Bruckner Gyõzõ beszéde az Eötvös Loránd Tudományegyetemen,
tiszteletbeli doktorrá avatásakor
1976


Magnifice Domine Rector!
Tekintetes Egyetemi Tanács!

Életem mai ünnepélyes pillanatában mindenkelõtt meleg köszönetet mondok azért, hogy – az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának elõterjesztésére – az Egyetemi Tanács az általa adományozható legmagasabb kitüntetésben részesített engem.

Úgy vélem, hogy ez a nagy kitüntetés személyemen át a csaknem 450 évvel ezelõtt alapított késmárki líceumra is rásugárzik, amelynek számos volt tanítványa egyetemünk professzoraként és a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként szerzett a hazai tudomány mûvelésében érdemeket. Abban az iskolában nevelkedtek õk is, amelynek 1703-ból fennmaradt szabályzatában a 9. pont a következõképpen szól: "A különféle országokból és családokból származó diákok testvéri szeretetben éljenek, egyik se vesse meg és szidalmazza a másikat azért, mert más nációhoz tartozik." Ez a humanitást tanúsító szellem számomra is életre szóló tanítást és útmutatást jelentett.

A Természettudományi Kar dékánja – Késmárkról induló pályafutásomat ismertetve – olyan nagy elismeréssel szólt kutatóként és oktatóként kifejtett munkásságomról, hogy önmagamba nézve lelkiismeretesen meg kellene vizsgálnom, vajon megtettem-e mindent, ami rajtam múlt, hogy magas és felelõsségteljes pozíciómban valóban meg tudtam-e felelni a várakozásnak, és méltó voltam-e a fiatal koromban belém helyezett bizalomra, amely sorsomat a kutatáshoz és az egyetemi oktatáshoz kötötte. De önmagam tevékenységét nem tudom tárgyilagosan mérlegelni, csak egyet tudok tiszta lelkiismerettel kimondani, azt, hogyy igyekeztem mindent megtenni, ami tõlem telt.

Nehéz idõben, az elsõ világháborút követõ években végeztem mûegyetemi tanulmányaimat. Fogyatékos élelmezés, fûtetlen diákinternátus, a tömeges egyetemi képzéshez igazodni kényszerült oktatási színvonal, az oktatók kis létszáma, a laboratóriumi mérõhelyek túlzsúfoltsága vagy éppenséggel hiánya jellemezte ezt az idõszakot. De az oklevél megszerzése után nem kellett nagyon sok fiatal pályatársam sorsában osztoznom, és az állástalansággal szembenéznem, mert jó szerencsém Szegedre vezetett, ahol a nemrég odatelepített, volt Kolozsvári Egyetem kezdte meg nagyon szerény belsõ adottságok között, de kitûnõ professzorai által szellemében felvértezetten mûködését. Amit az akkori, szûkös viszonyok között mûködõ Mûegyetemen nem tapasztalhattam, az itt új élményt jelentett számomra: a professzorok, asszisztensek és diákok között kialakult közvetlen kapcsolat. De jellemzõ volt ez a légkör arra a külföldi intézményre is, ahol egy esztendõt tölthettem. A pályája kezdetén állóra mindez nagy hatással van, és természetes, hogy késõbbi tanári mûködése során maga is mindenkor súlyt helyez környezetében a megfelelõ emberi kapcsolatok kialakítására.

A külföldön töltött idõ sokat jelentett számomra azért is, mert itt léptem elõször a szerves kémiai kutatás terültére, egyúttal tanúja lehettem a lüktetõ tudományos életnek. Visszatérvén Szegedre véglegessé érlelõdött bennem az elkötelezettség a kutatás és az egyetemi oktatás iránt. Ebben bizonyára nagy szerepe volt a családi tardíciónak is, de a döntõ hatást talán inkább az jelentette, hogy a színvonalas oktatással egybefonódó, pezsgõ tudományos élet körvonalai akkor kezdtek kibontakozni a Szegedi Egyetemen, amiben részt vállalni igen vonzó elhatározásnak látszott. Az intenzív oktatási-kutatási munka vállalása mellett azonban az új egyetemi intézetek építésének és a laboratóriumok berendezésének tervezése sok feladatot rótt rám. De van-e fiatal, akit ne lelkesítene egy ilyen nagyszabású feladat megoldása, a jövõ alkotó mûhelyének felépítése, amely színtere lehet álmai megvalósításának.

Csakhamar az új és akkoriban korszerûen felszerelt szegedi egyetemi Szerves és Gyógyszerészi Kémiai Intézet a szerves kémiai kutatómunkának a régebbinél sokkal jobb lehetõséget biztosított, ami természetesen az oktatásra is kedvezõ hatással volt. Mert nyilvánvaló, hogy egyetemi szinten csak az oktathat eredményesen, aki aktív mûvelóje tudományszakának. A kutatás folyamán szerzett tapasztalat, ha egész szorosan nem is érintkezik az egyetemi elõadás szelektált tematikájával, mégis tevékenyen hat az oktatásra, mert a kutató – saját sikerén vagy éppen balsikerén okulva – jobban  megbecsüli mások kutatási eredményeit, és megbízhatóbban értékeli azt a szellemi tevékenységet, amely a természet egy-egy titkának megfejtéséhez vezet. Ebben a gondolatvilágban élve színesebbé válnak elõadásai, s ezzel jobban felkelti hallgatói érdeklõdését és figyelmét. De az egyetemi elõadónak igaz örömet és élményt is jelent elõadása akkor, ha hallgatóival szoros kapcsolatot tartva megláthatja a fiatalság értelmének és tudásszomjának visszasugárzását. Ez serkenti õt elõadásának folytonos csiszolására, és az a gondolatmenet, amelyet követ, új gondolatok forrásává válhat, s ezeket kutatásaiban is értékesítheti. Bizonyára az egyetemi oktatásban hosszú éveken át szerzett tapasztalataim hatása alatt állok, ha ma is úgy vélem, hogy az egyetemi tankönyvek vagy a tanszékek által kiadott jegyzetek fontosak, sõt nékülözhetetlenek ugyan, de nem pótolhatják az élõ szó erejét, az oktató és a hallgató közötti közvetlen és élõ kapcsolatot.

Ma a szerves kémia korszerû és hatékony egyetemi oktatása nehéz és nagyon felelõsségteljes feladatot jelent, mert az információáradás ebben a tudományszakban különösen nagyarányú. Míg 1900-ban az ismert és lexikálisan számon tartott szerves vegyületek száma 80 000 volt, addig ma ez a szám 4 millióra becsülhetõ. Hogy mit és hogyan oktassunk ebbõl az óriási és egyetlen ember részére már áttekinthetetlen ismeretanyagból az egyetemi képzés folyamán, ezt felsõbb utasításra várva aligha lehet eldönteni. A felelõsségteljes választás feladata végül is az egyetemi tanszékekre hárul, amelyek a mai több-professzoros és sok-docenses összetételükben a legalkalmasabbak arra, hogy a tudományszak fejlõdésének fõ irányaiból az alapevtõ mozzanatokat figyelemmel kísérjék, s az oktatandó anyagba a régebbi helyére úgy állítsanak be újat, hogy ezáltal az alapképzésben az igazán lényeges régi ne sikkadjon el.

Pályám folyamán sokszor álltam ilyen feladattal szemben, mert lépésrõl lépésre, de végül is gyökeresen megváltozott a szerves kémiában a század elsõ harmadában uralkodó szemléletmód. Ezt a változást elsõsorban az atomkapcsolat elektronelméletének kialakulása, továbbá a sztereokémiai szemléletmód elõtérbe kerülése hozta magával. Fiatal koromban a szerves kémia leginkább csak leíró, fenomenologikus diszciplína volt, de már oktatói tevékenységem korai szakaszában a leíró–rendszerezõ helyett az oknyomozó szemlélet, a szerves kémiai reakciók molekulaszerkezeti interpretációja került az érdeklõdés homlokterébe. Nagyrészt ennek tualjdonítható, hogy az utóbbi néhány évtized folyamán a szerves kémiai kutatás valósággal lenyûgözõ eredményeket ért el. Ilyen új alapokról kiindulva sikerülhetett csak jó néhány, vitális jelentõségû, bioaktív természetes szénvegyület bonyolult szerkezetének felderítése. Példaként említhetjük, hogy három évtizeddel ezelõtt azok a törekvések, amelyek a fehérjék szerkezeti kérdésének megoldására irányultak, a "ki itt belépsz, mondj le minden reményrõl" intelemben részesültek, ma viszont számos bioaktív fehérje – közöttük a hemoglobin – molekulaszerkezetét részletekbe menõ pontossággal ismerjük. Az analitikus szerkezetfelderítéshez hasonló siker koronázta a szerves kémiai kutatásban a korszerû szintetikus törekvéseket is. Ez egyrészt tudományos jelentõségû, szerkezetbizonyító szintézisekben, másrészt nagy gyakorlati jelentõségû eljárások kidolgozásában jelentkezett. Minderre nagyon sok példát lehetne felsorolni, de talán elegendõ, ha közülük csak a klorofill, valamennyi vitamin és számos hormon, páldául az adreno-kortikotróp polipeptid hormon szintézisére utalok.

E nagy eredményeken eltûnõdve nem lehet figyelmen kívül hagynunk, hogy a szerves vegyületek szerkezetét feltáró mai gyors, korszerû módszerek, valamint szintetikus eljárások elõzõ generációk szellemi hagyatékára támaszkodva alakultak ki.
Ez a gondolat kísért egész pályám folyamán, mert tudományszakom alig több mint 150 éves múltra visszatekintõ története meggyõzõ példája a generációról generációra történõ tudományos haladásnak. Ez tette számomra annyira vonzóvá a kutatást és az egyetemi oktatást, mert tudtam, hogy bármily szerények is kutatási eredményeim, ezeket lelkes és tehetséges tanítványaim tovább fogják terebélyesíteni, és a szerves kémiai tudománynak immár igen nagy, de még szüntelenül nagyobbodó épületébe fontosabb elemeket fognak beilleszteni, mint magam. Ebben a reményben nem is csatlakoztam, és tanítványaim, volt fiatal munkatársaim tudományos sikereiben és ragaszkodó szeretetében megkaptam a legnagyobb jutalmat, amelyben egy pályájának alkonyához érkezett professzor részesülhet.

Legyen szabad ebben a vonatkozásban csak két kutatási eredményemrõl, az úgynevezett N,O-acilvándorlás felismerésérõl és a természetes eredetû D-glutaminsav felfedezésérõl szólnom, hogy bemutassam e két egyszerû megfigyelés érdekes következményeit.

A reverzibils N,O-acilvándorlás felfedezése néhány új, szerves kémiai szintetikus lehetõséget adott a kezünkbe, de ennél fontosabbnak látszott az az észleletünk, hogy a molekula térszerkezete ezt a folyamatot erõsen befolyásolja.Ezt a megállapítást tanítványaim olyan molekula-térszerkezeti kérdések megoldására tudták értékesíteni, amelyek például a bioaktív tropánvázas alkaloidok csoportjában több mint 40 év óta megoldásra vártak. E vizsgálatok eredményeként fény derült többek között a gyógyászatban régóta alkalmazott atropin, kokain és szkopolamin térszerkezetére. De lehetõséget nyújtott a reverzibilis N,O-acilvándorlás jelensége az akkoriban felfedezett és a gyógyászatban ma is nagy jelentõségû antibiotikum, a klóramfenikol térszerkezetének tanulmányozására is. A röviden vázolt néhány eredmény tudományos értékén túlmenõen, e vizsgálatok folyamán nyilvánvalóvá vált az is, hogy a hazai szerves kémiai kutatásban sokkal nagyobb súlyt kell helyezni a sztereokémiai szemléletmódra, ami régebben nálunk sajnálatos módon nem történt meg.

Egy másik vizsgálati eredmény a mikrobiológus és a szerves kémikus gyümölcsözõ együttmûködését példázza. Megállapítottuk, hogy a nagyon virulens lépfenebacilus tokja alapjában véve egy nagy molekulasúlyú monoton polipeptid, vagyis egyféle aminosav-alkotórészekbõl van felépítve, és ez az aminosav a D konfigurációjú glutaminsav. Ez a felfedezés nemcsak mikrobiológiai szempontból volt érdekes, hanem azért is, mivel minden élõ szervezetben a fehérjéket felépítõ, úgynevezett proteinogén aminosavak – ezek közé tartozik a glutaminsav is – éppenséggel az L térszerkezeti típusnak felelnek meg. Ezek az általunk megtalált D szerkezeti típushoz úgy viszonyulnak, mint a bal kéz a jobb kézhez. Érdekes, hogy Földünkön az élet kialakulásakor, és az ezt követõ evolúció folyamán az a szigorú törvény érvényesült, hogy az élõ szervezetek fehérjéi – amelyek nélkül földi élet nem képzelhetõ el – csakis az L térszerekezeti típust követõ, kereken húszféle aminosavból épülnek fel. Ugyanakkor a fehérjealkotó természetes aminosavak D szerkezetû variánsait csak mesterségesen elõállított vegyületekként ismerték, amiért ezek a "természetellenes" jelzõt kapták. Felfedezésünk után, amelynek mikrobiológiai érdekességére nem akarok kitérni, már nem számított meglepetésnek, amidõn kiderült, hogy más mikroorganizmusok által bioszintetizált vegyületek, így a létükért való küzdelmükben fegyverként használt egyes antibiotikumok – például a penicillin – molekulájába is a fehérjealkotó L aminosavak D típusú variánsai, illetve ezek származékai vannak beépítve.

A következõkben a lépfenebacilus tokjának kémiai szerkezete keltette fel az érdeklõdésemet, vagyis az a kérdés, hogy a D-glutaminsav részek hogyan illeszkednek össze óriásmolekulává, mely védõpajzsként burkolja be a bacilustestet. Ilyen vizsgálatokra csak akkor nyílt lehetõség, amikor 1950-ben – megtisztelõ  meghívásnak eleget téve – átvettem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szerves Kémiai Tanszékének vezetését. Az egyetem vezetése által jóváhagyott kérésemre az Oktatásügyi Minisztérium – kormányunk tudományt támogató politikájának szellemében – tetemesen megnövelte a tanszéken az asszisztensek létszámát. Ezen túlmenõen a Magyar Tudományos Akadémia a Szerves Kémiai Tanszéken külön kutatócsoportot is létesített, amelynek vezetését rám bízta. Ez a nagyvonalú támogatás most már lehetõvé tette, hogy sokoldalú, de egyetlen cél felé törõ vizsgálataink viszonylag gyors elõrehaladást mutassanak. Munkatársaimmal végzett kutatásaink már 1952-ben elvezettek a bacilus tokanyag kémiai szerkezetének analitikus megállapításához, sõt néhány éven belül ezt a makromolekulát in vitro mesterségesen is felépítettük, tehát elsõ ízben valósítottuk meg egy természetes félantigén szintézisét.

Ez a kutatómunka más és – véleményem szerint – még fontosabb következményekkel is járt: kiindulópontja lett a hazai peptidkémiai kutatásnak, amely azóta – volt munkatársaim és a velük kzövetlen kapcsolatban álló más intézmények vegyészeinek tehetsége folytán – hatékonyságában meredeken felfelé ívelt. Elért eredményeink döntõ mértékben hozzájárultak a magyar peptidkémiai kutatások nemzetközi hírnevéhez.

Szólnék még röviden többkötetes Szerves kémia címû könyvemrõl. Megírására úgy kaptam megbízást, hogy ez ne csak az egyetemi hallgatók tudásának elmélyítését, hanem fiatal szerves kémikusaink továbbképzését is szolgálja. Erre a munkára csak azért vállalkoztam, mert fiatal munkatársaim segítõkészségükrõl, közremûködésükrõl biztosítottak. Könyvemben eltértem a csak tényeket közlõ és rendszerezõ hagyományos szemléletmódtól, és igyekeztem az atomkapcsolat elektronelméletének, továbbá a szerves  molekulák térszerkezetét is figyelemmel kísérõ sztereokémiai szemléletnek is helyet biztosítani. Törekedtem továbbá arra is, hogy a tudományszakot fejlõdésében mutassam be, méltó emléket állítván ezzel immár letûnt generációk nagyszerû szellemi tevékenységének. Meggyõzõdésem, hogy a könyvírással járó nagy munka megérte a fáradságot, mert mindnyájunknak, akik részt vettünk benne, tetemesen növelte látókörét, és ez nemcsak az oktatásban, hanem a kutatómunkában is éreztette jótékony hatását, alkalmat adván új kutatási területek körvonalazására és kibontakoztatására.

Mind a könyvírási munkában, mind pedig az oktatói és kutatói tevékenységemben nyújtott hathatós segítségükért hadd fejezzem ki munkatársaimnak e helyen is köszönetemet.

Tekintetes Egyetemi Tanács! Az egyetem egykor vezetésemre bízott szerves kémiai tanszéke és az ott mûködõ akadémiai peptidkémiai kutatócsoport ma az engem követõ generáció gondjaira van bízva. Volt tanítványaim és munkatársaim oktatási tevékenysége és számos – nemzetközi összehasonlításban is – kitûnõ kutatási eredménye igen nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, és azt az érzést táplálja bennem, hogy azzal a képességgel, mely nékem adatott, jól sáfárkodtam. Ettõl a gondolattól áthatva mondok újból köszönetet a tekintetes Egyetemi Tanácsnak és a Természettudományi Karnak a magas kitüntetésért, nem különben azért, hogy mindenkor megértéssel és készséggel támogatott munkámban.


http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/