"Az emberi nem, egészében tekintve, örökre virágzó növény, minek egyfelôl hervadó virágai mellett, másfelôl szünet nélkül újak és újabbak fakadnak s nyílnak ki. Végtelenül tenyészô élet ez; hol múlt és jelen csak a jövendônek szolgálnak magul, s a bölcs örvendezve néz e jövendô elébe; mert tudja, hogy az bizonyosan felvirul, s felvirulta után enyészetre sem hajlik, míg magából a következô idônek alapot nem készít. De ki elég erôs, mindég és mindenütt csak az egészre vetni pillanatát? Egyes emberek, a végtelen egész egyes virágai vonzanak bennünket magokhoz; egyesekhez fûzzûk hajlandóságunkat, érdekeinket, szerelmünket; s midôn egyesek hervadnak és enyésznek, megszakadni érezzük az egymásból folyt idôk folyamatát; s ez érzet a legkínosbak közé tartozik. Mert szívünk természetesb indulata, vágya és küzdése, majd tisztán, majd homályosan, a jövendôt tárgyazza; s mondjátok meg: a megholtak jövendôje hol vagyon? KETTÔ a felelet. Egy, mely a hit vezérkarjaira utasít, s a jövendôt túl a síron, sejdítési homály alatt mutatja. MÁS, mely az emberiség egésze felé fordul; s innen a síron, az enyészet nyomain mindig újonnan keletkezô életre figyelmeztet. Lelket emelô, nagy gondolat fekszik mindegyikben! de gyarló az ember, s ami vagy alaktalanul, vagy temérdeksége miatt által nem tekinthetôleg áll elôtte, abban kielégítést nem lelhet. Így, kimúlt kedveseinek elsötétült jövendôjétôl a múltra tér vissza; s ha a remény kinézetei megszûnni látszanak: az emlékezet karja közé dôl; s lefolyt öröm és szenvedés körében ábrándozik. Innen van, hogy emléket állítunk az elhunytnak, hogy beszéd által megújítsuk emlékezetét azoknak, kik többé nincsenek. E visszapillantás a kialudt életre szándékos csalódás által enyhíti a fájdalmat, midôn a nemlétel gyötrô gondolata helyett az egykori élet meleg képével foglalatoskodunk; s egyszersmind hiúságunkat azon vigasztalással tápláljuk, hogy az emlékezet életet ád; s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz." (Kölcsey Ferenc: Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett)

Barátai! Tisztelôi és elsôsorban Önök, az elhunyt szerettei! Nem éreztem magam elég méltónak, hogy beszédem saját gondolataimmal kezdjem - a család utáni legszorosabb kötelék, egy tudós számára az éltetô talajt jelentô világ - a közvetlen munkahely, a mestert búcsúztató tanítványok s munkatársak végsô tiszteletének lerovásakor. Náray-Szabó István, az ember és tudós emlékének a múlt századból is életszerûen szóló költô, Kölcsey szavaival tiszteleghetünk csak méltóan!

A kérdés most már csak az, hogy hogyan közelíthetô meg egy olyan ember szelleme, aki emberként és tudósként olyan gazdag színeket mutatott, melyet nehezebb felmérni, mint egy csodás kaleidoszkóp ezernyi villanását. Másfél évtized kapcsolt össze Náray-Szabó Istvánnal! Kezdve mint csetlô-botló famulus, folytatva mint munkatárs, s állva itt, most mint utód, az emberrôl szólva nem találhattam méltóbb jelzôt, mint azt, hogy Náray-Szabó igazi reneszánsz ember volt. Sokoldalú, finom ízlésû a mûvészetben, választékos az irodalomban, otthonos a történelem s a múlt titkaiban, és igazi homo ludens saját tudományában. Atyai szeretettel tudott simogatni egy szép porcelén kancsót, egy szép színû ásványdarabkát, de mennydörgô Zeuszként szinte porrá zúztak indulatos szavai mindent, ha valamit igazságtalannak, emberhez méltatlannak érzett. Legnagyobb bûnnek a hazugságot tartotta, s ha gyûlölt valamit, az ez volt. Tudósként szerény, mindenkor közvetlen, s szinte mentes volt még a kötelezô hiúságtól is. Nemcsak hazai úttörôje volt tudományának, de messze a határokon túl is elismert mûvelôje volt a röntgendiffrakciós krisztallográfiának. Méltó tanítványa volt az egy éve elhunyt nagy tudósnak, minden idôk egyik legnagyobb szellemóriásának, Sir Lawrence Braggnek, kihez élete végéig szoros emberi barátság kapcsolta. S ha most, de majd a jövôben is, kezünkbe veszünk egy-egy szervetlen, kristálykémia vagy modern ásványtan könyvet, névjegyzékükben Náray-Szabó neve mellett tucatnyi szám jelzi és fogja jelezni, hogy e név itt felravatolozott képviselôje ércnél maradandóbb emlékmûvet állított, dicsôséget szerezve hazájának, s gazdagítva az emberiség egyetemes tudáskincsét! Mint vezetô azok közé tarozott, aki ha felcsillanni látott bármilyen egyéni kezdeményezést munkatársaiban, lemondva saját terveirôl hagyta kibontakozni azokat, és sohasem élt vissza azzal, hogy e munkákra valamilyen módon is igényt tartott volna.

Egy ember végsô megítélésekor az utódok számára erényei adnak támaszt: folytatni munkáját, megpróbálva megvalósítani gondolatainak legjavát, hozzátéve sajátjukat tehetségük s képességük szerint, megvalósítva a múlt és jövô elôremutató, az emberi tudást gyarapítását szolgáló egységét. Náray-Szabó István élete utolsó szakaszában ezért a jövôért harcolt. Új Catóként emelte fel újra és újra, pörölve és hadakozva szavát; azért, hogy az általa meggyújtott fáklya, az anyagi világunk, a litoszféra és napjainkban már a bioszféra szerkezetének feltárását is egyre diadalmasabban szolgáló tudomány: a röntgediffrakció megújhodva, a korszerû követelményeknek megfelelô fegyverzetben szolgálja hazánk tudományos életének elôrehaladását, elválaszthatatlan egységben az egész emberiség tudományos kincsestárának gazdagításával.

A ködös Albionban gyakran látható magányos tölgyhöz hasonlóan állta az élet s egy hatalmas, történelmi változásokban gazdag kor ezernyi lesujtó, végén azonban mindig a felemelkedéshez vezetô eseményét, melyek meg nem törték egy percre sem, csak az alattomos kór, melyet hôsiesen, tölgyhöz méltóan hordott magában, tudta ledönteni. Mózesként érkezett az ígéret földjének határához, hogy megláthassa még, hogy munkatársai, tanítványai új Józsuaként hogyan valósítják meg azt, mi számára már csak a jövô megálmodása volt. A búcsúzás e végsô percében önmagunkkal is számadást készítünk, felmérve erôinket s gyengeségeinket, hogy valóban méltók vagyunk-e folytatni a mûvet, melyet örökül kaptunk?

Drága Pista bácsi, kedves professzorom, az ûr, mit távozásod jelent, csak úgy lesz méltóan betöltve, ha töretlenül, minden akadállyal szembeszállva, megvalósítjuk legszebb álmaid! A mû elindult, s maroknyi csapatod készen áll, hogy folytassa mûved, hogy végsô álmod könnyû legyen, és az az út, melyen elindulsz feloldódni az egész életedben vizsgált határtalan anyagi világba, imitt-amott a te fiaid által meggyújtott felismerések lámpácskáitól is meg legyen világítva. Emléked csak saját életünk szûnése lobbanthatja ki szívünkben. Nyugodj békében!