Vendégségben. Állnak, balról: Végh Antal, Szebellédy László és Erdey-Grúz Tibor; ülnek, balról: Villecz Pál, Berg Magda, a késôbbi Erdey-Grúz Tiborné, Schömer Éva, Bund Gyula és az asztalfôn Végh Antalné, Berg Katalin, a háziasszony. A felvételt Erdey-Grúz Tibor készítette 1933-ban önkioldóval (Móra László: Szebellédy László, a magyar analitika nagy mûvelôje, Magyar Vegyészeti Múzeum, Budapest, 1981, 44. o.)

Merev, rideg embernek hitték sokan, mert fegyelmezett, érzelmeiben tartózkodó, zárkózott volt.

Igazságos volt. Körültekintôen, több szempont együttes mérlegelésével érlelte ki döntéseit, amelyekhez aztán következetesen ragaszkodott. Új szempontok felmerülése, illetve a megváltozott helyzet hatására azonban képes volt változtatni a döntésén. Nemcsak hangoztatta, hanem követte is egyik kedvenc latin közmondását: "Audiatur altera pars".

Tudatos, magabiztos, szigorú, és mégis szerény embernek láttuk, lehetett vele vitatkozni, elfogadta és mérlegelte az észérveket, nem ragaszkodott mindenáron az eredeti véleményéhez, el tudta viselni nemcsak az ellenvéleményt, hanem azt is, hogy esetleg nem neki van igaza. Nem szólt bele abba, ami nem rá tartozott, nem nyilvánított véleményt arról, amirôl nem volt elegendô információja. Tudta, hogy mit tud, és se magával, se a környezetével nem akarta elhitetni, hogy mindent tud, csalhatatlan és pótolhatatlan ami hosszú idôt vezetô beosztásban eltöltött embereknél sajnos igen ritka.

Több vezetô funkciót betöltött. A hivatali munka nem volt kedvére. Igazi felszabadult örömöt az egyetemi munka - a tanítás és kutatás jelentett számára, ahol nem vezetô, hanem munkatárs lehetett, hiszen nemcsak a kutatás, de a tanítás is közös munka, interakció.

Lelkiismeretesen, intenzíven, hihetetlen munkabírással dolgozott. Még halála évében, már betegen is reggel 7-kor indult az egyetemre, és este 5-8-kor jött haza. Néha szinte az evésre is sajnálta az idôt, többször tréfálkozott azon, hogy mennyivel hasznosabb lenne hosszadalmas étkezési szertartások nélkül pasztillákkal táplálkozni, pedig anyánk jó fôztjét igazán tudta értékelni.

Az idejét úgy osztotta be, hogy ne legyen üresjárat. Saját kocsija nem volt, reggel villamossal vagy autóbusszal ment az egyetemre. Gyakran volt az egyetemen kívül dolga. Ahova lehetett, gyalog ment, részint mert tudta, hogy nem árt a mozgás, részint mert kényesen vigyázott arra, hogy a szolgálati kocsit csak akkor vegye igénybe, amikor feltétlenül szükséges.

Nem volt lázadó. Ismerte a saját és az objektív lehetôségek határait, és amin nem állt módjában változtatni, azt tényként elfogadta. A határokon belül azonban következetes és igényes volt, de nemcsak másokkal, hanem saját magával is.

Pontosan, szabatosan, egyértelmûen fogalmazott szóban és írásban egyaránt. Minket, gyerekeit gyakran nem volt hajlandó megérteni, ha hanyagul fogalmaztunk, vagy nyelvhelyességi hibát ejtettünk. A hazaírt leveleinkben talált helyesírási hibákat sem hagyta megjegyzés nélkül.

Nem volt szakbarbár. Rendszeresen olvasott szépirodalmi és történelmi mûveket. Tudományos alapossággal természetesen a kémiát, ezen belül is a fizikai kémiát mûvelte. Tudott németül, angolul, franciául, oroszul, de nem szívesen beszélt, mert nyelvtudását - a német kivételével - az igényeihez képest gyengének ítélte, és félt attól, hogy pontatlanul, netán hibásan fejezi ki magát.

Irigylésre méltó volt a memóriája. Ez gyermekkorunkban inkább bosszantott, mert ezzel a saját tudatlanságunkra, ismereteink felületes, hiányos voltára hívta fel a figyelmünket. Késôbb már csak irigykedve csodáltuk, mennyi mindent ôrzött meg az elméje a gimnáziumi éveibôl, a szakmájától távol esô irodalomból, történelembôl. Hetvenéves korában is emlékezett görög és latin memoriterekre - nemcsak közmondásokat, hanem hosszabb szövegrészeket, verseket is idézett.

Természetesen igyekezett befolyásolni a gyerekeit, amikor annak szükségét látta. Egyenesen nyilvánított véleményt. Ha valami problémával fordultunk hozzá, mindig volt ideje megbeszélni és megfontolt tanáccsal segíteni döntéseinkben. Ha azonban ellentmondtunk, vagy csak egyszerûen másként döntöttünk, el tudta fogadni a kialakult helyzetet, a kész tényeket tudomásul vette. Még nyilvánvalóan rossz döntéseink után sem hallottunk tôle soha "Ugye, megmondtam...", "Bezzeg, ha rám hallgattál volna..." típusú szemrehányásokat.

Szeretetét éreztük, tudtuk, de annak külsô kifejezéséhez túl tartózkodó vagy talán túl szemérmes volt. Szeretett adni, ajándékozni, de az adás közvetlen gesztusát - ha csak tehette - szellemes megoldásokkal kerülte, mert zavarta a hálálkodás, talán fölöslegesnek érezte, elég volt neki az, hogy tudta, látta, jól választott, örömet szerzett, szükséget elégített ki az ajándékával.

Nem szerette az ünneplést. Hivatalos ünnepségekre csak akkor ment el, ha az elkerülhetetlen volt. A családi ünnepeken természetesen részt vett, mert tudta, hogy ez nekünk fontos, de nem engedte, hogy ôt ünnepeljük. Egyszer valamelyikünk megemlítette, hogy aznap van a születésnapja, mire tréfásan, de igen határozottan kijelentette, ha fel akarjuk köszönteni, akkor ô haza se jön. A karácsony estéket viszont nagyon szerette. A fadíszítés, az ajándékozás, az ajándékok elrendezése, a gyertyagyújtás igazi élvezetet jelentett neki. Jobban szeretett adni, mint kapni. Akik nem ismerték közelebbrôl, talán nem is tudták, mennyi nagyszerû humor és játékos kedv van benne. Az unokáival vasárnaponként és a közös nyaralások idején naphosszat eljátszott anélkül, hogy bármelyikük is megunta volna.

Budapest, 1997. május