A petrolkémiai ipar
A magyar petrolkémiai ipart lényegében három nagyvállalat, a MOL Rt., a TVK Rt. és a BorsodChem Rt. alkotja. A három cég szoros technológiai és üzleti kapesolatban áll egymással. Együttesen a magyar vegyipar termelési értékének mintegy 50%-át, a hazai GDP-nek pedig 8,5–9%-át állítják elô.

A hazai petrolkémiai ipar további fejlôdése alapvetõen attól függ, hogy a szükséges alapanyagok megfelelõ minôségben és kellõ mennyiségben rendelkezésre állnak-e. E vonatkozásban fontos fejlemény, hogy a MOL Rt. már vizsgálta, miként tudná az olefingyártási alapanyagok elôállítását hosszabb távon is bõvíteni.

Ma Európában egy olefingyár akkor versenyképes, ha éves termelési kapacitása legalább 500 000 tonna. A TVK Olefingyárának jelenlegi kapacitása 300 000 t/év, tehát kisebb, mint a versenyképesség alsó határa. Mind a termelést, mind a felhasználói igényeket tekintve célszerû volna, ha a hazai olefingyártó kapacitást meg lehetne duplázni. Ez kétféleképpen valósítható meg: a TVK Olefingyárának további bõvítésével, vagy egy új olefingyár megépítésével. Utóbbi csak a térség más vállalataival alkotott stratégiai szövetség keretei között képzelhetô el, de ez esetben a  közép-európai térség teljes etilénszükségletét biztosítani lehet.

További kérdés: ha az olefinek kellô mennyiségben rendelkezésre állnak, hogyan lehet azokat a leghatékonyabban feldolgozni. A magyar petrolkémiai ipar lehetôségeit egyrészt saját hagyományai, másrészt az Európában kialakult piaci szerkezet határozzák meg. Az egyedül járható útnak az eddig is elõállított polimerek (polietilén, polipropilén, PVC, poliuretán) gyártásának további bõvítése tûnik. Napjainkban e tömegmûanyagokból Közép- és Kelet-Európában ugyan sokkal kevesebbet használnak fel, mint a földrész nyugati felén, de 1996 és 2000 között régiónkban a forgalmuk mintegy 22%-kal nô.

A magyar petrolkémiai ipar ezzel kapcsolatos dilemmája, hogy párhuzamosan bôvítse-e az összes alappolimer termelését, vagy valamelyiket elõnyben részesítse a többivel szemben. A döntésnél tekintettel kell lenni a termelés környezetvédelmi vonatkozásaira is, továbbá arra, hogy a társadalomnak erôs fenntartásai vannak a mûanyag hulladékokkal, különösen a klórtartalmú hulladékokkal szemben. Mindkét változatnak vannak hívei és ellenzõi. Ésszerû kompromisszumnak a mérsékelt specializálódás tûnik, elsõsorban a környezetbarát polipropilén és polietilén gyártását érdemes fejleszteni. A polimerek gyártásának és feldolgozásának növelésével legalább azonos ütemben kell bõvíteni a mûanyag hulladékok másodlagos felhasználását, illetve más irányú hasznosítását.

Reális lehetôség van az etil-benzol-gyártás hazai megindítására, ehhez az alapanyagok rendelkezésre állnak. Térségünkben viszonylag bôven áll rendelkezésre földgáz. Olcsó földgázból érdemes szintézisgázt gyártani, amire egy egész iparágat lehet építeni. Elõfeltétel, hogy a földgáz valóban olcsó legyen. Ígéretes lehet még a petrolkokszgyártás és a petrolkémia néhány határterületének (koromgyártás, kompaundálás, mesterkeverék-gyártás) hazai fejlesztése is.

A gyógyszeripar
A hazai gyógyszeripar alapjait Richter Gedeon rakta le 1901-ben, majd folyamatosan újabb és újabb, a késôbbiekben sikeressé váló cégek jöttek létre. Az alapítók és követõik mindegyik esetben igen jelentõs szellemi alkotások révén próbáltak megfelelõ piaci pozíciót és pénzügyi eredményt elérni. A gyógyszeripar a II. világháború után is megtartotta innovatív jellegét, az ország húzó iparágává vált és tartósan az is maradt. A gyógyszeriparban folyó kutatás és fejlesztés magas színvonalára utal, hogy mind a mai napig a gyógyszeripari cégek hazánk legaktívabb találmányi bejelentõi.

A gyógyszeripari innovációnak több sajátos vonása van. Elõször is a folyamat nagyon hosszú: az ötlettôl a termék piaci megjelenéséig a legtöbb esetben 10–12 év is eltelik. Másodsorban, nagyon magasak a kutatási és fejlesztési ráfordítások. Egy új gyógyszer világméretû bevezetésének K+F költségei elérhetik a 350 millió USD-t. Nem véletlen, hogy a gyógyszergyárak árbevételük nagyobb hányadát (mintegy 15%-át) fordítják kutatásra és fejlesztésre, mint a vegyipar egyéb ágai.

A 80-as évek végéig a hazai gyógyszeripari innováció aktív résztvevôi voltak az akkor még szilárdan álló egyetemi, akadémiai és közös vállalati tulajdonú intézeti kutatóhelyek. Az ipar ezekkel a tudományos mûhelyekkel rendkívül gyümölcsözô kapcsolatokat épített ki, mind az alap-, mind az alkalmazott kutatásokban.

A hazai gazdaságban végbement változások miatt ez a rendszer már nem mûködôképes. A piaci változások közül a liberalizált gyógyszerimport emelhetô ki. Ennek hatására nemcsak a termelô vállalatok helyzete nehezedett, hanem az állami kiadások és a betegek kifizetései is jelentôsen emelkedtek. A hazai gyártók itthoni piaci részesedése a korábbi felére, 40% alá csökkent.

A 90-es évek elején elkezdôdött privatizáció során valamennyi magyar gyógyszergyár külföldi többségi tulajdonba került. Közülük egyedül a Richter Gedeon Rt. van  abban a szerencsés helyzetben, hogy a tulajdonosok mindegyike pénzügyi befektetõ. Ennél a cégnél nem csak a termelés folyik hazánkban, hanem a továbbfejlõdést megalapozó, legfontosabb döntéseket is itt hozzák meg. Megjegyzendô, hogy egy külföldi szakmai befektetô megjelenése nem jár feltétlenül az innováció ellehetetIenülésével. Arra is volt példa, hogy a tulajdonos szakmailag indokolt modernizációval támogatta a magyarországi K+F fennmaradását és mûködését.

A nagy gyógyszergyárak mellett ebben az idõszakban jöttek létre a kisebb gyógyszeripari cégek. Ezek közül a Pharmavit Rt.-t, illetve a Biorex Rt.-t, a magyarországi gyógyszeripari innováció ismert és elismert szereplôit említjük. A K+F szerkezetének megváltozását, az állam látványos költségvetési megszorításainak hatását az alapkutatások mûvelésére, az akadémiai intézethálózat és az ipari kutatóintézetek mûködésére azonban ezek a cégek sem tudták kompenzálni.

E folyamattal párhuzamosan vált mindinkább egyértelmûvé, hogy a nemzetközi versenyben csak a legmagasabb szakmai színvonallal támogatott innováció tud sikeres lenni. Ehhez társult a gyógyszeripari kutatás paradigmaváltása: ma már csak a szilárd biológiai háttérrel rendelkezô, hatásmechanizmus alapú kutatási projektek képesek megfelelni az engedélyezés szigorú követelményeinek. Utalunk továbbá a kutatási-fejlesztési stratégiák terén végbement, a korábbiakban bemutatott változásokra. A gyógyszeripari kutatások és fejlesztések napjainkban csaknem kizárólag harmadik generációs stratégiák alapján folynak, azaz már a kutatás legelsõ szakaszában értékelik a fejlesztés várható piaci következményeit.

Az elmúlt néhány évben az informatika robbanásszerû fejlôdéséhez hasonló intenzitású folyamat zajlott le a biológia területén is, elsôsorban a molekuláris biológi ában. E folyamat egyik következménye, hogy az innovációs folyamat sebessége kritikus tényezõvé vált. Ha valaki a birtokába jutott tudást nem állítja a lehetô leggyorsabban  az innováció szolgálatába és gyors fejlesztéssel nem hasznosítja azt a lehetô legrövidebb  idõ alatt, akkor nagyon hamar elveszíti az eredeti felismerésben rejlô helyzeti elõnyt.

A gyógyszeripari kutatás és fejlesztés ma már annyira költséges, hogy még egy magyar léptékben nagy gyógyszergyár sem képes egy új terméket egyedül kifejleszteni  és a világpiacon bevezetni. Ehhez mindenképpen stratégiai szövetségesre van szüksége.

Hazánk csatlakozása az Európai Közösséghez a gyógyszeripart és az ott folyó kutatást és fejlesztést is jelentõsen érinti. A csatlakozás kapcsán fokozott figyelmet kell fordítani a környezetvédelmi és a hatósági törzskönyvezési szempontokra. A kutatási és fejlesztési folyamatkezeléseket összhangba kell hozni az európai gyakorlattal. A hatékony innovációhoz új szervezeti formák is szükségesek, így a témaonentált mátrixszervezet elengedhetetlen része lesz a K+F szervezeteknek.

Úgy tûnik, hogy régiónkban egy szakamilag független gyógyszeripari társaság csak akkor növekedhet, ha képes új és hatékony vegyületeket eredményezô kutatási és fejlesztési  programok megvalósítására. Ráadásul a generikus (szabadalmi védettséggel nem rendelkezõ) termékek fejlesztésében is csak a minõségi innováció eredményezhet piaci sikert.

A mûtrágyaipar
Magyarországon a mûtrágyaipar több mint 100 éves múltra tekint vissza. Elsôként 1892-ben a volt Budapesti Gázgyárban, a gázgyártás melléktermékeként állítottak elô nitrogén hatóanyagú mûtrágyát. A mûtrágyagyártás fejlôdésében mérföldkövet jelentett, hogy 1931-ben megalapították a Péti Nitrogénmûvek Rt.-t és létrehozták a lignit bázison mûködô nitrogén mûtrágya vertikumot. Ettôl kezdve Magyarországon évtizedeken át a mûtrágya és a pétisó szinonim fogalmak voltak.

1954-tôl Kazincbarcikán a Borsodi Vegyi Kombinátnál, 1961-tõl Leninvárosban a Tiszai Vegyi Kombinátnál épültek ki új nitrogénmûtrágya üzemek. Ezeket 1968-ban és 1975-ben új, korszerû nitrogén és komplex mûtrágya üzemek követték a Péti Nitrogénmûveknél. 1962-ben Szolnokon a Tiszamenti Vegyimûveknél, 1972-ben és 1984-ben pedig Peremartonban a volt Peremartoni Vegyipari Vállalatnál épültek új, variálható termékszerkezetû nitrogén–foszfor–kálium hatóanyagú komplex mûtrágya üzemek.

A mûtrágyaként használt vegyi anyagok egy része ipari nyersanyag is. Így például az ammónium-nitrátot elterjedten használja a robbanóanyag-ipar, míg a legnagyobb nitrogéntartalmú mûtrágyát, a karbamidot a mûgyantaipar és a mûszálgyártás. Amíg azonban az ipar folyamatosan igényli ezeket az alapanyagokat, addig a mûtrágyák sokkal nagyobb volumenû mezõgazdasági felhasználása szükségszerûen a növényi életciklusokhoz igazodik. A nitrogén hatóanyagú mûtrágyákra fôként tavasszal, a foszfor- és káliumtartalmúakra viszont inkább ôsszel van igény. A mûtrágyaiparban rugalmas gyártási kapacitásokat kell kialakítani, nagy mennyiségû árut kell tárolni, a gyártást és forgalmazást elôre meg kell finanszírozni, és ki kell elégíteni egyedi felhasználó igényeket is.

Magyarországon az 1980-as évek végén az egy hektárra jutó mûtrágya-felhasználás megközelítette az Európai Közösség tagországainak színvonalát. A rendszerváltás utáni idõszakban viszont ez nagyon lecsökkent. Az okok közé a hazai agrárpolitika megváltozása, a privatizáció okozta átmeneti bizonytalanság, az élelmiszerexport változásai és a még ma is fennálló pénzügyi nehézségek tartoznak.

Mindezek hatására a mûtrágyagyártók üzemek bezárására és egy sor racionalizálási intézkedésre kényszerültek. Leállították gazdaságtalan, vagy kevéssé gazdaságos termelôegységeiket, jelentôsen csökkentették a létszámot, és a korábbinál rugalmasabb, a szezonális piaci igényekhez jobban alkalmazkodó termelésszerkezetet és kapacitásokat alakítottak ki. 1993-tól újra emelkedni kezdett a hazai mûtrágya-felhasználás, és mára a piaci helyzet némileg stabilizálódott. A hazai igények kielégítésén túlmenõen a Nitrogénmûvek Rt. és a Transcenter Kft. jelenleg termelésének közel 20%-át exportálja. A következô évekre az összes hazai gyártó az értékesítési lehetôségek további bõvülését prognosztizálja. Ez utóbbi vonatkozásban biztató, hogy jóllehet jelenleg a gyárak alacsony kapacitáskihasználással mûködnek, mûszaki lehetõségeik megfelelôek. A gazdasági feltételek kedvezõbbé válása esetén a magyar mûtrágyaipar minden nehézség nélkül ki tud elégíteni a jelenleginél lényegesen magasabb minôségi és mennyiségi igényeket, sôt további exportra is képes lehet.

A mûtrágyapiac stabilizálódásának hatására javult a hazai vállalatok eredményessége, és egyre nagyobb összegeket tudnak kutatási, fejlesztési és beruházási célokra fordítani. A közeljövõben mindhárom mûtrágyagyár elsôsorban új termékek kihozatalára kívánja használni fejlesztési forrásait. Ugyanakkor valamennyien nagy fontosságot tulajdonítanak a technológiák korszerûsítésének is. A TVM Rt. és a Transcenter Kft. javítani akarják termékeik tárolását, csomagolását és mozgatását. A Nitrogénmûvek Rt.-nél továbbra is kiemelt fontosságúnak tartják a környezeti hatások csökkentését, a környezetvédelmi állapot javítását. A kutatáshoz és fejlesztéshez mindhárom cég saját, egyéb hazai és külföldi szellemi erôforrásokat egyaránt igénybe kíván venni, a felsorolásnak megfelelô sorrendben. A cégek közül a Nitrogénmûvek Rt.-nek és a TVM Rt.-nek van saját kutató-fejlesztõ szervezete.
 

Zárógondolatok

A modern vegyipar az életminôséget alapvetôen meghatározó iparágak egyike. Az ezredforduló utáni években társadalmi és gazdasági súlyának további növekedése várható.

Az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban a vegyipar is globális kihívásokkal szembesül, mind piaci, mind technológiai vonatkozásban. Ezek a kihívások sok esetben gazdasági és mûszaki erôforrásaik egyesítésére, stratégiai szövetségek létrehozására ösztönzik a vegyipari vállalatokat.

Az egyik ilyen kihívás az alapanyagok és az energiahordozók, általában a természeti erôforrások véges rendelkezésre állása. A legfejlettebb országokban már elismerték, hogy a vegyipar jövõje csak a fenntartható fejlôdés keretei között képzelhetõ el.
A vegyipar stratégiájának kulcseleme a tevékenységébôl származó környezeti hatások mérséklése, nemcsak input (erôforrás) oldalon, hanem a termelés és a termékfelhasználás során is. Kiemelt fontossága van annak, hogy elterjedjenek a környezetbarát technológiai megoldások és termékek, és megoldást találjanak a korábban képzõdött és újonnan keletkezõ termelési és felhasználási hulladékok újrahasznosítására.

A vegyipar az utóbbi idôben sokat tett azért, hogy tevékenysége során összhangot teremtsen a környezeti és társadalmi szempontok között, és általában is elôsegítette a környezetért felelõs gondolkodásmód elterjesztését. Ez irányú erófeszítéseit jól felfogott gazdasági érdekbõl, és a róla kialakult kép további javítása érdekében is, folytatnia kell.

A vegyipar a fejlesztésigényes ágazatok közé tartozik. Gazdasági súlyát csak akkor ôrizheti meg, ha élen jár az újszerû technológiai megoldások létrehozásában,  a fogyasztói igényeket messzemenôen figyelembe vevõ korszerû, nagy használati értékû termékek kidolgozásában. Alap- és alkalmazott kutatásokra egyaránt szükség van ennek eléréséhez. A kutatási és fejlesztési infrastruktúrával, annak szellemi hátterével, szélesebb értelemben a vegyipar egészének mûködésével kapcsolatos követelmények egyre nagyobbak, mind emberi, mind mûszaki, mind gazdasági vonatkozásban. A vegyipar ezeknek csak akkor tud megfelelni, ha a gazdaság és a társadalom más szereplôitõl segítséget kap. Ennek elõfeltétele, hogy minõségileg javuljon a vegyipar és a társadalom egyéb szektorai közötti kommunikáció és együttmûködés.

Az elmondottak, kisebb-nagyobb mértékben, érvényesek a hazai vegyiparra is. A magyar gazdaság, és vele együtt a vegyipar mindinkább integrálódik a világgazdaság egészébe. Ennek jeleit napról napra érzékeljük. Vegyiparunk képesnek tûnik arra, hogy gyorsan és adekvátan reagáljon e változásokra.
 

IRODALOM:
1. Alliance for Chemical Sciences and Technologies in Europe: Chemistry. Europe and the Future. The Royal Society of Chemistry. London, 1997.
2. A Központi Statisztikai Hivatal honlapja (http://www.ksh.hu)
3. ACS, AIChE, CMA, CRC, SOCMA: Technology Vision. The US. Chemical Industry. Washington, D.C. 1997.
4. UK Office of Science and Technology: Technology Foresight – Progress Through Partnership. London. 1996.
5. US National Council, Policy Division: Linking Science and Technology to Society's Environmental Goals. National Academic Press, Washington, D.C. 1996.
6. Roussel P.A., Saad K.N., Erickson T.J.: Managing the Link to Corporate Strategy. A. D. Little. New York, N.Y. 1991.
7. Cooper R.G., Edyett S. C., Kleinschmidt E.J.: Research-Technology Management. 1997. September–October 16–28.
8. Hollósi M.: Gondolatok a hazai gyógyszerkutatásról egy ankét kapcsán. Magyar Tudomány. 1998 (11) 1345–1348.