Az elsô fájdalomcsillapítók – a többi gyógyszerhez hasonlóan – növényekbôl származtak. A sebészi beavatkozások elôtt gyakran szagoltattak a betegekkel növényi kivonatba mártott "altató szivacsokat". Egy középkori recept azonos mennyiségû porított ópium, mandragora és beléndek vizes keverékét írja elô: "Ha vágni vagy fûrészelni akarsz egy emberen, áztass ebbe egy rongyot és tedd az orrlikaiba. Rövidesen olyan mélyen alszik majd, hogy azt csinálhatsz vele, amit akarsz." Az érzéstelenítéshez szükséges adag azonban mérgezô volt. Sokan inkább alkohollal kábították el magukat a mûtét elôtt.
1799-et írtak, amikor Sir Humphry Davy észrevette, hogy dinitrogén-oxidot belélegezve enyhül a fogfájása. A hatást kipróbálta barátain, Coleridge és Southey urakon is, majd javasolta, hogy a dinitrogén-oxidot vezessék be a sebészi gyakorlatba. Javaslatát nem fogadták meg, de a dinitrogén-oxid (kéjgáz) igen népszerû lett az ifjak körében, akik egybegyûlve szippantgatták a kábító szert.
Késôbb egy amerikai orvos, Crawford Long figyelte meg, hogy az étergôz enyhe kábulatot okoz. Nagyon hamar felismerte a hatás sebészeti jelentôségét, és 1842-ben éteres érzéstelenítés mellett távolított el egy cisztát egy diák nyakából. A páciens késôbb elmondta, hogy a mûtét alatt semmilyen fájdalmat nem érzett, legfeljebb a több mint 2 dolláros számla érintette kínosan. Long összesen kilenc mûtétet hajtott végre éteres érzéstelenítéssel, de végül fel kellett hagynia ezzel a módszerrel, mert boszorkánysággal vádolták meg.
Közben egy fogász, Horace Wells, megpróbálta a dinitrogén-oxidos érzéstelenítést. 1844-ben egy vásáron fájdalommentesen kihúzatta egy ép fogát. Wells annyira megörült a felfedezésének, hogy a massachusettsi közkórházban "megrendezett" egy szájsebészeti mûtétet. A beteg sajnos végig ordított, a fogászt pedig kinevették.
Nem sokkal késôbb, 1846-ban Wells korábbi társa, William Morton éterrel érzéstelenített egy fogászati beavatkozásra szoruló beteget. Egy hónap múlva rábeszélte a kitûnô sebészt, John Warrent, hogy próbálja ki az étert egy betegen, akinek daganatot kellett eltávolítani az állkapcsából. Bár Warren eleinte hitetlenkedett, késôbb meggyôzôdött a módszer hasznáról, és kollégái elôtt kijelentette: "Uraim, ez nem humbug."
Az éteres altatás elterjedt ugyan, de számos ellenzôje is akadt. Közéjük tartozott egy skót orvos, James Young Simpson, aki az éter kellemetlen mellékhatásairól is beszámolt. Simpson egy újabb szert javasolt, a kloroformot. Az érzéstelenítôt 1847. november 9-én alkalmazta elôször sikerrel egy szülésnél.
Eljárása óriási vihart kavart. Sok orvos arra hivatkozott, hogy a szülési fájdalom jótékonyan befolyásolja az anya vallási és erkölcsi érzékét. A módszert valószínûleg csak 1853-ban ismerték el, amikor Viktória királynô is kloroformot kapott nyolcadik gyermeke szülésekor. Ôfelsége igen elégedettnek mutatkozott, és Simpsont lovaggá ütötték.
A tudósok ezután más gyógyszerek érzéstelenítô tulajdonságait is megvizsgálták, hogy biztonságosabb és hatásosabb anyagokat kutassanak fel. A dózis – és a mellékhatások – csökkentése érdekében keverékeket kezdtek használni. Az 1880-as évektôl terjedt el az alkohol, a kloroform és az éter 1:2:3 arányú keveréke.
A dinitrogén-oxid és az éter ma sem ment még
ki a gyakorlatból, de újabb anyagok is megjelentek, például
a halotán, az enflurán, a metoxi-flurán és
a fluroxén. A mai altatókoktél többféle
szer gondosan adagolt keveréke.
Vissza a Teázóba | http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/ |