Az ujjlenyomatok vizsgálatának új módszerei az eddiginél jobban megnehezítik a bûnözõk menekülését, írja Nina Morgan a Chemistry in Britain hasábjain. Cikkének fordított, kissé rövidített változatát az alábbiakban közöljük.
"Minden
érintés nyomot hagy" – mondta Edmond Locard, az 1920-as évek
kriminalistája. Ma már – az "érintések" vizsgálata
mellett – számtalan eszköz áll a szakemberek rendelkezésére
a bûnügyek felderítéséhez. Ha a kémiai
összetétel szolgáltat információt, a gázkromatográfia,
az atomabszorpciós spektroszkópia és a tömegspektroszkópia
segíti a munkát. A parányi vér-, ondó-,
nyál-, bõr- vagy szõrnyomok eredetének megállapítására
egyre inkább a DNS-ujjlenyomat vizsgálatát
választják. A még kisebb textilszálak, hajszálak,
fémszilánkok, vérfoltok azonosítására
az elektronmikroszkópia és a mikroanalitika a legalkalmasabb.
De a hagyományos módszerek, például a detektívregényekbõl ismert ujjlenyomat-vizsgálatok is fontos szerepet játszanak. Az ujjlenyomatok azért használhatók jól azonosításra, mert az ujjunkat, tenyerünket, lábujjunkat és talpunkat borító bõr mintázata egyedi. Bár a lenyomat a sima felületrõl száraz, hideg idõben gyorsan elpárologhat, a porózus felületen évszázadokig megmaradhat – még az egyiptomi papiruszokon is találtak ujjlenyomatokat.
Látható ujjlenyomat akkor keletkezik, ha valaki ragadós anyagba, például zsírba, tintába, festékbe vagy vérbe nyúl, és utána sima felületet érint meg. Elõfordul, hogy az ujjlenyomat belenyomódik egy puha felületbe, például szappanba vagy száradó festékbe. A látens lenyomatokat a bõr kipárolgása vagy zsiradéka hagyja a felületen – ezek "elõhívás" után válnak láthatóvá. A látens lenyomatokat általában nem könnyû megtalálni, különösen akkor nem, ha a nyom régi, vagy mûanyagon, például polietilénen hagyták. Azonosításukra nemrégiben új módszert találtak. Még ezeknek az ujjlenyomatoknak a letörlése után is marad ugyanis a felületen egy kevés DNS. A polimeráz láncreakció segítségével a DNS-nyom "megnövelhetõ", és a DNS-ujjlenyomat vizsgálatának módszerével, amellyel a bûnözõket a vérben, az ondóban vagy a nyálban hagyott DNS alapján azonosítják, elemezhetõ.
A módszert az ausztráliai Roland
van Oorschot és Maxwell Jones írta le a Nature-ben
1997 júniusában; 0,5 ng (kb. 100 sejtnyi) anyagot sikerült
azonosítaniuk.1 Az 1997. októberi Nature-ben
két angol kutatócsoprt olyan módszerrõl számolt
be, amely egyetlen sejt alapján is információkat szolgáltat.2
Az
új, számítógépes ujjlenyomat-fájlok
és osztályozási módszerek már nagyszámú
ujjlenyomat között keresik meg gyorsan a minta párját,
ezért az ujjlenyomatok megszerzésének új módszerei
különösen értékesek.
Az ujjlenyomatok elõhívása
Az ujjlenyomatok tudományos azonosításáról
elõször Henry Faulds írt 1880-ban (Nature, London,
1880, XXII, 605). A rendszerezés azonban nehéz feladatnak
bizonyult, és a Scotland Yard csak 1901 után kezdett ujjlenyomatokat
használni a bûnüldözésben.
A látens lenyomatok elõhívásának egyik legrégebbi módja szerint finom port, például koromfekete porfestéket terítenek szét a vizsgálandó felületen. A por a lenyomathoz tapad. Ezután a felesleget lefújják, a lenyomatot átlátszó ragasztószalaggal "felemelik" és papíron rögzítik. A módszert ma is használják. A por kiválasztása fõként a vizsgálandó tárgy anyagától és színétõl függ: a pornak meg kell tapadnia az ujjlenyomathoz tartozó nedvességen vagy zsiradékon, de nem ragadhat a háttérhez, és jól kell látszania.
Legelõször finomra õrölt ólomfestékeket, például ólomfehéret és míniumot használtak. Ezek a vegyületek azonban mérgezõek, ezért új anyagokat, például mágneses és fluoreszkáló porokat kerestek helyettük. Ha fekete porra van szükség, gyakran veszik elõ a másológépekben is használt karbonfestéket.
A hagyományos pormódszer alkalmazása
nehézkes. Különösen nehezen érhetõ
el jó eredmény, ha a lenyomat régi, vagy mûanyagon
kell azonosítani. Ez nagy hátrány, mert a polietilén
közönséges csomagolóanyag, és gyakran rejtenek
bele kábítószert, robbanóanyagot, szerszámokat,
sõt holttesteket is.
A ragadó bûnjel
A látens ujjlenyomatok elõhívásához
alkalmas módszerek keresése közben a kutatók
érdekes anyagra bukkantak – a pillanatragasztóra. A ragasztóban
metil-, etil- vagy butil-ciano-akrilát monomer van, amely oxigén
és gyenge bázis, például adszorbeált
víz jelenlétében gyorsan polimerizálódik.
Az ujjlenyomat letapogatásához a ragasztó elpárolgásakor
leadott gõzök szükségesek. Ha a pillanatragasztó
gõze a látens ujjlenyomattal érintkezik, a vízzel
és a lenyomat egyéb komponenseivel reagálva szelektíven
polimerizálódik a lenyomat barázdáin, s feltárja
a lenyomatot – még a mûanyagon is.
A módszer eredete ismeretlen. Azt mondják, véletlenül fedezték fel, hogy a pillanatragasztó használható a kriminalisztikában: amikor a laboratóriumban ragasztgattak vele, mellékesen ujjlenyomatokat is elõhívott.
Az 1980-as évek elején állapították meg, hogy a nedvesség kulcsszerepet játszik az eljárásban. Az eredmény nem meglepõ, hiszen a ciano-akrilátok polimerizációját a víz indítja meg. A laboratóriumi kísérletek szerint a polietilén kezelésekor az optimális relatív nedvességtartalom 80 százalék. Ez nemcsak felgyorsítja az elõhívást, hanem fehér színben tünteti fel a lenyomatokat, ami sok felületen elõnyös a fényképezés szempontjából, de ha szükséges, a lenyomat festékkel is kezelhetõ.
A fehér szín valószínûleg abból ered, hogy a nagyobb nedvességtartalom mellett oldódó sók egy része kicsapódik az apró vízcseppekbõl. Másrészt a sós víz valószínûleg elõsegíti a ciano-akrilát polimer szálak növekedését. Bár a reakció kis nedvességtartalom mellett is lejátszódik, az elõhívott lenyomat ilyenkor nem látszik jól, és a festés sem hatékony.
A pillanatragasztó gõzeit alkalmazó
módszernek hátrányai is vannak. A teljes folyamat
körülbelül egy óráig tart, és nem ad
jó eredményt, ha az ujjlenyomat régi, s ezért
száraz. Az elõhívott ujjlenyomatot néha meg
kell festeni, és különleges fényforrással
kell megvilágítani vagy porral kell kezelni, hogy láthatóvá
váljék.
Fémborítás
Egyre népszerûbb elõhívó
módszer a vákuumos fémlecsapás (VMD), amely
vékony fémrétegekkel borítja a lenyomatot.
Az eljárás egyik kidolgozója az angliai Edwards High
Vacuum elnevezésû cég volt. Nagy-Britanniában
1976-tól használják a VMD-módszert ujjlenyomatok
elõhívására, és az Edwards ma már
az egész világon árulja Identicoat nevû rendszerét.
A fizikai gõzlecsapás (PVD) során hevítéssel vagy elektronsugaras bombázással párologtatják el az anyagot, s a gõz egy felületre csapódik le. Azért érdemes vákuumban dolgozni, hogy a gõz ne a levegõ molekuláin, hanem az elõkészített felületen kondenzálódjék. A vákuumos fémlecsapás a PVD egyik fajtája.
A VMD-vel rendszerint negyedórán belül elõhívják az ujjlenyomatot. Az eljárás jól használható számos sima felületen, például polietilénen, sima bõrön, fényképészeti negatívon, fröccsöntött mûanyagon, üvegen, sima papíron és néhány sima textílián is. Az angol rendõrség szinte minden olyan bûntény felderítésekor, amelyben a bûnjelek között mûanyag zacskó is szerepel, ezt a módszert használja. Az eljárás azonban többnyire nem segít, ha a lenyomat porózus felületen, például durva papíron, kartonpapíron, durva textílián vagy erõsen szennyezett felületen van.
A VMD-módszert a hitelkártya-hamisítások felderítésekor is használják. A hamisítók sokszor törvénytelen módon szerzett számot nyomtatnak az üres hitelkártyára, máskor új számokat és betûket nyomnak a lopott kártyára. A dombornyomást készítõ gépet a nyomat alapján igyekeznek felderíteni, ami fáradságos feladat. Az amerikai titkosszolgálat munkatársainak jutott eszükbe, hogy a fémbevonat a dombornyomás apró részleteit is kiemeli. A gyanús kártyára vékony ezüstréteget csapnak le, és a felületet mikroszkóppal vizsgálják. A bevonat kiküszöböli a háttérnyomás zavaró hatását, és a dombornyomással elõállított felület jobban látható. Sõt, ha a hologram tökéletes is, ha a mágneses sáv ugyanolyan is, mint az igazi, megállapítható, hogy a kártya hamisítvány-e, ha azt vizsgálják meg, hogy milyen sorrendben vitték fel a rétegeket a kártya készítésekor.
Maradandó benyomás
Az Edwards Identicoat rendszere kétlépcsõs
folyamatot használ, amely vákuumban zajlik. Az elsõ
lépésben egy kevés aranyat párologtatnak el,
majd a vizsgált tárgyra csapják le. Az aranyatomok
behatolnak az ujjlenyomat-maradékba, de a lenyomat körül
a tárgy felszínén maradnak, és megmaradnak
az ujjlenyomat mintázata közötti mélyedésekben
is. A második lépésben cinket csapnak le. A cink csak
a fémfelületen kondenzálódik, ezért csak
az ujjlenyomat kiemelkedõ részei közötti és
körüli aranyrétegre csapódik le. Az ujjlenyomat
élesen kiemelkedik a cink háttér elõtt, és
lefényképezhetõ.
Az eljárás hasonló ahhoz, mint amikor piszkos falra festünk. A festék nem tapad meg a poros, zsíros részeken. Ugyanígy a fém is csak ott nem képez szép, fényes bevonatot, ahol az ujjlenyomat a felületet szennyezi.
Bár a VMD-eljárás sokkal drágább a pillanatragasztó gõzeit használó módszernél, az Edwards szakemberei bíznak elterjedésében, mert gyors és a régi – akár 20 éves – ujjlenyomatok elemzésére is használható.
Hivatkozások
1. R. A. H. van Oorschot and M.
K. Jones,
Nature, 1997, 387, 767.
2. I. Findlay et al, Nature,
1997, 389, 555.
További irodalom
R. N. Morris et al, Int.
J. Forensic Document Examiners, 1995, 1(4), 272.
T. Kent, Recent research on
superglue, vacuum metal deposition and fluorescence examination. Offprint
from the Police Scientific Development Branch (PSDB), July 1990, 4 pages.
M. Kurland, How to solve a murder:
The forensic handbook. New York: Macmillan, 1995 (an outline of forensic
techniques for general readers).
Chem. Br.,
Forensic science,
special issue, May 1993.