkotórész is oldatba jutott és nem várt kellemetlenségeknek lett a forrása. Helyrehozhatatlan kárt jelent többek között számunkra, hogy sok értékes középkori írásmû, fáradtságosan kézzel remekbe rajzolt kódex egyszerûen azért semmisült meg, mert a kezdetleges, házi készítményû tinta kísérô szennyezései az idôk folyamán szétmarták a pergamentnek vagy a papirosnak anyagát. Késôbb tökéletesedett az eljárás és a tölgyfa gubacsából meg vasgálicból gyártott tinták nem okoztak ilyen zavarokat.

Mûszaki szempontból BOYLE angol kutató vetette meg a tintakészítés vegyi alapjait. Ez a sokoldalú vegyész megállapította ugyanis, hogy a szerzetesek féltve ôrzött titkos elôírásai nyomán készült tinta fekete színe vegyi reakciónak az eredménye. A gubacsporból kivont csersav és a vasgálicoldatnak a vasa egymással fekete színû vegyületté, csersavas vassá egyesül. Ha kénsavat adunk a kész tintához, eltûnik a fekete szín. Amikor pedig hamuzsír oldatával semlegesítjük a kénsavas tintaoldatot, újból megjelenik a gubacstintának jólismert fekete árnyalata. BOYLE megfigyeléseinek köszönhetjük azt az eredményt is, hogy a csersavas tinta végleges, megfeketedett színe az írás után bekövetkezô oxidáció következménye. Frissen ugyanis a papiroson halványabban ír a gubacstinta. Száradás közben azután egyre sötétedik a színe.

SCHEELE svéd vegyész tovább haladt a tintakémia kutatásának érdekes útján. 1785-ben felfedezte, hogy egy kristályos só képzôdik, ha a tölgyfagubacs oldatát a levegôn hagyja állni. A gubacs német neve (Gallapfel) után ez a vegyület a galluszsav nevet kapta. Az angol és német kutatok után DEYEUX és SEGUIN francia vegyészeknek sikerült a gubacslében a csersavat is vegyi reakciókkal kimutatniok. Ezzel a nemzetközi áldásos együttmûködéssel a csersavas tinták vegytana elérte a teljes tisztázást. Tökéletesnek mégsem tartották ezt a tintafajtát.

Ezt az bizonyítja, hogy a francia forradalmi kormány a kutatók egész sorának adott megbízást tartás, örök emlékül megmaradó tinta elôállítására, mert azt akarta, hogy alapvetô intézkedései a késô utókor számára is okulásul szolgáljanak. A fáradozásnak azonban nem lett sok gyakorlati eredménye, a tinta titkai nem tárultak fel. Közel egy évszázadig rendületlenül írt egész Európa népe a középkor elôírásai szerint készült, többé-kevésbbé tökéletes csersavas tintával. ...

A kínai tus uralmában kétségtelenül a gubacstinta felfedezése jelentette az elsô erôteljes törést. Körülbelül ekkora jelentôségû lehetett a régi fajta gubacstinta szempontjából LEONARDINAK az az eljárása, amelyet 1856-ban alizarintinta néven szabadalmaztatott. Tekintélyes vagyont hozott felfedezôjének ez a módszer, de a szakértôk egybehangzó véleménye szerint kétségtelenül megérdemelte a jutalmat a találmány újszerûsége. Az egyik – vegyi szempontból figyelemreméltó – újítás az alizarintinta gyártásában az, hogy a gubacstinta hatóanyagai nem könnyen kicsapható szuszpenzió alakjában szerepelnek az oldatban. Sikerült ugyanis a csersavhoz és galluszsavhoz kötött vasoxidult valódi kolloid-oldattá alakítani, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy szûrhetô és ki nem csapódó, nem ülepedô alakban rejtôznek a festôanyagok a tintában. LEONARDInak másik – mûszaki szempontból rendkívül leleményes – eredeti gondolata az volt, hogy addig, amíg a száradás okozta oxidáció következtében megsötétedik a gubacstinta, kisegítésképen egy másik festôanyagot, alizarint, tesz a gubacstintához. A XIX. század új tintája tehát tulajdonképen kettôs: a csersavas és galluszsavas vasvegyületek mellett alizarin is van benne. A friss tintának az írás pillanatában az alizarin adja meg a szinét és ez a festék jótékonyan eltakarja a gubacstintának nem tetszetôs barnaságát. Amikor azután késôbb a papírra vetett tinta vonalai nagy felületen érintkeznek a Ievegôvel, a gubacstinta vegyületei oxidálódnak és megfordul a helyzet. Sötéten fekete árnyalatot ölt magára a tintavonás. Most a gubacstinta vasas féstôanyaga jut elôtérbe és eltakarja a kisegítô szerepet jól eljátszott alizarint. Hogy a drezdai tintagyáros módszere világszerte elterjedt, kétségtelenül a kettôs újítással járó mûszaki elônyökben leli magyarázatát. Az egyszerû gubacstinták kora alkonyodott, mindenütt áttértek a kettôs festôanyagú alizarintinta gyártására. ...

Akármilyen különösen hangzik, az alizarintintának éppen az adta meg a vetélytársak lehetôségét, ami a gubacstintán aratott gyôzelmének egyik fô oka volt, maga az alizarin. Attól a gondolattól ugyanis, hogy a gubacs festôanyaga mellett egy másik festôanyag játsszék kisegítô szerepet, valóban csak egy kis lépés kellett ahhoz, hogy egymagában is használható legyen valami más színes oldat. Más irányú mûszaki fejiôdés tette lehetôvé ennek az utóbbi ötletnek a tökéletesedését. A kátrányfeldolgozó ipar és a kutatók fáradhatatlan tevékenysége sok száz különbözô kátrányfestéket hozott nagy mennyiségben forgalomba. Ezek egyre erôteljesebben sürgették újabb és újabb alkalmazási területek felfedezését. Kapóra jött tehát a tintakészítés bekapcsolása. Erre a célra természetesen csupán oIyan kátrányfestékek jöhettek számításba, amelyek a napsugarak hatását jól elbírják és ellentállanak az oxidációnak. Ennek a követelménynek sok kátrányfesték felelt meg, ami egyúttal azt jelentette, hogy páratlan lehetôségek nyíltak a tintaiparban, mert a színárnyalatok nem korlátozódtak a csersavas vas barnásfekete vagy az alizarin sötétkék szinére, hanem a szivárványnak minden színében találhattak tintagyártásra alkalmas kátrányfestéket.

A kátrányfestékbôl készült tinták gyártására egy másik mûszaki iparág kialakulása is ösztönzôleg hatott. Elérkezett ugyanis a töltôtollak kora. ... A töltôtolltintának nem szabad savakat vagy olyan anyagokat tartalmaznia, amelyek a toll belsô szerkezetének alkotórészeit megtámadhatnák. A másik szempont a tinta töménységére vonatkozik. Hogy a keskeny vezetékek el ne tömôdjenek a tinta lassú beszáradása közben, igen kevés oldott anyag lehet a töltôtolltintákban. Ezek a feltételek egyenesen a kátrányfestékek elterjedésének kedveztek. Festôképességük erôteljes, tehát kevés kell belôlük ahhoz, hogy jól látható vonalakat hagyjanak oldataik a papiroson, vízben jól oldódnak, sav nincs bennük és a papiroshoz tapadás elôsegítéséhez szükséges csekély kötôanyagon kívül nem kell a tintaoldathoz semmi, mégis válogathatunk a sokféle színû kátrányfestékben ....

A töltôtollak mellett az írógépek is ezerszámra kerültek ki a gyárakból. ... A tinta szerepét az írógépben a folyékony anyag helyett szilárd készítmény, festékkel átitatott párna vagy újabban inkább szalag vette át. Kátrányfestékekbôl állítják elô ezeket az írószereket, amelyektôl a jó festôképességen kívül azt is megkövetelik, hogy ne száradjanak ki a levegôn túlságosan gyorsan. Különféle olajokkal és zsíradékokkal érik el ezt a célt. Ezzel viszont az jár, hogy itt a vízben oldható kátrányfestékek helyett zsírban oldódók kerülnek alkalmazásra.

A ceruzáról