Megemlékezés Erdey-Grúz Tibor születésének 100. évfordulójáról
Beck Mihály
A XX. század hazai tudományosságának egyik meghatározó egyénisége volt Erdey-Grúz Tibor. Nemzetközileg is jelentõs és nagyra értékelt eredményeket ért el az elektrokémiában - elegendõ csak az Erdey-Grúz–Volmer egyenletre gondolni; olyan tudományos iskolát teremtett, mely az egész hazai elektrokémia fejlõdésére és nemzetközi elismertségére vezetett. Tudománypolitikusként, oktatóként és tudománynépszerûsítõként pedig talán a legnagyobb hatást gyakorolta a hazai természettudományi kultúra alakulására.A következõ három elõadás képet ad tudományos és iskolateremtõ munkásságáról, ezért a következõkben fõként egyéb tevékenységének bemutatására szorítkozom. A természettudományok iránti érdeklõdésnek nem volt családi hagyománya. A nagyszerû Mintagimnáziumba járt, melynek tanítványai között találjuk Kármán Tódort, Polányi Mihályt és Teller Edét is. Visszaemlékezése szerint fizikatanára hatására kezdett a fizika iránt érdeklõdni, az egyetemen is csak a 2. évfolyamban tért át a fizikáról a kémiára, mint fõ szakra.
Tudományos munkásságának egyik legérdekesebb vonása, hogy tulajdonképpen elsõsorban az anyagszerkezeti kérdések érdekelték, ám ezek kutatásával nem foglakozott, de a szerkezet és a kémiai viselkedés közötti kapcsolat problémaköre minduntalan felbukkan munkáiban, és a szerkezeti szempontokat mindig következetesen érvényesítette a legkülönbözõbb jelenségek értelmezésében. Csak találgatni lehet, hogy miért nem foglalkozott közvetlenül az anyagszerkezeti problémákkal. Valószínûleg azért, mert annak nem volt sem hagyománya, sem pedig anyagi feltétele a húszas években Magyarországon, míg az elektrokémiai kutatások, elsõsorban Buchböck és Bugarszky révén, a századforduló óta jelentõs eredményekre vezettek. Elõször átviteliszám-vizsgálatokkal kezdett el foglalkozni, elsõ dolgozata is e témakörbõl jelent meg 1927-ben a Zeitschrift für physikalische Chemie-ben. Úgy vélem, érdemes idézni elsõ tudományos közleményének elsõ mondatát: „Zum Studium der Hydratation und Solvatation der Elektrolyte in Lösungen sind ihre Überführungszahlen nicht ohne Interesse.” Kissé hûvös, fegyelmezett gondolkodásra valló ez a megállapítás, és ez tényleg jellemzõ tulajdonsága volt, de csak egyik oldalát mutatja Erdey-Grúz Tibor arculatának, hiszen ugyanakkor lelkes és szenvedélyes kutató volt.
Kutatói pályájának döntõ szakasza volt az a három év, melyet 1928 és 1931 között elõbb Fajans müncheni, majd Volmer berlini laboratóriumában töltött. Elõbb az ionok adszorpciójával, majd pedig - az adszorpciós vizsgálatok szemléletét érvényesítve is - a hidrogénleválás kérdésével foglalkozott. 1930-ban jelent meg ugyancsak a Z. phys. Chemie-ben Volmerrel együtt írt dolgozata, mely a modern elektrokémia egyik legnagyobb jelentõségû és hatású munkája. Jelentõsége nem csupán abban van, hogy a hidrogén-túlfeszültség – bizonyos megszorításokkal – máig érvényes elméletét adja meg, hanem talán még inkább abban, hogy a reakciókinetika megközelítési módját alkalmazza az elektródfolyamatok sebességének mennyiségi leírására.
Hazatérve az adszorpcióval, valamint az elektródfolyamatok kinetikájával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott. Ennek logikus folytatása volt az elektrolitikus fémleválás, az elektrokristályosodás jelenségeinek tanulmányozása és törvényszerûségeinek feltárása. Ezekbõl sarjadt az oldat és az elektród határfelületén kialakuló elektromos potenciál értelmezése. Munkatársaival rendszeres vizsgálatokat végzett a Nernst-féle összefüggés érvényességi tartományával kapcsolatban. Kiderítették, hogy ha a sajátion-koncentráció az oldatban 10-6 M alá, vagy pedig amalgám elektródot alkalmazva az oldott fém koncentrációja 10-5 M alá csökken, az összefüggés nem érvényes, mert megváltozik a potenciálmeghatározó folyamat. Számos doktori értekezés készült ebben az idõszakban irányításával, melyek szerzõi között találjuk Erdey Lászlót, Szarvas Pált és Varga Editet.
Azt, hogy a II. világháború milyen nagymértékben gátolta a kutatásokat, illetve azok eredményeinek közlését mutatja, hogy 1940 és 1947 között nem jelent meg tudományos közleménye. 1947 után kereken 60 idegen, fõleg német nyelvû közleménye jelent meg. Ezek mind jelentõs eredményeket tartalmaztak, de nem keltettek olyan mértékû figyelmet, melyet megérdemeltek volna. Ebben szerepet játszhatott az, hogy 50 dolgozat az Acta Chimica Hungarica-ban, 4 az egyetemi Acta-ban, és mindössze 6 a nagyobb ismertséget biztosító folyóiratokban (Nature, Revue de Chimie, Z. physikalische Chemie, Electrochimica Acta, J. Electroanalytical Chemistry) jelent meg.
Mind egyetemi, mind pedig akadémiai pályafutása töretlen volt. Egyetlen lépcsõfokot sem kihagyva jutott el a csúcsokra. Egyetemi oktatóként mindvégig a Pázmány Péter Tudományegyetemen, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozott, volt gyakornok, tanársegéd, adjunktus, magántanár, c. ny. rk. tanár, tanszékvezetõ egy. tanár, dékán, majd miniszter. A Magyar Tudományos Akadémia 1943-ban választotta Gróh Gyula, Rybár István, Széki Tibor és Buzágh Aladár javaslatára levelezõ, majd 1948-ban Bay Zoltán, Buzágh Aladár, Gróh Gyula, Schulek Elemér, Széki Tibor és Schay Géza javaslatára rendes tagjává. Amikor Szent-Györgyi Albert 1945-ben megszervezi a Magyar Természettudományi Akadémiát, viharokat váltva ki Akadémiánk életében és erjesztõleg hatva annak fejlõdésére, Erdey-Grúz Tibor is a tagok sorába kerül. Három ízben látta el a MTA fotitkári tisztét (1950. XII. 2. – 1953. V. 30.; 1956 V. 30. - 1957. XII. 20.; 1964. IV. 24. – 1970. II. 5.); 1959. I. 30. és 1964. V. 25 között a Kémiai Osztály titkára, mai szóhasználattal elnöke, 1970. II. 5-tõl haláláig az MTA elnöke volt.
Mind az Akadémia mûködésére, mind pedig az egyetemi, de különösképpen a közoktatásra kivételesen nagy hatása volt. Döntõ szerepet játszott az Akadémia megújhodásában, az önálló Kémiai Osztály létrehozásában, majd az 1970-es átszervezésben. Az akadémiai bizottságok rendszere, azok tevékenységi köre Erdey-Grúz Tibor kezdeményezésére alakult ki.
Érdemes hosszú évtizedekkel ezelõtt írt, tudományszervezéssel, a tudományos kutatással, a felsõ és a közoktatás kérdéseivel foglalkozó tanulmányait olvasgatni. Kiderül, hogy ma is érvényesen fogalmazta meg a legfontosabb problémákat és a megoldásukhoz vezetõ utat.
Legyen szabad ezt a megállapítást néhány idézettel alátámasztanom:
„Sokszor találkozunk … azzal az érveléssel, miszerint kis ország vagyunk, és nem engedhetjük meg magunknak azt a „fényûzést”, hogy tudományunkat ugyanolyan ütemben fejlesszük, mint a nagy országok. Azt hiszem, nem állok egyedül ama véleményemmel, hogy ez az érvelés nem helytálló, sõt ellenkezõleg. A legnagyobb fényûzés a tudomány kellõ ütemû fejlesztésének elhanyagolása.” …”Mint kis nép, melynek országa nem gazdag nyersanyagokban, csak akkor tudjuk a termelés és a termelékenység fokozásával kellõ ütemben tartósan emelni a dolgozók életszínvonalát, ha a tudományos kutatás hatékony fejlesztésével is biztosítjuk, hogy a rendelkezésünkre álló nyersanyagokból minél nagyobb mennyiségû, minél értékesebb és minél több ember számára könnyen elérhetõ hasznos terméket tudunk gyártani”…”A tudományos munkában a kutatóintézetek mellett nagy szerepe van az egyetemi, fõiskolai tanszékeknek. A tanszékek kellõ színvonalú oktatómunkája megvalósíthatatlan intenzív kutatómunka nélkül. … Fejlodésünk jelenlegi szakaszában számos tudományterületen a tanszéki kutatómunka fejlesztésével lehet az anyagi befektetések leggyümölcsözõbb felhasználását biztosítani.”
1970-ben kezdeményezésére jött létre az Akadémia Közoktatási Bizottsága. Ezt nyílván azért tette, mert világosan látta azokat a problémákat, melyek megoldásával azóta is csak próbálkozunk.
„Nem túlzás és nem paradoxon, ha azt mondjuk, hogy az iskolának, beleértve a fõiskolát is, egyik legfontosabb hivatása azt megtanítani, hogy miként szerezhetnek a tanulók arra vonatkozó ismereteket, amit nem tanultak.”
„A korszerû oktatás-nevelés fõ feladatai persze természetüknél fogva ellentmondásosak. Ellentmondásos mindjárt a kiindulás: minden tudás alapja a tényekre vonatkozó tapasztalat, az elméletek csak ezek általánosításai, bár éppen absztrakció és gondolati szintézis révén túlmutatnak a puszta tapasztalaton. Ténybeli ismeretek tehát semmiképpen sem mellõzhetok az oktatásban, sõt hangsúlyozni kell alapvetõ szerepüket a megismerésben. De tudatosítani kell azt is, hogy a tényekre vonatkozó ismeretek megbízhatósága szintén korlátozott, a haladással mind pontosabbá válnak, és mind szélesebb kört ölelnek fel.”
„A közoktatás nem kielégítõ helyzete legélesebben abban az ellentmondásban mutatkozik meg, ami az anyagi termelés, a technika, valamint a tudomány rohamos fejlodésének üteme és a minden szintû kiképzés nagyon lassú elõrehaladása között kiélezõdött. Kifejezhetjük ezt vázlatosan úgy is, hogy ellentmondásossá vált az oktatás õsi alapelve: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, és – hozzátehetjük – tanítunk. Nem tudjuk ui. milyen lesz az élet abban a fél-háromnegyed évszázadban, amelyben tanítványaink tevékenykedni fognak. Elõdeink századunk elejéig – joggal számíthattak arra, tanítványaik életkörülményei, kevés kivétellel, nem fognak lényegesen eltérni azoktól, melyben iskolás korukban éltek. Manapság azonban ez a feltevés biztosan nem indokolt. Az iskolának tehát azt kell fõ célul kitûznie, hogy képessé tegye tanítványait a fejlõdés elomozdítására, vagy legalábbis követésére, és a társadalom aktív tényezoiként megtalálják helyüket lényegesen megváltozott körülmények között is.”
„A részletismereteket ennél fogva a kiképzésben a nélkülözhetetlen mértékre kell korlátozni, sok adat helyett átfogó ismeretekre és dinamikus szemléletre, a dolgok mozgásai és kölcsönhatásai alapjainak elsajátítására, az önálló gondolkodás kifejlesztésére kell törekedni.”
A magyar kémiára, mint szerkesztõ is rendkívüli hatást gyakorolt. A Magyar Kémiai Folyóiratnak majd 30 évig szerkesztõje és elsõrendû érdeme volt abban, hogy ez a magyar nyelvû folyóirat nemzetközileg is számon tartottá vált. Mint szerkesztõt a kivételes gondosság jellemezte. Szenvedélyesen foglalkoztatta a magyar nyelvhelyesség ügye is. Õ hívta életre a magyar kémiai elnevezések és a helyesírás kérdésével foglalkozó bizottságot, melynek munkája nyomán született meg az a monumentális háromkötetes könyv, melynek döntõ szerepe volt a kémiai nyelvhelyesség kialakításában. Nem kis feladat lenne ezeknek az elveknek az érvényesítése napjainkban.
Szûkebben vett szakterületén és a kémia egészén messze túlmutató széles tudományos érdeklõdése jutott kifejezésre sokrétû tudománynépszerûsítõ tevékenységében. 1928-ban lett Buchböck Gusztáv ajánlására a Kis Akadémia tagja, melynek ülésein több elõadást is tartott. A Kis Akadémia Könyvtárának 2. köteteként 1930-ban jelent meg „Az atomokról és az anyag szerkezetérõl” c. remek könyvecskéje. Nagyszámú dolgozata jelent meg a Magyar Természettudományi Társulat folyóiratában, a Természettudományi Közlönyben. Amikor 1941-ben a Társulat alapításának 100. évfordulóját ünnepelte, egy csodálatraméltó könyvsorozatot adtak ki a természettudományok állásáról. „A kémia és vívmányai” c. két vaskos kötetbõl álló munkát Erdey-Grúz Tibor és Gróh Gyula szerkesztették. A két kötet 88 tanulmánya közül Erdey-Grúz Tibor 32-nek a szerzõje. Érdekes hogy a ”Radioaktivitás, elemátalakítás és az atommag szerkezete” c. fejezet szerzõi Hevesy György és Erdey-Grúz Tibor!
Gazdag örökséget hagyott ránk! Kötelességünk, hogy jól sáfárkodjunk vele. Kivételes gondossága és igényessége, a tökéletesre való törekvése nehéz feladat elé állítja azokat, akik olyan posztokra kerültek, melyeket rövidebb-hosszabb ideig Õ is betöltött.
<