A múlt század végén a Trefort-kerti tanszemélyzet: asszisztensek, esetleg adjunktusok is, gyakran közös vacsorákat tartottak, hogy ügyes-bajos dolgaikat megbeszéljék. Ez az asztaltársaság késôbb elhatározta, hogy a vacsorákat elôadásokkal fogják egybekötni. 1899-ben Winkler Lajos, Buchböck Gusztáv (Than tanársegédei) és Tangl Károly, valamint Pekár Dezsô (Eötvös tanársegédei) körlevelet köröztek a Trefort-kerti oktatók között, amelyben ezt az elôadásra vonatkozó javaslatot figyelmükbe ajánlották. Lelkesedéssel fogadta a fiatal oktatógárda ezt a tervet, és - azt hiszem - 1900-ban megvolt az elsô elôadás az Élettani Intézet elôadótermében, amelyet Pekár Mihály - késôbbi pécsi orvosprofesszor - tartott. Ezzel megalakult egy társaság, amelynek patrónusai Than Károly, nagyapám és Eötvös Loránd voltak. A Kis Akadémia elnevezést Eötvös adta a társaságnak. Ettôl kezdve, több mint 40 éven át, a tanév ideje alatt minden hétfôn voltak elôadások a legkülönbözôbb tématerületekrôl. A tagság többsége az orvosok és a kémikusok körébôl került ki. Ez nem volt sem társaság, sem egyesület; baráti társaságnak nevezték magukat, nem volt alapszabályuk, hanem úgynevezett ôsi szokások alakultak ki idôvel, amelyek a mûködésüket szabályozták.
Több mint ezer elôadás hangzott el a természettudományok legkülönbözôbb területeirôl, tehát valóban azt is mondhatnám, hogy egy interdiszciplináris továbbképzô mozgalom volt ez. Minden elsô hétfôn volt a tagválasztás, az elôadást követô vacsora alkalmából. Nehéz volt bekerülni, mert csak egyhangú, titkos választás alapján lehetett taggá lenni. Az elôadás utáni vacsorán az elôadó ült a fôhelyen, és az Eötvös emlékére alapított serleggel koccintottak az egészségére. A Kis Akadémia kiadványokat is jelentetett meg. A Kis Akadémia Könyvtára elnevezésû sorozat, amely - ha jól emlékszem - több mint 40 kötetet, jobbára inkább füzetet tartalmazott, számos értékes, és a népszerûsítésen olykor túlmenô tartalmú elôadást foglalt magában. A taglétszám 250-300 fô között mozgott; az én idômben már jobbára professzorok, beérkezett emberek tették ki a zömöt. Mecénások is voltak, akik vállalták a kiadványok költségeit, a rendezvényekét, sôt a Trefort-kertben számos emléktáblát készíttettek és lepleztek le. Ezek voltak: Eötvös Lorándé, azután Winkler, Buchböck, utóbbi kettô az I. Kémiai Intézetben, Than Károly emléktáblája mellett, amelyet Winkler Lajos saját költségére állított fel.
1944-ben a nagyapám emlékét is emléktábla örökítette meg intézetében, a Puskin utcában, amelynek leleplezését 1944. március - azt hiszem - 19-re tûzték ki.
Gróh Gyula, az intézet akkori igazgatója készült az emlékbeszéd megtartására, a beszéd szövege nálam meg is van. Egy hétfôi napra volt a leleplezés kitûzve, de elôzô vasárnap bevonultak a németek, a leleplezésre már nem kerülhetett sor. Ez egyúttal a Kis Akadémia mûködésének a végét is jelentette, mert ettôl kezdve már elôadásokat nem tartottak, és '45 után a társaság - nem is feloszlott - megszûnt.
A kitérô után vissza az intézetbe, ahol változatlanul folytak a dolgok. A kutatómunkához segítségül vettem fiatal hallgatók, valamint késôbb disszertánsok munkáját és sikerült is az üvegelektródok témakörben számos érdeklôdést kiváltó publikációt közölnöm, ami megérlelte a helyzetet ahhoz, hogy 1934-ben Buchböck professzor Erdey-Grúzzal együtt magántanárrá javasoljon a karban.
Próbaelôadásomat a folyamat során meg is tartottam a termodinamikai fôtételek témakörbôl, Erdey-Grúzzal egy napon, és a procedúra befejezésével mind a ketten magántanárok lettünk.
Ekkor már hetedik éve voltam az egyetemen, és egyre inkább kezdett foglalkoztatni a jövô. Nemcsak engem, hanem tanársegéd társaimat is. A helyzet ugyanis az volt, hogy az egyetemi tanszemélyzet állását két évre hirdették meg, illetve nevezték ki az illetôket, ami teljes létbizonytalanságot teremtett. Ez volt az egyedüli olyan állás az államigazgatásban, amely ilyen rövid terminushoz volt kötve. Gyakran összejöttünk néhány fiatal vegyész tanszemélyzettel, hogy errôl beszéljünk. A Belvárosi Kávéházban rendszeresítettünk vacsorákat, amelyeken részt vettek: Buzágh Aladár, Erdey-Grúz Tibor, jómagam, Szebellédy László és Imre Lajos, aki a Radiológiai Állomás tanársegéde volt. Közbevetôleg megjegyzem, hogy ez az Állomás, amelynek élén Weszelszky Gyula, Nagyapám által nagyrabecsült egykori tanársegéde állott, nem tartozott az egyetemhez, hanem attól teljesen függetlenül mûködött, aminek oka az volt, hogy Weszelszky annak idején összeveszett Bugarszkyval és így a korábban a Bugarszky-tanszékhez tartozó alagsori részleget önállósítva leválasztották és Weszelszky Gyula igazgatása alá helyezték.
Megvitattuk helyzetünket és igyekeztünk is lépéseket tenni a tekintetben, hogy ez megváltozzon. Ez azonban, sajnos, teljesen eredménytelen maradt. Úgyhogy ennek hatására, vagy ennek is hatására, 1936-ban én megváltam az egyetemi állástól és az iparjogvédelem területére léptem át, elôször mint szabadalmi bíró, majd mint szabadalmi ügyvivô. A szabadalmi bíróság, mint a fejlett ipari országokban mûködô szabadalmi hivatalok, a találmányok szabadalmaztatásával és a szerzôi jogvédelem körébe tartozó feladatokkal foglalkozott. Hamar belejöttem ebbe a munkába, ezen túlmenôen szakirodalmi tevékenységet is fejtettem ki, több cikkem és egy könyvem is megjelent e témáról. Közben egyetemi tevékenységemet sem adtam fel, megtartottam magántanári elôadásaimat, disszertánsokat foglalkoztattam. Ebben az idôszakban 6-7 disszertáció került ki a kezem alól. Az idô azonban rohant, elérkezett '44, egyre nehezebbé váltak a viszonyok, két disszertánsomat deportálták, az egyetemi munka egyre lehetetlenebbé vált, úgyhogy hamarosan meg is kellett válnom ettôl tevékenységtôl, és kapcsolatom az egyetemmel évekre megszakadt.
Az ország felszabadulását mint szabadalmi ügyvivô, úgynevezett szabadfoglalkozású éltem túl, helyzetem siralmas volt. Lakóházamat bombatalálat érte, amely az egyik szobám falát is kivitte, a ma Puskin utcai 16-os szám alatt lévô földszinti irodahelyiségemet feldúlták és kirabolták, tartalékaim nem voltak, javaim nagy része elpusztult és tanácstalanul néztem a jövô elé. A szabadalmi bíróságon és a szabadalmi ügyvivôi testületben is a tanácstalanság, a mozdulatlanság uralkodott, semmi sem funkcionált. Elsô gondom a rohanó inflációban a család megélhetésének biztosítása volt. Abban az idôben 1 g aranyból, vagy az akkor vele egyenértékû 1 dollárból a család napi létminimumon tartását biztosítani lehetett. Volt még egy-két aranyláncunk, ezeknek fölaprításával és napi beváltásával vergôdtünk át ezeken a keserves hónapokon.
Lassan javulás következett be, és elôkerültek a régi ügyfelek, így: a Chinoin, a Magyar Ruggyanta (ma Taurus), a Pannónia Szôrmenemesítô és mások. Sôt Szent-Györgyi és munkatársai is ügyfeleleim közé sorolódtak. Szent-Györgyi találmányait rendszerint vele tárgyaltam meg. A professzor, aki akkor már a budapesti [tudományegyetem orvoskarán a] Biokémiai Intézet vezetôje volt, nyaranta rendszerint az intézet tetôteraszán fogadott, kis úszónadrágban, így tárgyalt velem. Az a csodálatos dolog is megtörtént velem - ha jól emlékszem, 1949-ben -, hogy Angliába küldtek a Pannónia Vállalat világhíres panofix szabadalma tárgyában, egy ottani peres ügyben a vállalat képviseletében. Nagy élmény volt a londoni tartózkodás; maga a per kiegyezéssel végzôdött. Ugyanebben az idôben történt, hogy a lassan életre kelô szabadalmi bíróság egyik emeletét váratlanul ki kellett üriteni, és oda egy Moszkvából hazajött emigráns költözött be, a szabadalmi bíróság létérôl tudomást sem véve, kezdett szervezkedni, megalakította a TALÉRT elnevezésû intézményt, aminek célja - mint utóbb kiderült - az volt, hogy a szabadalmi rendszert, mint a rothadónak mondott kapitalizmus intézményét, a moszkvai rendszerrel, a szerzôi tanúsítványos rendszerrel váltsa fel. Ez a törekvés nem volt hosszú életû; 1954-ben, vagy '55-ben a szerzôi tanúsítvány megszûnt. Én voltam egyike az utolsóknak, akik találmányukra ilyen szerzôi tanúsítványt kaptak szabadalom helyett.
A szerzôi tanúsítvány meghonositója Hevesi Gyula volt. E korban a Szabadalmi Bíróságot megszüntetik ugyan, de helyébe lépett az Országos Találmányi Hivatal, ami ma is mûködik, és a régi rendszerû iparjogvédelmi tevékenységét fejti ki.
A koaliciós idôk vége felé, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a demokráciát a diktatúra váltja fel, megint romlott az iparjogvédelmi helyzet, a külfölddel, a Nyugattal való érintkezés egyre nehezebbé vált, a belföldi ügyfelek is visszavonultak, így világossá vált elôttem, hogy ez a - mai szóval - maszek foglalkozás tovább aligha folytatható. Ekkor történt, hogy Erdey-Grúz, aki jelentékeny szerepet játszott az egyetem életében, megszólított: nem volna-e kedvem az egyetemre visszatérni. E jókor jött ajánlatot örömmel fogadtam, és ezzel iparjogvédelmi tevékenységem véget ért. De nem volt haszontalan, mert az ott szerzett kétirányú tapasztalatot késôbbi pályám során jól tudtam kamatoztatni. Amit az is bizonyít, hogy az Akadémia iparjogvédelmi problématikáját a késôbbiekben, mikor már az Akadémián aktív szerepet játszottam, rám bízták, és mint az elnökségi találmányi bizottság elnöke, sok segítséget tudtam nyújtani az akadémiai kutatóhálózatban keletkezett találmányok iparjogvédelmi megalapozásában és a hálózat találmányi tevékenységének segítésében és irányításában.
Ezzel életem elsô szakasza lezárult. Ha lesz még erôm és idôm, a második, a mai kort talán jobban érdeklô szakaszról is igyekszem majd beszámolni.