Schay Gézát 1953 õszén ismertem meg, a Szegedi Egyetem könyvtárában. Sajnos akkor még nem személyében. Lelkiismeretesen szorongó elsõéves vegyészhallgató, elhatároztam, hogy az általános kémiát pedig ha törik, ha szakad, én megértem, mert ha most nem... Szó lévén bizonyos termodinamikai fogalmakról az elõadásban, elkormányoztam magamat valahogy a könyvtár polcai között a „régi, nagy” kétkötetes fizikai kémia, a Gróh Gyula, Erdey-Grúz Tibor, Schay Géza írta magnum opus közelébe. Megkerestem benne a termodinamika fejezetet. No majd most! A vállakozás, mondanom sem kell, naiv volt – a szerzõk nem érettségizõkre gondoltak. Aztán lassan kiderült, nem is volt a dolog olyan nevetséges. Az én elõképzettségem egyáltalán nem volt rendkívüli, aztán mégis, például a II. fõtételrõl szóló bevezetés: a hajó, amely képtelen energiát fölvenni a végtelen hõtartalmú tengertõl, jobban megvilágította nekem, akkor és azóta is, az irreverzibilitás kérdését (pedig talán a bûvös szót le se írta), mint mind a késõbb olvasott, terjedelmes és rigorózus meggondolás. Valahogy kicsapott a könyvbõl a megértés, nem: a megértés lelkesültsége.

Egyetemi kollégiumát sajnos soha nem hallgattam. Már dolgoztam, amikor elõször eljutottam egy elõadására a Kémikus Egyesületben. Akkor valóban megdöbbentem. Az elõadás ugyanis látszólag az adszorpció elméletének egy részletkérdésérõl szólt. A valóságban a tudományos lelkiismeretrõl szólt. Alaposan és látható szeretettel ismertette egy modelljét, amely néhány, gondolom, fontos kérdésre adott helyes választ. A hallgatóság megnyugodhatott. Õ nem nyugodott meg. Az elméletet rendre egyre szigorúbb próbáknak tette ki, míg csak el nem jutott az adszorpciós réteg vastagságáig, amely bizony nagyságrendekkel bizonyult nagyobbnak a vártnál. „Vagyis az általam javasolt modell hibás” – fejezte be az elõadást Schay Géza.

Gondolom, senki nem úgy emlékszik Rá, mintha a szigort csak a maga munkájában szemben érvényesítette volna. Tudjuk jól, nem volt könnyû dolga az elõadónak, ha Õ ült az elsõ sorban. Konferenciákon idõnként áthullámzott az aggódó kérdés: „Schay bent van a teremben?” Kétségtelenül könnyebb volt az elõadó élete, ha nem volt bent. Nem habozott, hogy akár mondat közben is megtoroljon minden felületességet: egy rossz sztöchiometriai együtthatót, következetlen jelölést, henye definíciót. Felháborodni – igen, õszintén és szívbõl felháborodni – azonban csak akkor láttuk, ha úgy találta, az elõadó a fizika vagy a kémia alaptörvényeit sérti meg: tudatlanságból-e vagy felületességbõl, mindegy! Szent dolgokkal nem tréfálunk. Az alapelvek pedig szentek.

Ráadásul meglepõen kevés is van belõlük. Ha valaki eléggé mélyen érti a klasszikus fizikai kémiát (eléggé mélyen: mindjárt kiderül, hogy az éppen mennyi), akkor negyon kevés alapelv, törvény elegendõ a gondolatai kifejtéséhez, az eredmények ellenõrzéséhez. Vagyis most már tudjuk – az értés mélységét éppen az méri, mennyire egyenes az utunk, amely az alapismeretektõl a végeredményig vezet. Ezt az utat kérte számon mindannyiunktól.

Most ebbõl az következnék, hogy keserû szívvel emlékszik a szigorára mindenki, akinek a tudományos minõsítésében mint opponens vagy elnök vett részt. Jól tudjuk, hogy ennek épp az ellenkezõje az igaz. Nem mintha ilyen alkalmakkor tompított volna a maga állandó intellektuális készenlétén, vagy mintha a sötét öltönyébe gyömöszölt, izzadó tenyerû jelölt látványára megbocsátotta volna a merész feltevések álruhájában megjelenõ tudatlanságot, vagy az empirikus leírásnak nevezett igénytelenséget. De jól tudta, hogy mi a szellemi erõpróba természetes határa.Tanítani akart, nem ártani. Néha háborgott is ezen. Egyer mellette ültem egy bizottságban. „És én ezt engedjem át?” – morogta. Aztán csak-csak, mégis. Néha a tekintélyét is latba vetette a szenvedõ jelölt érdekében. Egy igen kritikus sorsú értekezés vitájának igen kritikus pillanatában kezdte azzal a hozzászólását: „Minthogy végtére is azért vagyunk itt, hogy a disszertációt elfogadjuk... ” El is fogadták, rendesen. Én magam nagyon nagy hálával tartozom Neki: az Õ kíméletlen jóakarata (nem tudok erre más szót) segítette át az én értekezésemet is.

Néhány éve egy termodinamikai problémával gyûlt meg a bajom. Korábban habozás nélkül (ez nem igaz: hosszú habozás után, de mégis mint a legjobb megoldáshoz) fordultam volna Hozzá. Tudtam azonban, hogy látása nagyon megromlott, egészsége gyenge, kíméletlenségnek éreztem, hogy dib-dáb kérdéseimmel zavarjam. Közvetlen környezete azonban felbátorított. „Add ide a kéziratot!” – mondta, miután meghallgatta a problémát. „Egy hét múlva hívj fel!” Képtelenségnek látszott, hogy egy öreg ember, aki azért nem tud egyedül kilépni a házából, mert nem látja a talajt, ahová lép, egy kéziratra pazarolja látásának maradékát. Nem volt képtelenség. Egy héttel késõbb felkerestem, hogy megtudjam, hol volt pontatlan a levezetésem. „Kikötötted a térfogat állandóságát?” „Nem ... pontosabban ... Nagyon köszönöm!” Valóban ez a megszorítás hiányzott.

A fogyatkozó testbe zárt hibátlan erejû intellektus megrendítõ tapasztalat volt. Nem mertem többet zavarni. Nem sok idõbe tellett aztán, hogy a koporsójánál kellett állnunk.